Beszélgetés Goldmann György volt bokszoló és aranyművessel.
Egy mosolygós, életvidám, fiatalos bácsival ülök szemben az Esti Hírlap szerkesztőségében. Pár hónapja ismertük meg egymást, Rosenfeld Dániel Imre kántor által. Akkor ő hívott meg egy kávéra, most én hívtam meg egy finom szerkesztőségi kávéra. Amikor elhatároztam, készítek vele egy interjút, alig ismertem, csak éreztem, hogy ő, egy két lábon járó történelem. Olyan történelem, akinek az életét most megismerhetik az Esti Hírlap olvasói, hiszen hála istennek, itt van köztünk. De talán, ami ezeknél is fontosabb, árad belőle az emberség, az emberszeretet.
Mielőtt belevágunk a beszélgetésbe, egy-két lexikális adat róla.
Goldmann György 1939. október 15-én született Budapesten. Édesapja polgári zsidó származású bútorasztalos volt. Gyuri bácsiék öten voltak testvérek. Túlélte a vészkorszakot, ipari tanuló, majd mérnök lett, utána Bécs, majd Kanada következett, ahol megtanulta az ötvösség és aranyművesség mesterségét, majd tisztességesen végigdolgozta az életét, támogatta testvéreit, és igazából mindenkit, aki segítségre szorult.
– A második világháború a legtöbb embernek, pusztán történelem.
Igen, ez így igaz, hála istennek. Azonban nekem és az én generációmnak egy rémálom volt. Én például úgy menekültem meg, hogy elvittek Debrecenbe, egy olyan helyre, ami egy zárt gyermekintézet volt, ahol zsidó származású gyerekek voltak, illetve azokat bújtatták. Az a bizonyos hely egyébként a Böszörményi utca 21. szám alatt volt. Egyszóval számomra az úgynevezett történelem, nagyon is valóságos volt.
– Hogyan érintette a családját a második világháború?
Anyám túlélte, apámat viszont elvitték munkaszolgálatosnak, s amikor visszatért, már nem az volt, aki elment. Életunt lett, fizikailag tönkrement, igazából már csak vergődött az életben, nemsokára el is vitte egy szívroham. Csak sejtésem van arról, hogy mennyi szenvedésen ment keresztül. Az ő korosztálya olyan volt, hogy vagy nem beszéltek a traumáikról, mélyen eltemették a lelkükben, vagy belepusztultak. Apám sajnos az utóbbihoz tartozott. Egy tragikus korosztály volt, egy tragikus korszakban.
– Véget ért a világégés, újra kellett kezdeni mindent.
A felszabadulás után visszahoztak a szüleim, és együtt neveltek a testvéreimmel, Robival, Marikával, Lacival és Évával. A Komját Aladár utcai iskolába jártam, majd a Vas és alumínium középiskolában szerszámkészítőnek tanultam. Jó tanuló voltam, meg is tanultam a szerszámkészítés mesterségét, és ez olyannyira megtetszett, hogy később estin elvégeztem a mérnöki szakot.
– Amikor kezet fogtunk, majdnem eltörte a kezem, emlékszik?
Elnézést, nem akartam. Az erős szorítás egyrészt jött a vasmegmunkálás kemény múltjából, másrészt a bokszolásból. Ugyanis már fiatal koromtól bokszolni jártam a Vasas szakosztályba, amely akkor, a mai Dózsa György úton volt, szemben a Honvéd sportteleppel. Olyan edzők és fiatal sportolók voltak ott, mint: Papp Laci, Kajdi János, Gedó Gyuri, Kellner Feri és mások.
– Aztán jött 1956. Mi történt önnel ezalatt az időszak alatt?
Sokan forradalmároknak álltak, vitte őket a hevület, a kommunisták pedig elbújtak, mert be voltak tojva. A nagy többség, mint jómagam, próbáltuk túlélni ezt is, mint a második világháborút. A valóságban az emberek duplán el voltak keseredve, hiszen a kommunizmus számukra a jövőt ígérte, de hamar rájött a társadalom nagy többsége, hogy ugyanolyan, mint a náci vagy az orosz elnyomás. Annyiban volt rosszabb, hogy míg azok nem voltak magyarok, addig a Rákosi-féle horda magyar volt, és 1956-ban magyar ölte a magyart, no ez fájt mindenkinek.
– Aztán eljött a változás, nem Magyarországon, hanem már Bécsben.
1963-ban Bécsbe mentem dolgozni. Egy asztalosműhelyben kaptam munkát. Nagyon nem tudok mit mesélni, mert a munka volt számomra az élet, de nem kötelességből, hanem szeretetből, csak mert szerettem azt, amit csináltam. Tudom, ez ma, szinte nem létező fogalom, de akkor még létezett.
– Aztán jött, még egy nagyobb váltás.
Igen. 1965. október 10-én Kanadában találtam magam. A nagybácsikám, apukám testvére segített azzal, hogy repülőjegyet, szállást és munkát szerzett számomra, mérnöki pozíciót kaptam, ott is megálltam a helyem, szerettek és megkaptam a munkám miatt azt a tiszteletet, amely előtte, Magyarországon ismeretlen volt. Idővel megismertem egy kanadai-zsidó magyar ékszerészt, ötvöst-aranyművest, akitől eltanultam az arany- és ötvösmesterséget.
– Az idő sajnos senkit nem kímél, hogyan alakult a további élete?
Első házasságomból, ami nem tartott sokáig, született egy fiam, aki tisztességes szakmát tanult. Békében és szeretetben élek második feleségemmel, immár 45 éve.
– Mondhatjuk, bejárta a fél világot, hogy jött az életébe ez a szenvedély?
Igen, ez egy különleges része az életemnek, hogy több mint 60 országban voltam, kisebb-nagyobb időszakokra. Minden országból hazahoztam különleges papír- és fémpénzeket, egész nagy gyűjteményt sikerült létrehoznom.
– Hogy éli meg a zsidóságát?
Zsidóságomat mindig úgy éltem meg, hogy az Örökkévaló segített mindenben. A nagyobb ünnepeket természetesen én is megtartom. Itthon Verő Tamás rabbi, Grósz Andor /MZSIHISZ elnök/ és Nógrádi Gergő kántor barátságát bírom, és hát tagja vagyok a JCC Budapest Bálint Háznak.
– A Torontói magyar színház egyik tagja volt. Milyen emlékei vannak erről az időszakról?
A magyar színház Kanadában, Toronto–Mississauga részében működött, ha jól tudom, jelenleg a Kanadai Magyar Kultúrközpont működik itt. Az akkori kanadai magyar színháznak Kertész Sándor volt az igazgatója, én voltam a helyettese, így sok magyar hírességgel találkozhattam, mint: Németh Marika, Latabár Kálmán, Latabár Árpád, Kabos Laci, Kazal László, Bilicsi Tivadar és sokan mások. Talán még annyit elmondanék, hogy nem kis szerepet játszottam abban, hogy a 60-as, 70-es években ezek a nagy-nagy színészek el tudtak jönni Kanadába.
– Milyen emlékei vannak az Esti Hírlappal kapcsolatban?
Az Esti Hírlap ifjúságom lapja volt. Igazából anno felért egy mostani magazinnal, amelyben mindig megjelentek olyan belföldi és nemzetközi hírek, amelyeket máshol nem lehetett olvasni.
– Lassan elérkezve, beszélgetésünk végére, milyen gondolattal búcsúzna?
„Azt tedd felebarátoddal, amit magaddal tennél.” Ez nem könnyű, mert az ember mégiscsak ember, a maga gyarlóságaival, de nagyszerűségével együtt. Én az utóbbira esküszök.
Kriszt László