Lee Cronin verziója nem a könnyen fogyasztható horrorok közé tartozik: sűrű, beteg és nyomasztó film, amely a testhorror eszközeivel próbál a néző bőre alá mászni. Bár nem minden dramaturgiai döntése ül, képi világa, atmoszférája és nyers ereje miatt így is hatásos darab.
Már az első komolyabb jeleneteknél érezni, hogy Cronin nem finomkodik. A film atmoszferája rothadó, beteg, klausztrofób, és nagyon tudatosan épít arra a fajta szorongásra, amikor nem is maga a jumpscare a legrosszabb, hanem az azt megágyazó jelenetek. Dicséretes, hogy a film hagy időt a feszültségkeltésre, ahol az ember érzi, hogy valami nincs rendben. A body-horror egy elég kényelmetlen verzióját sikerült a képernyőre teremteni, ami plusz pont.
Képi világban kifejezetten erős a film. Nem szép, nem elegáns, nem „esztétikus horror”, hanem inkább mocskos, tapadós, nyers. Cronin nagyon rámegy a testiségre, a bomlásra, az emberi alak eltorzulására, és ettől az egész kap egy kellemetlenül fizikai jelleget. Nem a sötét folyosóval ijeszt, hanem azzal, hogy valami ismerős dolgot fordít ki magából.
A filmen az is sokat dob, hogy a horror mögött a széteső család Jack Reynor és Laia Costa szülőpárosa végig próbál valami emberit megtartani egy egyre abszurdabb és fenyegetőbb helyzetben, míg Natalie Grace jelenléte Katieként pont attól működik, hogy nem egyszerűen ijesztő, hanem zavart keltő. A családi dinamika nincs minden ponton olyan mélyre írva, mint amennyit ez a történet elbírna, de amikor ez a három szereplő együtt igazán működik, akkor a film nemcsak testhorrorként hat, hanem emberileg is egyre nyugtalanítóbb lesz.
A film viszont nem hibátlan. Leginkább ott kezdett megbillenni, amikor a történetnek nagyobb súlyt akart adni, mint amennyit végül elbírt. A hangulat, a képek, a horrorötletek sokszor erősebbek voltak, mint maga a dramaturgia. Volt néhány pont, ahol azt érezhető volt, hogy most vagy mélyebbre kellene menni érzelmileg, vagy feszesebbre húzni az egészet, mert különben a film saját magát kezdi ismételni. És néha tényleg ez történt: annyira bízott a nyomasztásban, hogy közben elengedte a ritmust.
De még így is van benne valami makacs erő. Nem steril stúdiótermék, nem biztonsági játék. Van karaktere, van undora, van bátorsága, és ez ma már önmagában sem kevés. A legjobb pillanataiban tényleg működik: sötét, gonosz, beteg és emlékezetes. A gyengébb részein kicsit szétfolyik, de teljesen sosem válik érdektelenné, mert mindig benne van a levegőben, hogy Cronin még képes valamivel újra odacsapni.
Ez a film nem a „nagyon szerettem” kategória volt, hanem az a fajta horror, amit inkább respektálni lehet. Nem minden döntését érezni telitalálatnak, de azt el kell ismerni, hogy van saját világa. Nyomasztani hív. És ebben többnyire elég hatásos.
Lee Cronin horrorja 2026. április 16-tól látható a hazai mozikban.
