Megosztás az X-en
Gyerekként először nem könyv formájában találkoztam Isaac Asimovval. Nem a „Robottörténetek” vagy az „Alapítvány” első lapjai ragadtak meg, hanem egy filmélmény. Talán a Kétszáz éves ember, talán a Én, a robot – már nem is tudom pontosan. De azt tudom, hogy ott, a moziterem félhomályában, valami különleges dolog történt. Nem csak egy sci-fit néztem. Egy világba csöppentem, ahol a tudomány volt a hős, az emberiség pedig nem pusztán sodródott a jövővel, hanem formálta is azt – felelősséggel, kérdésekkel, kételyekkel.
Asimov történetei mindig túlléptek a klasszikus értelemben vett sci-fin. Nem a robbanások, a lézerfegyverek vagy az űrcsaták érdekeltek benne (ezekből alig-alig találni nála), hanem az ember és a tudomány viszonya. És ez a gondolat, érdekes módon, a filmvásznon kapott új, különös életet.
A mozi Asimov világát sosem tudta teljesen visszaadni – talán mert túl okos volt hozzá. Az Én, a robot (2004) például látványos, pörgős akciófilm lett, de csak távoli árnyéka annak a filozófiai mélységnek, amit az eredeti novellák képviseltek. Mégis, valami ott volt a sorok között. A Három Törvény, az emberarcú gépek dilemmája, az öntudat ébredésének kérdése. Olyan témák, amelyekről ma, húsz évvel később, már nem sci-fi magazinokban vitázunk, hanem etikai bizottságokban, egyetemi kurzusokon, vagy egyszerűen csak az ebédszünetben, amikor a mesterséges intelligenciáról beszélünk.
És mi a helyzet azzal a kérdéssel, amit a mozi (és Asimov is) mindig felvetett: Valóra válik-e, amit ő megálmodott?
A válasz talán meglepő: részben már igen.
Nem robotkomornyikokkal élünk, de ott van a zsebünkben a mesterséges intelligencia, amely válaszol a kérdéseinkre, javaslatot tesz, sőt, akár novellát is ír nekünk, ha kérjük. A robotika elérte azt a szintet, hogy már nemcsak gyárakban dolgoznak, hanem műtéteknél segítenek, időseket gondoznak Japánban, sőt, néha még barátként is szerepelnek. A társadalmi kérdések, amelyeket Asimov felvetett – a felelősség, a kontroll, az öntudat – ma már valós problémák.
És a mozi? Talán nem mindig tud lépést tartani a valósággal. Talán lassabb, talán sokszor leegyszerűsít. De mégis: a filmvászon az a hely, ahol ezek a jövőképek először széles közönség elé kerülnek. Ahol a tudomány nem csupán adat és képlet, hanem történet, érzelem, emberi döntés.
Isaac Asimov mindig hitt abban, hogy az emberiségnek van jövője – de csak akkor, ha kérdéseket tesz fel. A mozi, ha jól működik, ugyanezt teszi. Megmutatja, milyen lehet a jövő, és visszakérdez: Biztos, hogy ezt akarjuk?
Ezért, valahányszor egy Asimov-adaptációt nézek, nemcsak egy régi sci-fi-íróra gondolok. Hanem arra az emberre, aki már évtizedekkel ezelőtt látta, mi jöhet – és arra biztatott bennünket, hogy ne féljünk a jövőtől, hanem gondolkodjunk róla.