Vannak történetek, amik nem engednek el. Nemcsak azért, mert jól vannak megírva, hanem mert valahol a saját gyerekkorodban, saját kérdéseidre válaszoltak – még ha akkor nem is tudtad, hogy épp kérdeztél valamit. Nekem ilyen volt az Avatar.

Van valami furcsán meghitt abban, amikor egy moziteremben a székbe süppedve újranézed azokat a filmeket, amik valamikor megváltoztatták, hogy hogyan gondolkodsz a világról. Stanley Kubrick filmjei pontosan ilyenek. Nemcsak mozik, hanem térképek – mentális tájképek, amelyeken végigsétálva mindig máshol lyukadsz ki.

Amikor a hetvenes évek végi East End csikorgó próbatermeiben megszólalt az első dallam, még senki sem sejtette, mekkora utat rajzol majd ki a zenetörténelem egyik leghíresebb heavy metal zászlóshajója, az Iron Maiden. És azt sem, hogy annak első hangja egy karcos, mégis energikus énekhang lesz – Paul Mario Day torkából.

Egy 60 méteres kisbolygó száguld a Naprendszerben, és bár a Földet elkerüli, a Holdat telibe találhatja. A becsapódás nemcsak látványos lehet, hanem veszélyes is: holdpor, törmelék, műholdkárok, és új bolygóvédelmi kérdések. A tudósok szerint az emberiségnek ideje újradefiniálni, mit is jelent megvédeni a világát – mert ma már az is számít, ami felette van.

Springfield, 1992. június 7. Egy reggel, amikor nemcsak emberek, hanem a valóság is eltűnt.

A minap ismerősöm vásárolt egy használt iPhone-t. Kívülről hibátlan volt, a sarkán még a fólia is rajta volt. Egy hét múlva jött a meglepetés: valaki belépett a régi iCloud fiókjába, a telefon pedig zárolt lett. Innen jött a gondolat, hogy ideje leírni, mire figyelj használt mobil vásárlásnál, ha nem akarsz adatlopás, zárolás vagy rejtett hibák áldozata lenni.

Van egy tíznapos világ, ami nem múlik el nyomtalanul. Nem csak emlékké válik, hanem valami finom réteggé rakódik ránk. Mint amikor egy nyári zápor elcsendesül, de a levegő még sokáig hordozza az illatát. Ez volt megint a Völgy. Kapolcs, Taliándörögd, Vigántpetend – három falu, de egyetlen közös lélegzet. A Művészetek Völgye.

Néha elég egy név, egy furcsa filmcím, és az ember elkezd kutatni. A Gazer ilyen. A mozi, amit alig láttak, mégis súlya van – mint egy elveszett üzenet egy palackban, amit valaki eldobott egy 16mm-es filmszalagra.

Gyerekként először nem könyv formájában találkoztam Isaac Asimovval. Nem a „Robottörténetek” vagy az „Alapítvány” első lapjai ragadtak meg, hanem egy filmélmény. Talán a Kétszáz éves ember, talán a Én, a robot – már nem is tudom pontosan. De azt tudom, hogy ott, a moziterem félhomályában, valami különleges dolog történt. Nem csak egy sci-fit néztem. Egy világba csöppentem, ahol a tudomány volt a hős, az emberiség pedig nem pusztán sodródott a jövővel, hanem formálta is azt – felelősséggel, kérdésekkel, kételyekkel.

Van valami hátborzongatóan őszinte abban, amikor egy film nem próbál okosabbnak tűnni nálunk, hanem hagyja, hogy mi érezzünk, kérdezzünk, bizonytalanodjunk. A Netflix legújabb bemutatója, a Vad természet (2025) pontosan ilyen. Nincs benne harsány zene, világmegváltó monológ vagy kézen fogva vezetett fordulat. Csak az erdő. A maga törvényeivel. És egy halott nővel.

Hollywoodban semmi sem szent – csak a profit. A nosztalgia, mint egy öreg whisky, most újra kortyolható: készül az Elemi ösztön reboot, ráadásul az eredeti forgatókönyvíró, Joe Eszterhas visszatérésével. De ez nem csak egy új feldolgozás: ez deklaráltan egy „anti-woke” reboot. Igen, jól olvasod. 2025-ben valaki úgy döntött, szembe megy a trenddel, és újra feltámasztja a világ egyik legismertebb – és legvitatottabb – erotikus thrillerét.

Képzeld el, hogy van egy energiaforrás, ami nem szennyezi a környezetet, nem fogy el, nem termel veszélyes hulladékot, és még óriási mennyiségű áramot is tudna adni. Jó, tudom, ez így elég sci-finek hangzik…
De lehet, hogy már tényleg nem az.