Az 1989. október 14-én Debrecenben megalakult Tankcsapda 2026. március 28-án a Papp László Sportarénában ad koncertet az együttes új gitárosával, Vörös Attilával. A zenekar vezetője, Lukács László az Esti Hírlapnak adott interjút.
Riporter: Huszti Zoltán
– Mikor jutott eszedbe először, hogy zenész legyél?
– Tizenegy-tizenkét éves voltam, amikor először fogtam gitárt a kezembe, jóllehet akkor még nem tudtam rajta játszani, de érdekesnek találtam a hangszert. A ’70-es évek végén, a ’80-as évek elején járunk. Elképzeltem magam az akkori népszerű zenekarok, a P. Mobil, a Hobo Blues Band, a Beatrice együttesekhez hasonló csapatban. Hatással voltak rám, és tükör előtt pózolva úgy gondoltam, ezzel kéne foglalkoznom. És azóta ezt csinálom.
– Mikor írtad az első saját számodat, és abból is a zenét vagy a szöveget?
– Még általános iskolában kezdtünk „csörömpölni”, mert ez inkább az volt. Először zenét írtam, bár ezt soha nem tanultam. Mi, sok más kortársunktól eltérően, saját számokkal kezdtünk. Persze 12–13 évesen ezek fejből kipattant primitív kis próbálkozások voltak, de voltak.
– Leírogattad ezeket?
– Mivel kottát nem tanultam, a zenét főleg fejben tartottam, de a szövegeket leírtam. Később, mint mások is, az általunk kedvelt zenekarok számait játszottuk. Ezzel tanultuk meg a zenélés csínját-bínját.
– Külföldi számokat nem játszottatok?
– Ha olyan helyeken voltunk, akár házibuliban is, akkor természetesen igen. Az összes klasszikust: Doors, Hendrix, Deep Purple, Black Sabbath, Led Zeppelin.
– Mikor voltál először színpadon?
– Az általános iskolás formációval 14 évesen álltam először közönség elé a suliban egy bő egyórás műsorral. Voltak saját dalok is, meg Hobo, Edda, stb.
– A lányok jelenléte motivált?
– Maximálisan. Tizenkét évesen már azért pózoltam a tükör előtt gitárral a nyakamban. Aki zenész, és ezt nem vallja be, az nem mond igazat. A gitár nyaka, akárhogy ragozzuk, egy fallikus szimbólum.
– Mikor jött az első igazán nagy siker, amikor már úgy érezted, hogy a helyeden vagy?
– A pályám során az aktuális korszakokat mindig a legnagyobb sikerként éltem meg. És most visszatekintve úgy gondolom, hogy ez igaz is volt. Egy-egy „polccal” mindig feljebb kerültem.
– Mi ad ihletet egy szám írásához?
– Bármi megérinthet. Egy pillantás, egy hang, egy filmrészlet, egy mondat egy könyvből, egy elkapott beszélgetésrészlet az utcán. Bármiből lehet dal. Vannak időszakok, amikor ez ömlik, és alig győzöm a vödröt alátartani, és vannak üresebb időszakok. Azt biztosan tudom, hogy a szerzői véna nem apad el, legfeljebb szünetel.
– Tudatosan írsz, és tudod, hogy ez most hatni fog a közönségre?
– Nem, ilyen értelemben nem. Ha valami eszembe jut, egy dallam, egy pársoros szöveg, egy rím, egy gondolat, ami nekem tetszik, annak nagyon örülök, mert tudom, hogy ezt nem lehet tanulni. Ez vagy megvan valakiben, vagy nincs. Aki korábban csinált már jót, az is írhat rosszat, és ez fordítva is igaz.
– Ha jól tudom, te először gitáros voltál, és utána váltottál basszusgitárra. Miért?
– Már az iskolai koncerten is basszusoztam, és a Tankcsapda előtti zenekarokban is basszusoztam. Igazából nem tudtam szólógitározni, így amikor jött egy jó szólógitáros, azonnal visszatértem a basszusra.
– Ki a főnök a zenekarban, például ha lehoz valaki egy új témát, kié az utolsó szó, hogy na, ez marad?
– Nálunk ez ad hoc módon működik. Nincs egy főnök. Ha jó irányba mennek a dolgok, akkor annak mindenki örül. Bárkinek lehetnek jó ötletei. Az én alapfeladatom a szövegírás. Ha megjelenik egy dal, zeneszerzőként az aktuális zenekarból mindhármunk neve ott szerepel.
– Amikor Sidi beállt hozzátok, ő egy nagyon jó zenekart hagyott ott, ami tulajdonképpen megpecsételte a Zanzibár sorsát. Ti „csábítottátok” át?
– Mi kerestük meg, de akkor már ott nem volt tag, bár csak rövid idő telt el a két esemény között.
– Régen, ha valaki zenekart vagy zenészt keresett, feladott egy hirdetést az Esti Hírlapban. Ma ez hogyan működik? Te hogyan kerestél most új gitárost?
– Amikor tavaly tavasszal kiderült, hogy Sidi kiszáll a Tankcsapdából, már aznap jöttek e-mailek, telefonok, hogy szívesen jönnék, készen állok rá, stb. Nagyon oda kell figyelni egy ilyen zenekarnál, hogy milyen szakmai szempontokat és érzéseket vegyünk figyelembe. Egy év után így került most a zenekarba Vörös Attila.
– De gondolom, ha valaki be akart ide szállni, meg kellett tanulnia a számokat. Ez nem kis munka.
– Ez igaz, de ha valaki el akar érni valamit, azért meg kell dolgoznia, és az élet fogja megmutatni, hogy érdemes volt-e.
– Mit látsz magad előtt?
– Egész életemben azt csináltam, amit szerettem, és ez szerintem még sokáig eltart egészségben és sikerekben. Mindig hittem a zenekarban, az életem alakításában és annak alakulásában. Elmúltam 58, de látom a korábbi zenészgenerációk példáját, akik 70 éves koruk után is zenélnek.
– Nagyon gyakran dicsekszenek nagy hangon zenekarok azzal, hogy nyugat-európai turnéra indulnak, miközben a „szakmán” belül ezt tudjuk, hogy „csak” külföldön élő magyarokhoz mennek, és bár jól hangzik, igazi értelemben ez nem jelent nemzetközi karriert.
– A Tankcsapda a kezdetektől fogva deklaráltan magyar nyelven dolgozó zenekar volt. Így hát akármerre jártunk vagy járunk a világban – Észak-Amerikában, Ausztráliában, Európában –, a koncertjeink látogatói értelemszerűen elsősorban magyarok, vagy ehhez a kultúrához csatlakozó, például külföldön született magyarok vagy ismerősök voltak. Soha nem akartuk elhitetni senkivel, hogy világsztárok vagyunk.
– Érettségi találkozókra el szoktál menni?
– Persze. Természetesen ők jobban ismerik az én pályafutásomat, mint én az övékét, de olyankor osztálytársak találkoznak, nem orvosok, mérnökök vagy rocksztárok. És ez így normális.
– Ki megy le vásárolni?
– Én. Persze nem telik el úgy nap, hogy ne kérjenek aláírást, de ez egyáltalán nem kínos. A szeretet jele az is, amikor a koncerten megtapsolnak, és az is, ha az utcán megállítanak egy fotóra, egy dedikációra. Ez elől nem menekülni kell, hanem örülni és tisztelettel megköszönni.
– Ez egy indiszkrét kérdés, de meg szoktam kérdezni. Jól élsz?
– Azt gondolom, igen, de szerényen élek. Van Debrecenben, kertes övezetben egy földszintes házam, van egy egyszerű autóm, amilyen bárkinek lehet, és nincsenek extra igényeim. Nem játszom szerencsejátékon, nem költöm a pénzemet drogokra, és nem járok szexmunkásokhoz. Legfeljebb énekeltem ilyenekről régen, amikor lehet, hogy úgy éltem.
– A rocker küllem meddig maradhat meg?
– A rockerség elsődleges ismertetője szerintem nem a küllem. Bárhogyan néz ki az illető, ha szívében, lelkében rocker, akkor az is marad. És akkor sem rocker, ha magára aggat kilószámra vasakat. Az, hogy valaki milyen ruhát vesz fel, az vagy jól áll neki, vagy nem. Ez nem rockerfüggő. Hobó énekelte: ha kopasz leszek, majd hordok kalapot – ez nálam is így lesz.
– Sok koncertetek van?
– Változó, egy évben 50–70.
– Sok zenekar hajt arra, hogy a Puskásban játsszon. Ez nektek eszetekbe jutott?
– Nem. Soha nem volt elsődleges szempont a koncerthely mérete. Mi örömet akarunk szerezni akár kétszáz embernek is, ha csak akkora a hely.
– Mi az, ami most fontos?
– Itt az új ember a zenekarban: Vörös Attila. Annak ellenére, hogy a Tankcsapda az 1989-es startot figyelembe véve idén már 37 éves, még most is azzal a lendülettel és hittel megyünk, hogy jobbak, többek, érdekesebbek, izgalmasabbak legyünk a saját gyökereink megőrzésével,
„És ehhez az ő fiatal energiái nagyon sokban hozzájárulnak.”
Képek az interjúhoz és a zenekarhoz kapcsolódó anyagokból:
