Lee Cronin új filmje nem a könnyen szerethető horrorok közé tartozik. Sötét, nyers és helyenként kíméletlenül brutális tud lenni, de éppen ez adja az erejét: fokozatosan beszippantja a nézőt ebbe a nyomasztó világba, több jelenetben is szinte fullasztó feszültséget teremtve.
Lee Cronin A múmiája nem közönségbarát horror. Nem arra törekszik, hogy néhány ügyes rémisztéssel kiszolgálja a nézőt, hanem hogy végig kegyetlenül feszült légkört teremtsen, és ezt hosszan fenn is tartsa. Már a film elején látszik, hogy Cronint nem a könnyű ijesztgetés hajtja, hanem a romlás érzete: a test sérülékenysége, az emberi alak elcsúszása, a megszokott valóság lassú megbillenése.
A film legerősebb eszköze a hangulat. A feszültséget nem gyors csúcspontokkal keresi, hanem fokozatosan építi, az ezzel kreált nyomasztó hangulatot pedig kifejezetten díjaztam. Több jelenet is azért működik jól, mert nem akar azonnal hatni, inkább ráül a nézőre, és hagyja, hogy a rossz érzés magától erősödjön fel. Cronin ebben biztos kézzel dolgozik: tudja, mikor kell visszafogni magát, és mikor kell ráengedni a filmre a teljes testi és vizuális brutalitást.
Külön erénye a filmnek egyértelműen a vizualitás. Nem elegáns, nem steril, és nem a szépen komponált rémületre épít. Különösen erős, ahogyan a hétköznapi cselekvésekből – egy hajvágásból, egy fürdetésből, egy gondoskodó mozdulatból – képes fokozatosan valódi borzalmat teremteni. A testhorror-elemek nem öncélúan kerülnek elő, hanem a film egész kifejezésmódjaként. A bomlás, az elváltozás és az emberi test kifordítása végig fontos része annak, ahogyan Cronin a félelmet működteti. Ettől az élmény nem egyszerűen ijesztő, hanem több ponton kifejezetten viszolygást keltő is – méghozzá nagyon tudatosan.
A történetnek kifejezetten jót tesz, hogy a horror mögött egy széteső család feszültsége is végig ott dolgozik. Jack Reynor és Laia Costa párosa nem minden pillanatban kap igazán erős dramaturgiai támaszt, mégis van a játékukban annyi feszültség és emberi törékenység, hogy a film ne csak látványos, hanem érzelmileg is megtartott maradjon. Natalie Grace viszont Katieként kifejezetten erős: nem a hagyományos, direkt ijesztgetős gyerekhorror-vonalat hozza, hanem egy sokkal zavarba ejtőbb, bizonytalanabb jelenlétet, ami több jelenetben hatásosabb, mint bármelyik látványos horrorpillanat. Amikor ez a három szereplős dinamika igazán összeáll, a film nemcsak látványban sokkolóbb, hanem érzelmileg is kellemetlenül nyugtalanítóvá válik.
Csakhogy ezt a szintet nem tudja végig ugyanazzal a magabiztossággal tartani. A legerősebb képei és hangulati megoldásai néha mintha elnyomnák magát a történetet. A dramaturgia helyenként meglazul, egyes jelenetek pedig tovább időznek a hatáskeltésben, mint ameddig azt a film valóban indokolná. Emiatt a második felében már érezhetően megbicsaklik a lendület: a légkör még működik, a képek továbbra is erősek, de a történet már nem viszi előre ugyanazzal a erővel az egészet. A vége után pedig könnyen ott marad az emberben egy enyhe hiányérzet, szinte reflexből jön a kérdés: ennyi volt?
Mindezzel együtt Lee Cronin munkájában van valami makacs következetesség. Nem simul bele a sablonos stúdióhorrorok sorába, és nem akar mindenáron könnyen szerethető lenni. Inkább vállalja, hogy nyers, sötét és helyenként kifejezetten kellemetlen filmet csinál. Ez nem minden döntésében telitalálat, de karaktere kétségtelenül van.
A múmia így végül nem hibátlan, viszont határozottan saját arcú horror lett: erős képi világgal, nyomasztó atmoszférával és több emlékezetes, testileg is kellemetlen jelenettel. Nem az a film, amelynek minden percét élvezni lehet, de az biztos, hogy nem marad nyom nélkül a nézőben.
Lee Cronin horrorja 2026. április 16-tól látható a hazai mozikban.
