Van az az érzés, amikor az ember úgy érzi, elveszített valamit. Először csak csendes hiányérzetként jelentkezik, aztán napról napra erősödik, míg végül letisztul a lényeg. Én megtaláltam, mi az: etika. Mert ha magunkat veszítjük el, akkor valójában mindent elveszítünk. Napjaink divatjában sokszor észrevétlenül veszítjük el önmagunkat, emberségünket, azt az emberi tartást, amely az ösztönök fölé emel bennünket. És ilyenkor tör elő belőlünk valami régi, valami tanult, valami otthonról hozott: amit gyerekkorunktól tanítottak nekünk, vagy amit a látottakból tanultunk meg. Mert volt idő, amikor még az etika volt a divat.
Volt egyszer egy világ, ahol a kimondott szónak súlya volt. Ahol a kézfogás nem formaságot jelentett, hanem ígéretet. Ahol az ember nemcsak azt nézte, mit nyerhet egy helyzetből, hanem azt is, mit hagy maga után: becsületet, tartást, jó példát vagy éppen szégyent.
A magyar kultúrában az etika soha nem pusztán szabálygyűjtemény volt. Nem paragrafusok hideg sora, hanem belső iránytű. Ott volt a családi asztalnál, amikor a szülők azt mondták: „fiam, lányom, ezt így nem illik”. Ott volt a tanítók szavában, a mesterek tekintetében, az idősek csendes példájában. Ott volt a népmesékben, ahol a szegény legény nem azért győzött, mert erősebb volt, hanem mert tisztább szívvel, igazabb szándékkal indult útnak.
A magyar értékeink között mindig kiemelt helyen állt a becsület, a tisztesség, a hűség, a szorgalom és az adott szó ereje. Ezek nem régi, poros fogalmak, hanem olyan alapok, amelyek nélkül egy közösség lassan elveszíti önmagát.
Mert ahol nincs etika, ott előbb-utóbb nincs bizalom sem. Ahol nincs bizalom, ott pedig a társadalom nem közösség többé, csak egymás mellett élő emberek sokasága.
Ma gyakran úgy tűnik, mintha az etika háttérbe szorult volna. Mintha a siker fontosabb lenne a tisztességnél, a hangos szó az igazságnál, az ügyeskedés a becsületes munkánál. Pedig a magyar kultúra legszebb öröksége éppen az, hogy újra és újra emlékeztet bennünket: embernek maradni nem gyengeség, hanem erő.
Az etika az a belső iránytű, amely megmutatja, ha valami nem helyes — akkor is, ha azt éppen divatnak próbálják nevezni.
Mert nem minden érték, ami látványos, nem minden igazság, ami hangos, és nem minden követendő, amit trendinek, korszerűnek vagy haladónak mondanak.
A kultúra egyik legfontosabb feladata éppen az lenne, hogy különbséget tudjunk tenni érték és látszat, szabadság és felelőtlenség, bátorság és ízléstelenség között. Ha valami megalázó, romboló, embertelen vagy tisztességtelen, attól még nem válik elfogadhatóvá, hogy új köntösbe öltöztetik, vagy divatos szavakkal magyarázzák.
A magyar értékrendben az etika mindig azt jelentette: van határ. Van határ a szabadság és a másik ember megsértése között. Van határ az önkifejezés és a közönségesség között. Van határ a siker és a becstelenség között. És ezt a határt nem a divat rajzolja meg, hanem a lelkiismeret.
Petőfi, Arany, Móra, Gárdonyi, Tamási Áron vagy éppen a névtelen falusi tanítók, iparosok, gazdák és édesanyák világa mind azt üzeni: az ember értékét nem csupán a rangja, vagyona vagy hatalma adja, hanem az, hogyan bánik másokkal. Tud-e igazat mondani akkor is, amikor nehéz? Tud-e segíteni akkor is, amikor nem vár érte tapsot? Tud-e nemet mondani arra, ami kényelmes, de tisztességtelen?
A „volt egyszer egy etika” mondat fájdalmasan hangzik, mert benne van a veszteség érzése. Mintha valami fontosat elhagytunk volna útközben. De talán nem veszett el végleg. Talán csak újra elő kell venni, leporolni, és kimondani: szükségünk van rá.
Szükségünk van az otthonokban, az iskolákban, a munkahelyeken, a közéletben és a mindennapi találkozásokban. Szükségünk van arra, hogy ne csak okosak, sikeresek vagy hangosak akarjunk lenni, hanem tisztességesek is.
Mert a magyar érték nemcsak a hímzett terítőben, a népdalban, a templomtoronyban, a régi könyvekben vagy az ünnepi beszédekben él. Ott él abban is, ahogyan egymás szemébe nézünk. Ahogyan kezet nyújtunk. Ahogyan megtartjuk a szavunkat. Ahogyan nem felejtjük el: az etika nem múlt idő, hanem jövőfeltétel.
Volt egyszer egy etika.
És jó lenne, ha újra lenne.
Írta: Vécsi Ildikó
Esti Hírlap
