Megosztás az X-en
Egy 60 méteres kisbolygó száguld a Naprendszerben, és bár a Földet elkerüli, a Holdat telibe találhatja. A becsapódás nemcsak látványos lehet, hanem veszélyes is: holdpor, törmelék, műholdkárok, és új bolygóvédelmi kérdések. A tudósok szerint az emberiségnek ideje újradefiniálni, mit is jelent megvédeni a világát – mert ma már az is számít, ami felette van.
Azt mondják, Hipparkhosz, az ókori Rodosz csillagásza, minden egyes estét azzal töltött, hogy az égre emelte a tekintetét, és jegyezte a csillagokat. Ő volt az első, aki felismerte, hogy a világ nem mozdulatlan. Hogy az égi rend nem kőbe vésett, csak ciklikus. Hogy ami tegnap még messze volt, az holnap már itt lehet.
Most, több mint kétezer évvel később, a csillagászok ugyanazt teszik – csak már nem bronzkörzőkkel, hanem infravörös űrteleszkópokkal. És amit látnak, az egyszerre lenyűgöző és ijesztő: egy „városgyilkos” becenévre keresztelt aszteroida, a 2024 YR4 jelű objektum, 2032-ben becsapódhat a Holdba. És ha így lesz, mi, idelent a Földön, nem maradunk érintetlenek.
A kavics, amely elég nagy egy városhoz
Hatvan méteres. Ez elsőre nem tűnik soknak – egy toronyház, egy templomtorony, egy stadion hosszanti fala. De ha ekkora test becsapódik, több mint 7 megatonna robbanási energiát szabadít fel – ötszázszor annyit, mint a hirosimai bomba. Egy ilyen aszteroida egy egész várost képes eltörölni a térképről.
Szerencsénk van: a Földet elkerüli. Legalábbis a jelenlegi számítások szerint. De az égi kísérőnk, a Hold – nos, az lehet, hogy nem ilyen szerencsés.
A Hold, mint céltábla
A legfrissebb mérések szerint 4,3 százalék az esélye annak, hogy a 2024 YR4 telibe találja a Hold Föld felőli oldalát – vagyis azt, amit mi is látunk. Ez azt jelenti: élőben, szabad szemmel lehetne követni a becsapódást.
A számítások szerint az ütközés során egy kilométer átmérőjű kráter keletkezne – ez lenne az elmúlt ötezer év legnagyobb holdi becsapódása. És ez még csak a látvány része. A valódi veszély ezután következik.
Mi száll fel a Holdról – és mi jöhet utána?
A becsapódás több százmillió kilogramm port és kőzetet robbantana ki. Ennek egy része visszahullana, de sok törmelék olyan nagy sebességgel távozna, hogy megszökne a Hold gravitációs mezejéből, és a Föld felé venné az irányt.
A tudósok szerint ezeknek a részecskéknek egy része pár napon, vagy héten belül elérheti a Föld körüli pályát, ahol százával, ezrével bombázhatják meg a műholdakat.
Nem egy újabb világvége-sztori ez, inkább egy modern Akhilleusz-sarok: a műholdjaink, amelyekre ráépítettük a kereskedelmet, a kommunikációt, a közlekedést, a pénzmozgást – mind sebezhetővé válnak a kozmikus kavicsoktól.
A Föld, mint visszhang
A Föld lakói nem fogják érezni a becsapódást úgy, mint egy földrengést. Nem lesz szökőár, nem lesz remegés. De észre fogjuk venni: ha a navigáció akadozik, ha egy nemzetközi hívás megszakad, ha a bankkártyás fizetés nem működik – mind egy Holdról felszabadult porszem árnyéka lehet.
A tudósok szerint Kessler-szindrómától nem kell tartani – vagyis nem lesz láncreakciós műhold-apokalipszis. De részleges kiesések igenis várhatók. A jelenlegi műhold-konstellációink egyetlen hét alatt akár tíz évnyi mikrometeorit-terhelést kaphatnak.
A kérdés: megér-e nekünk a Hold egy eltérítési küldetést?
A NASA már bebizonyította, hogy lehet aszteroidát eltéríteni – a DART-küldetés siker volt. De ezúttal nem a Földet fenyegeti a becsapódás, hanem a Holdat. És ez új kérdéseket vet fel. Hiszen eddig minden bolygóvédelmi stratégia a saját túlélésünkről szólt.
Most viszont valami más forog kockán: a jövő űrkorszaka, a holdbázisok, a nemzetközi együttműködések, és az a felismerés, hogy nem elég megvédeni a bolygót, a térségét is kell.
Visszatérés Hipparkhoszhoz
Hipparkhosz a szemével mérte az eget. Ma szuperszámítógépek, távcsövek, szenzorhálózatok dolgoznak a nyomában. De egyvalami nem változott: az ismeretlentől való ösztönös félelem. A „városgyilkos” aszteroida talán nem fog pusztítani, talán csak villan egyet az égen – de a kérdéseink attól még itt maradnak.
Hogyan védekezünk? Mikor cselekszünk? Képesek vagyunk-e nemcsak figyelni, hanem időben dönteni is? És legfőképpen: elhisszük-e végre, hogy az űr nem tőlünk függetlenül létezik – hanem része lett az otthonunknak?
A 2024 YR4 nem ítélet. Csak emlékeztető. Egy kavics a kozmikus szélvédőn. És ahogy Hipparkhosz is írta: „A csillagokat nem irányítjuk – de azt igen, hogy észrevesszük-e őket, mielőtt elérnek hozzánk.”