Szijjártó Péter a Telexnek adott interjúban nem számvetést adott, hanem a régi hatalmi reflexeket hozta: Brüsszel, Ukrajna, jó szándék, félreértett teljesítmény, felelősség nélkül. Amikor azonban a betegségéről beszélt, a kommentezők egy része megmutatta a másik mélypontot is: együttérzés helyett káröröm, digitális lincshangulat tört elő. A két tükör: az önfelmentő hatalomé és a gyűlöletbe fordult embereké. Közben épül a „szeretetország”. Milyen mélyre süllyedt a magyar közélet?
Szijjártó Péter leköszönő külügyminiszter több mint háromórás interjút adott a Telexnek, amelyben szóba került a Fidesz választási veresége, az orosz kapcsolatrendszer, a háborús kampány, a NER öröksége, a családi vagyonosodás és a politikai felelősség kérdése is. Az interjú nagy visszhangot váltott ki, a Telex szerint kevesebb mint egy nap alatt átlépte az egymilliós megtekintést.
A Telex interjú politikai jelentősége önmagában is nagy, mert ritka, hogy egy távozó fideszes csúcsminiszter ilyen hosszan, élőben üljön le egy kritikus szerkesztőség elé. De az interjú utóélete legalább ennyire beszédes. Megmutatta, hogy a magyar közéletben már nemcsak a politikusok beszéde durvult el, hanem a közönség egy része is megtanulta ugyanazt a nyelvet: ütni, gúnyolni, megalázni.
Szijjártó interjúja nem volt önkritikus politikai számvetés. Nem az a beszélgetés volt, amelyben egy leköszönő miniszter őszintén végignéz az elmúlt éveken, és kimondja: ebben volt felelősségünk, ebben hibáztunk, ebben túltoltuk. Ehelyett sokszor ugyanaz a régi reflex jelent meg: Brüsszel, Ukrajna, háború, félreértett teljesítmény, jó szándék, áldozatszerep. Mintha a hatalom tizenhat éve után is mindig valaki más lenne a hibás.
Ez önmagában is kemény közéleti látlelet.
Mert ha egy politikai oldal éveken át uralta az országot, a médiát, az intézményeket, a közbeszédet, akkor a vereség után nem lehet úgy felállni az asztaltól, mintha csak félreértették volna. A hatalomnak nemcsak sikerei vannak, hanem következményei is. A háborús félelemkeltésnek, az ellenségképek gyártásának, a folyamatos politikai mozgósításnak ára van. És ezt az árat ma már nemcsak pártok fizetik meg, hanem az emberek lelke is.
Az emberekben feltörő gyűlölet legalább ennyire nyugtalanító.
Mert amikor Szijjártó Péter a betegségéről beszélt, akkor egy pillanatra eltűnt a miniszteri szerep. Ott már nem a külpolitikai vonal, nem a Fidesz, nem a kampánygépezet állt előttünk, hanem egy ember, aki orvosi diagnózisról, félelemről, gyerekekről, elmulasztott időről beszélt.
És erre sokakból nem együttérzés jött. Hanem gúny, gyűlölet, halálvágy.
Ez az a pont, ahol nemcsak Szijjártó Péternek kellene tükörbe néznie, hanem mindenkinek, aki egy betegségből is politikai lőszert csinál. Mert lehet számon kérni egy politikust. Lehet keményen bírálni, könyörtelenül, pontról pontra vitatni mindazt, amit mondott és tett.
De a betegség nem politikai ütőfa.
És valaki betegségén gúnyolódni erkölcsi mélypont.
Ilyenkor már nem politikai álláspont születik, hanem valami sokkal sötétebb. Olyasmi, ami lassan minden oldalon mérgezi a közbeszédet.
A betegségén nevetni nem bátorság.
Nem újságolvasói szabadság.
Nem ellenzékiség.
Nem igazságtétel.
Csak embertelenség.
És akkor beszéljünk a „szeretetországról” is.
Mert most állítólag ez épül. Legalábbis így hívják. Egy ország, ahol a gyűlölet helyére megértés, béke, a megosztás helyére emberség, a politikai háború helyére békés közösség kerülne.
Csakhogy egy ország nem attól lesz szeretetország, hogy ráragasztják a címkét. Hanem TŐLÜNK. Attól, hogy MIT teszünk. Amikor nem gyűlölködni, nem visszavágni, nem bosszút állni, hanem egyszerűen csak megőrizni kell annyit magunkból, hogy nem rúgunk bele.
Ahol a betegségből is céltábla lesz, ott nem új szeretetország épül.
Szijjártó interjúja egyszerre vádirat a hatalom régi reflexei ellen, és vádirat azok ellen is, akik azt hiszik, a gyűlölködés jóvá válik attól, hogy „a másik oldal” ellen irányul.
Nem válik jóvá.
A gyűlölet nem lesz nemesebb, ha politikailag igazoljuk. A káröröm, a gyűlölködés nem lesz erkölcsösebb, ha egy számunkra ellenszenves ember felé a betegségére irányul. És a szeretetország sem ott kezdődik, hogy mit mondunk róla egy színpadon.
Hanem ott, hogy mit engedünk meg magunknak, amikor senki sem kényszerít bennünket emberségre.
