1969. július 21-én hajnalban Neil Armstrong első emberként lépett a Hold felszínére. A kép ma már az emberiség közös emlékezete, de azon az éjszakán semmi sem tűnt magától értetődőnek: az Eagle számítógépe riasztott, a kijelölt leszállóhelyet sziklák borították, az üzemanyag pedig másodpercről másodpercre fogyott. A Fehér Házban közben már készen állt a katasztrófa esetére írt búcsúbeszéd tervezete is arra az esetre, ha Armstrong és Buzz Aldrin nem tudna visszatérni.
Százhuszonkilenc éves lapunk ezekben az órákban még nem történelmet idézett: jelen időben tudósított róla. Kis Csaba Washingtonból, Pipper Pál New Yorkból, Gauser Károly és Réti Ervin a szerkesztőségben, Horváth Tibor pedig a szovjet tudományos visszhangot követve örökítette meg ugyanazt a néhány napot. Most újra kinyitjuk az Esti Hírlap 1969-es számait, és az akkori kollégák soraival térünk vissza a Holdhoz.
Két nappal korábban még minden a siker esélyéről szólt
Az Esti Hírlap 1969. július 19-i címlapján a „Ma este kezdődik az Apollo–11 nagy manővere” cím fogadta az olvasókat. A Washingtonból érkezett előzetest Kis Csaba, az MTI tudósítója jegyezte. Akkor még minden feltételes módban állt: az űrhajónak Hold körüli pályára kellett állnia, Armstrongnak és Aldrinnak át kellett szállnia az Eagle-be, majd le kellett ereszkednie, visszaemelkednie és újra találkoznia a Columbiával.
„Az Apollo–11 küldetésének legfontosabb része a holdraszállás és a Holdon végzendő kutatómunka. Erre a terv szerint ma, holnap és hétfőn kerül sor. Ma az Apollo–11 megérkezik a Hold térségébe.”
Kis Csaba, az MTI washingtoni tudósítója
A lap azt is megmutatta, hogyan mászott át Aldrin a két egységet összekötő alagúton, miközben a televízió nézői mintegy 300 ezer kilométeres távolságból követték a műveletet.
„A földi nézők ezúttal szemtanúi lehettek annak, hogyan nyitja ki a holdkomp pilótája, Edwin Aldrin az űrkabint és a holdkompot összekötő alagút fedelét, hogyan mászik át az alagúton és hogyan követi őt az Apollo–11 parancsnoka, Neil Armstrong.”
Kis Csaba, az MTI washingtoni tudósítója
A címlap másik nagy írásában Anatolij Blagonravov szovjet akadémikus a Novosztyi sajtóiroda tudósítójának arról beszélt, hogy a tudományt nem lehet lóversenyként értelmezni.
„A tudomány végtelen a maga fejlődésében, s nem hasonlítható a lóversenyhez. Itt nincs célvonal. Mindenképpen a tudomány érdekei fognak diadalmaskodni.”
Anatolij Blagonravov szovjet akadémikus
Július 19-én még a várakozást nyomtatták papírra. Két nappal később már azt, ami megtörtént.
A Holdról jelentjük
Kis Csaba 1969. július 21-i washingtoni tudósítása már szinte percről percre rögzítette Armstrong kiszállását, Aldrin csatlakozását és az első holdi munkát. Armstrong történelmi lépésére a floridai indulás után pontosan 100 órával, 24 perccel és 20 másodperccel került sor.
Az Eagle leszállása után Armstrong és Aldrin jelezte Houstonnak, hogy az eredeti menetrendnél korábban szeretne kilépni. A földi irányítás engedélyt adott. Rövid étkezés, ellenőrzések és beöltözés után megkezdődött az a folyamat, amelyet a Földön százmilliók vártak.
Az Eagle holdkomp 1969. július 20-án szállt le a Nyugalom Tengerén. Neil Armstrong első lépése azonban világidő szerint már július 21-én, 2 óra 56 perc 15 másodperckor történt.
Ezért az Egyesült Államokban július 20-ához, Magyarországon és Európa jelentős részén pedig július 21-éhez kapcsolódik az ember első holdsétája.
„Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiség számára.”
Neil Armstrong
A National Geographic archív felvételeket és Armstrong későbbi visszaemlékezését felhasználó összeállítása ugyanazt a pillanatot idézi fel, amelyről Kis Csaba még friss világhírként tudósított.
Az Esti Hírlap aznap délután az „A Holdról jelentjük” felirattal, a „Séta a Nyugalom Tengerén” főcímmel és az „Az első munkanap” megfogalmazással jelent meg. Ez nem utólagos ünnepi lapszám volt: Armstrong és Aldrin ekkor már visszatért az Eagle-be, de még fel kellett szállniuk a Holdról, találkozniuk kellett Collinsszal, és haza kellett érniük.
Az „arany tornáctól” az első lépésig
A holdkomp belseje alig volt nagyobb két telefonfülkénél. Armstrongnak és Aldrinnak ebben a szűk térben kellett felvennie a 24 rétegű szkafandert, csatlakoztatnia a háti életfenntartó rendszert, majd egymás felszerelését is ellenőriznie.
„Bizonyos nehézséget okozott a két űrhajós számára a különleges védőruha felöltése. Ez a ruha 24 réteges anyagból készült, biztosítja a szükséges belső nyomást, háton hordozható tartályából pedig az oxigénellátást is.”
Kis Csaba, az MTI washingtoni tudósítója
Magyar idő szerint hajnali fél négy körül megkezdték a kabin nyomásmentesítését. Armstrong ezután háttal bújt ki a szűk nyíláson az úgynevezett „arany tornácra”, majd egy kötél meghúzásával működésbe hozta a külső televíziós kamerát. A holdkomp egyik lába a vártnál jobban kinyúlt, ezért előbb a tányér alakú leszállótalpra lépett, kipróbálta a visszakapaszkodást, és csak onnan érintette meg a felszínt.
A Sas majdnem máshol ért földet
A későbbi felvételeken a leszállás lassúnak és fegyelmezettnek látszik. Odabent azonban felgyorsult az idő. Az Eagle számítógépe 1201-es és 1202-es programriasztásokat adott, Houstonban pedig másodpercek alatt kellett eldönteni, hogy folytatható-e az ereszkedés. A 24 éves Jack Garman felismerte: a rendszer túlterhelt, de a navigáció működik.
Ezután Armstrong észrevette, hogy az automata egy sziklákkal teli kráter felé viszi a holdkompot. Átvette a kézi irányítást, és néhány méterrel a felszín fölött új helyet keresett.
„Ekkor, szinte közvetlenül a talaj felett lebegve, Armstrong kézi irányítással manőverezett. A manőverezésre szükség is volt, mert az a hely, ahova a Sas érkezett, Armstrong közlése szerint egy kráter futballpálya nagyságú belseje volt, igen sziklás.”
Az Esti Hírlap „Hogyan történt a Holdra lépés?” című összeállítása
A kitérő miatt az üzemanyag vészesen fogyott. Amikor a leszállóláb érzékelői hozzáértek a porhoz, Aldrin bemondta a kontaktjelzést, Armstrong pedig leállította a hajtóművet.
„Houston, itt a Nyugalom Bázis. A Sas leszállt.”
Neil Armstrong
A válaszban Charles Duke, a houstoni irányítás kommunikátora nem is próbálta leplezni a feszültséget. A leszállás utolsó másodperceiben a földi központban szinte mindenki visszatartotta a lélegzetét.
„Vettem, Nyugalom. Lent vagyunk veletek. Néhány ember itt már majdnem elkékült. Most újra lélegzünk.
Charles Duke, a houstoni irányítás kommunikátora
Nagyon köszönjük.”
A Sas a Holdon állt, Houston újra levegőt vett, de a küldetés még korántsem ért véget. Armstrongnak és Aldrinnak ki kellett lépnie a felszínre, majd az Eagle egyetlen felszálló hajtóművére bízva vissza kellett jutnia a Hold körül keringő Columbiához.
„Olyan, mint a porított faszén”
Armstrong első feladata nem a távolba indulás, hanem annak eldöntése volt, elbírja-e a felszín az embert. Az Eagle hajtóműve nem vájt mély krátert, a csizma pedig körülbelül két és fél centiméterre süppedt a porba.
„A Hold felszíni rétege szürke, sötét színű pornak tűnik, de képes elbírni az emberi test súlyát. »Olyan, mint a porított faszén« – közölte Armstrong a talajról.”
Kis Csaba, az MTI washingtoni tudósítója
Mintegy húsz percig Armstrong volt az egyetlen ember egy másik égitest felszínén. Aldrin a kabinból kötélen engedte le neki a fényképezőgépet; Armstrong lefényképezte a lábnyomokat, majd gyorsan mintát vett, és azonnal visszajuttatta a kabinba arra az esetre, ha a programot félbe kell szakítani.
„»Mindent nagyon tisztán látok« – mondotta az űrhajós. »Igen érdekes, hogy helyenként kemény talajt érzek.« Röviddel később így jelentett:
Kis Csaba, az MTI washingtoni tudósítója
»Úgy tűnik, hogy ez vulkanikus kőzet.«”
„133 perc a Holdon”
Buzz Aldrin mintegy tizenkilenc perccel később csatlakozott. Páros lábbal ugrált, oldalazott, gyorsított: azt próbálta kiismerni, hogyan mozog az ember a földinél hatszor gyengébb gravitációban. Pipper Pál New Yorkból küldött telexjelentése ezt a két és negyed órát nagyon emberi jelenetekként mutatta meg.
„Magyarországi idő szerint röviddel hajnali negyed öt előtt Aldrin is kimászott a kabinból és kipróbálta a mozgást a Holdon. Az űrhajós hatalmasakat ugrott a nehéz ruhában. Mind Armstrong, mind Aldrin elragadtatással szólt az első benyomásokról. »Nem olyan, mint az amerikai sivatagok, de nagyon szép«
Pipper Pál New Yorkból küldött telexjelentése
– mondotta Armstrong.
»Csodálatos ez a magány« – jelentette ki Aldrin.”
Az alábbi összeállítás a restaurált holdfelszíni televíziós adást, a holdkomp ablakából készült 16 milliméteres filmet és a küldetés állóképeit illeszti össze. Ugyanazokat a mozdulatokat látjuk, amelyeket Pipper Pál telexen küldött haza.
Az első munkanap
A köznyelv holdsétának nevezi a felszínen töltött időt, az Esti Hírlap azonban már aznap pontosabban fogalmazott: „Az első munkanap.” Armstrong és Aldrin fényképezett, mintákat gyűjtött és mérőeszközöket telepített.
„Aldrin közben megkezdte a tudományos műszerek elhelyezését: egy automatikus szeizmikus mérőállomást, egy, a lézersugarak visszaverésére szolgáló berendezést és egy alumíniumlapot helyezett el; ez utóbbi az úgynevezett napszél részecskéinek mérésére szolgál. Az űrhajósok megkezdték a talajminták begyűjtését, előbb egy különleges vákuumkamrába, majd egy számozott rekeszeket tartalmazó tartályba.”
Kis Csaba, az MTI washingtoni tudósítója
A vákuumkamra a minták eredeti állapotát védte, a számozott rekeszek pedig megőrizték, melyik anyag honnan származott. A két űrhajós leleplezte az emléktáblát, majd magyar idő szerint röviddel öt óra előtt felállította az amerikai zászlót. Kis Csaba azonnal hozzátette: a Hold nem válhat egyetlen ország tulajdonává sem.
Kevéssel később Richard Nixon a Fehér Házból felhívta őket, és a beszélgetést a dolgozószobából indított „legtörténelmibb jelentőségű” telefonhívásnak nevezte. Armstrong és Aldrin végül 21,55 kilogramm holdkőzetet és talajmintát vitt haza.
A harmadik ember a Hold túloldalán
Miközben Armstrong és Aldrin a felszínen dolgozott, Michael Collins a Columbia parancsnoki modulban keringett fölöttük. Minden alkalommal, amikor eltűnt a Hold túlsó oldala mögött, megszakadt minden rádiókapcsolata: nem hallotta Houstont, és nem tudott beszélni társaival sem.
Az ő feladata volt találkozni a Holdról felszálló Eagle-lel, majd hazavinni a legénységet. Ha a holdkomp hajtóműve nem indult volna be, Collinsnak egyedül kellett volna visszatérnie. Nem létezett mentőexpedíció, második jármű vagy javítócsapat.
Egy teljes oldal az űrkorszakról
Az Esti Hírlap nem elégedett meg az eseménynaplóval. A „Légből, illetve űrből kapott híreink” című oldalon Gauser Károly portrékat, számokat, tudományos adatokat, különös jóslatokat és hétköznapi részleteket rendezett egymás mellé. Egyetlen oldalon látszott, hogyan vált az űrutazás egyszerre tudománnyá, politikává, üzletté és tömegkultúrává.
Három ember, három út a Holdig
„A három holdutas – kis jóakarattal – még ikrek is lehetnének. Armstrong, Aldrin és Collins egyaránt 39 évesek. Súlyuk szinte grammra egyezik: mindhárman 75 kilogrammot nyomnak, magasságuk 178 centiméter.”
Gauser Károly összeállítása
A hasonló adatok mögött eltérő pályák álltak. Armstrong haditengerészeti repülőként szolgált a koreai háborúban, majd kutatópilóta lett; a Gemini–8 irányíthatatlanná válásakor megmentette az űrhajót, egy holdkompszimulátor baleseténél pedig az utolsó pillanatban katapultált. Aldrin vadászpilóta, mérnök és az orbitális találkozások szakértője volt; doktori dolgozatát az egymással pályán találkozó űrhajók manővereiről írta. Collins Rómában született, a West Pointon végzett, és a Gemini–10 küldetésen már űrsétát hajtott végre.
Hárommillió alkatrész és egy teknősbéka
Gauser Károly közérthető számokkal próbálta megmutatni a vállalkozás léptékét. Egy holdruha több mint százezer dollárba került; az űrhajó mintegy hárommillió alkatrészből állt, teljesítményét pedig 350 ezer lóerőhöz hasonlították. Réti Ervin ugyanazon az oldalon azt írta: a holdséta előkészítése Magyarország ötévi teljes költségvetéséhez mérhető összegbe került.
„Ha valamelyikük elesik, felállni nem tud, oly tehetetlen, mint a hátára fordított teknősbéka, csak társa segítségével képes talpra állni.”
Gauser Károly összeállítása
A lap Jules Verne regényének 97 óra 13 perc 20 másodperces holdutazását is az Apollo valóságához mérte. Ami a 19. században még fantasztikus irodalom volt, 1969-re mérnöki menetrenddé vált.
Amikor a Hold beköltözött a hétköznapokba
Frankfurtban és Münchenben már jelképes Pan Am-holdjegyekért álltak sorba, az amerikai posta különleges bélyeggel és holdbélyegzővel készült, Armstrong és Collins pedig levelet szánt a washingtoni postamúzeumnak. Egy Timothy Green nevű férfi azt állította, hogy holdlakók és marslakók kénköves tüzet zúdítanak majd a Földre. Gauser Károly egyetlen szóval zárta le a jóslatot: „Tévedett.”
A Csendes-óceán kijelölt leszállási körzete közben a cápák kedvelt területének számított: a Holdon nem találtak életet, a hazatérésnél viszont nagyon is földi veszélyekkel kellett számolni.
Salvador Dalí képzeletben már járt a Holdon
Dalí lapunkban közölt nyilatkozata szerint ő már képzeletben bejárta a Holdat, és holdbéli tájakat is festett.
„Ez az utazás amolyan gyerekség, mint általában sok minden, ez jellemzi korunk sportszellemét. Egyébként nekem egy jeles műbíráló már megjósolta, hogy aki a lábát Holdra teszi, az egy spanyol ember lesz, és a neve: Salvador Dalí. Igaza lehet, mert én már jártam a Holdon képzeletben, és a holdbéli tájakat meg is festettem.
Salvador Dalí nyilatkozata lapunk 1969. július 21-i összeállításában
Bárki megnézheti.”
Ugyanebből az évből ismert az „Astronauts”, más néven „Man in the Moon” című litográfiája, amelyet az Apollo–11 három űrhajósához kapcsolnak.
Salvador Dalí: Astronauts, 1969.
A kör alakú kompozícióban emberi arc, űreszközök és holdutazásra utaló motívumok olvadnak össze.
A Hold „személyi igazolványa”
Gauser Károly játékos adatlapja a Holdat a Föld állandó csatlósaként, mintegy 4,5 milliárd éves égitestként mutatta be. Közepes távolságát 384 400 kilométerben, átmérőjét 3478 kilométerben, kerületét mintegy 11 ezer kilométerben adta meg.
Az adatlap szerint gravitációja a földi egyhatoda; egy 75 kilogrammos ember ott 12,5 kilogramm súlyúnak érezné magát. A felszíni hőmérséklet nappal 140 Celsius-fokig emelkedhetett, éjszaka mínusz 150 fokig süllyedhetett.
– összeállította Gauser Károly.
Réti Ervin visszahozta a történetet a Földre
Réti Ervin „Az űrkorszak tanúi” című jegyzete nem egyszerű ünnepi kommentár volt. A holdraszállást az emberi tudás győzelmeként mutatta be, de rögtön megkérdezte: mit ér a technikai diadal, ha közben háborúk, szegénység és politikai szembenállás marad a Földön?
„Egy szólásmondást ma alighanem átadtunk a múltnak. Ha valaminek lehetetlenségét akartuk kifejezni, akkor hangzott el: majd a Holdban. S ezekben az órákban emberi láb érintette Földünk hűséges kísérőjét.”
Réti Ervin: Az űrkorszak tanúi
Felidézte az űrkorszak mérföldköveit, az ENSZ-útlevél ötletét és az amerikai–szovjet együttműködés lehetőségét. Ugyanakkor arra figyelmeztetett: nem lehet kézfogásról beszélni az űrben úgy, hogy közben figyelmen kívül hagyjuk a földi valóságot. A bombatölcséreket a holdkráterek mellé állította, és Vietnamra kérdezett rá azon a napon, amikor Amerika ünnepelt.
„Sokan kimondták, kevés terület kínálja ennyire az összmunkát. Viszont behunynánk a szemünket, ha azt tartanánk, hogy lehetséges a kézfogás az űrben, a földi vonatkozások teljes kikapcsolásával.”
Réti Ervin
Az egész világ ugyanazt nézte
A holdséta közvetítését hozzávetőleg 600–650 millió ember látta. A kép szemcsés, fekete-fehér és a mai szemmel gyenge minőségű volt, de először történt meg, hogy emberek százmilliói saját otthonukból figyelték, amint valaki egy másik égitesten mozog.
Gauser Károly nemcsak a Holdról érkező képeket követte, hanem azt is, hogyan fogadta a világ az eseményt. A szovjet központi televízió felvételről sugározta a holdsétát; Londonban politikusok, történészek, lelkészek és előadóművészek vitatták meg, megérte-e embert küldeni a Holdra.
A búcsúbeszéd, amelyet szerencsére nem kellett elmondani
A siker képei mögött ott maradt a kudarc lehetősége. Az Eagle felszállóegységének egyetlen hajtóműve volt: ha nem indult volna be, nem létezett második próbálkozás vagy mentőexpedíció.
William Safire ezért 1969. július 18-án elkészítette Richard Nixon számára az „In Event of Moon Disaster”, vagyis „Holdkatasztrófa esetére” című beszédtervezetet. Arra az esetre írták, ha Armstrong és Aldrin a Holdon rekedne, Collins pedig nélkülük térne vissza.
„A sors úgy rendelte, hogy azok a férfiak, akik békés felfedezőútra indultak a Holdra, ott maradjanak, hogy békében nyugodjanak.
E két bátor ember, Neil Armstrong és Edwin Aldrin tudja, hogy nincs remény a megmentésükre. Azt is tudják azonban, hogy áldozatuk reményt jelent az emberiség számára.
E két férfi az emberiség egyik legnemesebb céljáért adja életét: az igazság és a megértés kereséséért.”
– állt a Richard Nixon számára előkészített „Holdkatasztrófa esetére” című beszédtervezetben.
A tervezet szerint Armstrongot és Aldrint családjuk, nemzetük, a világ népei és jelképesen maga a Föld is gyászolta volna. Safire a két űrhajós halálát nem pusztán amerikai veszteségként, hanem az egész emberiséget érintő tragédiaként fogalmazta meg.
„Az ókorban az emberek felnéztek a csillagokra, és hőseiket látták a csillagképekben. A modern korban mi is hasonlóképpen teszünk, hőseink azonban hús-vér emberek.
Mások követni fogják őket, és bizonyosan hazatalálnak majd. Az ember kutatóvágyát nem lehet feltartóztatni. De ők voltak az elsők, és szívünkben örökre az elsők között maradnak.
Minden ember, aki az elkövetkező éjszakákon felnéz a Holdra, tudni fogja, hogy egy másik világ valamely szeglete örökre az emberiségé.”
– fogalmazott William Safire a Nixon elnök számára készített beszédtervezetben.
A beszédhez pontos eljárási utasítás is tartozott. Nixon először telefonon beszélt volna az űrhajósok feleségeivel. Miután a NASA végleg megszakította volna a kapcsolatot a Holdon maradt férfiakkal, egy lelkész a tengeri temetéshez hasonló szertartással ajánlotta volna lelküket „a legmélyebb mélységnek”, majd elmondta volna a Miatyánkot.
A dokumentum végül az irattárban maradt. Armstrong és Aldrin felszállt a Holdról, találkozott Michael Collinsszal, és mindhárman hazatértek.
A holdkomp felszállt – de még ekkor sem voltak otthon
Lapunk a következő napokban sem engedte el a történetet. Kis Csaba, az MTI washingtoni tudósítója július 22-én már a holdkomp és a Columbia összekapcsolódásáról, a „nagyszabású költözködésről” és a Föld felé száguldó Apollo–11-ről jelentett. Tudósítása rögzítette, hogy Armstrong és Aldrin mintegy 22 órát töltött a Hold felszínén, ebből körülbelül két és fél órát a kabinon kívül.
Armstrong és Aldrin a felszíni munka után visszamászott a kabinba. Előbb a mintákat és a fényképezőgépet emelték fel, majd a fölöslegessé vált felszereléseket, köztük a háti életfenntartó egységeket kidobták, hogy csökkentsék a felszállóegység tömegét.
A két űrhajós evett, megpróbált pihenni, majd felkészült a felszállásra. A kabinban alig volt hely: függőágy helyett a padlón és a hajtómű burkolatán próbáltak elhelyezkedni, szkafanderükben pedig nehéz volt kényelmes testhelyzetet találni.
Az Eagle felszállófokozata július 21-én elhagyta a Holdat, majd sikeresen összekapcsolódott a Columbiával. Armstrong és Aldrin átvitte a kőzetmintákat, a fényképeket és a felszereléseket Collins moduljába, a kiürített holdkompot pedig leválasztották.
Július 23-án ismét Kis Csaba tudósított az űrhajóról. Armstrong megmutatta, hol tárolják az út legértékesebb rakományát, a holdmintákat; Aldrin pedig súlytalanságban sonkakrémet kent egy szelet kenyérre. Ugyanebben a számban Horváth Tibor, az MTI kiküldött tudósítója Leonyid Szedov akadémikusnak a bolygóközi utazások távlatairól szóló értékelését közvetítette. Lapunk így nemcsak a hazatérést, hanem a küldetés tudományos utóéletét is követte.
Lapunk a következő napokban is követte az Apollo–11 minden fontosabb mozzanatát. Július 24-i számunk már arról tudósított, hogy az űrhajó 108 066 kilométerre közelítette meg a Földet, miközben a Csendes-óceán kijelölt leszállási térségében kialakult rossz idő miatt a mentési körzetet mintegy négyszáz kilométerrel áthelyezték.
A Columbia 1969. július 24-én biztonságosan leereszkedett a Csendes-óceánra. A három űrhajóst a Hornet repülőgép-hordozó személyzete emelte ki. Attól tartottak, hogy ismeretlen holdi mikroorganizmusokat hozhatnak magukkal, ezért biológiai védőruhát kellett viselniük, majd karanténba kerültek.
Újabb „űr-show” a hazafelé tartó Apollo–11-ről
Lapunk a Hold elhagyása után sem engedte el az Apollo–11 történetét. Kis Csaba, az MTI washingtoni tudósítója július 23-án az űrhajóról érkező újabb televíziós közvetítésről számolt be. Armstrong megmutatta a Holdról hozott talajminták tárolóhelyét, Aldrin pedig azt is bemutatta, hogyan lehet súlytalanságban sonkakrémet kenni egy szelet kenyérre.
„Neil Armstrong bemutatta, hol tárolják az űrhajóban a legértékesebb rakományt: a Hold felszínéről vett talajmintákat. A fémkazettákat üvegszálas csomagolóanyaggal burkolták, hogy minden károsodástól megvédjék.”
Kis Csaba, az MTI washingtoni tudósítója
A feszültség oldódását jól mutatta, hogy a három űrhajós tréfálkozott is a földi központtal. Amikor azt ígérték, hogy megmutatják a Földet, véletlenül ismét a Hold jelent meg a képernyőn. Az Apollo–11 közben gyorsan távolodott a Holdtól, és magyar idő szerint hajnali két órakor már a Föld vonzási körébe érkezett.
„Nem éreztünk zökkenőt.”
Az Apollo–11 űrhajósai, Kis Csaba tudósításában
A hazafelé tartó út sem volt teljesen eseménytelen. Egy antenna hibája miatt az űrhajó csaknem negyven percre elvesztette a kapcsolatot a földi központtal, pályáját pedig korrigálni kellett, hogy pontosan a kijelölt csendes-óceáni térségbe érkezzen.
Kis Csaba azt is rögzítette, hogy Armstrongra, Aldrinra és Collinsra a visszaúttal együtt huszonegy napos vesztegzár várt. A karantén augusztus 11-én ért véget, majd néhány nappal később New Yorkban, Chicagóban és Los Angelesben nagyszabású ünnepségeken fogadták őket.
Szedov akadémikus már a bolygóközi utakról beszélt
Ugyanezen az oldalon jelent meg Horváth Tibor, az MTI kiküldött tudósítójának beszámolója Leonyid Szedov akadémikus Pravdában közölt értékeléséről. A szovjet tudós az ember Holdra lépését a XX. század egyik nagy fontosságú tudományos lépésének nevezte.
„Kezdenek kirajzolódni a bolygóközi űrutazások perspektívái, és már most hasznosíthatjuk a világmindenség rádiószondázásának lehetőségeit.”
Leonyid Szedov akadémikus – Horváth Tibor, az MTI kiküldött tudósítójának jelentésében
Szedov szerint a rakétagyártásban jelentős minőségi változás történt, az elektronikus automata vezérlőrendszerek, valamint a nagytávolságú rádió- és televízió-összeköttetések pedig már nagy pontossággal és megbízhatósággal működtek. Hozzátette, hogy a Szovjetunió az automata eszközök mellett ember vezette űrhajókkal is folytatni kívánja a világűr kutatását.
Mit hagytak a Holdon?
A Holdon maradt az Eagle leszállófokozata, több műszer, a televíziós kamera, az amerikai zászló, az emléktábla, az űrhajósok háti életfenntartó egységei és számos olyan tárgy, amelyre a visszaúton már nem volt szükség.
Armstrong személyes csomagjában a Wright fivérek 1903-as Flyer repülőgépének egy apró fadarabját és vászondarabját is magával vitte. Hatvanhat év választotta el az első irányított motoros repülést az ember első holdraszállásától.
A Holdon nincs szél és eső, ezért a lábnyomokat nem mossa vagy fújja el az időjárás. A napsugárzás, a szélsőséges hőmérséklet-ingadozás és a mikrometeoritok lassan károsítják a felszínen maradt tárgyakat, de Armstrong és Aldrin nyomai még ma is ott vannak a Nyugalom Tengerén.
Verseny volt, de több lett belőle
Az Apollo–11 a hidegháború és az amerikai–szovjet űrverseny egyik legfontosabb fordulópontja volt. A Szovjetunió bocsátotta fel az első műholdat, juttatta az első embert és az első nőt a világűrbe, hajtotta végre az első űrsétát, és elsőként küldött automata eszközt a Hold közelébe.
Az Egyesült Államok John F. Kennedy 1961-ben meghirdetett célját teljesítette azzal, hogy az évtized vége előtt embert juttatott a Holdra és biztonságosan visszahozta. A küldetés egyszerre volt tudományos vállalkozás, mérnöki teljesítmény és politikai erődemonstráció.
Lapunk korabeli kommentárja azonban már akkor megmutatta a két nagyhatalom versengését, felidézte az űrkorszak addigi állomásait, majd így fogalmazott:
„A tudományos és technikai forradalom, az emberi elme és akarat azonban megszaporázta lépéseinket. Végigéltük a nagyszerű dátumokat. 1957 – bipjelzésekkel az első szputnyik; 1959 – holdrakéta; 1961 – Gagarin üzen a világűrből; 1965 – Leonov kilép a kabin biztonságából; 1968 – Bormanék megkerülik a Holdat; 1969. július 21. – Armstrong és Aldrin Holdat ér. S nem hinnénk, hogy az űr dicsőségtábláján ezek lesznek az összes nevek.”
Az Esti Hírlap egy egész oldalas képes idővonalon foglalta össze az űrkorszak addigi történetét. Az 1969-ben készült sorozat nem Armstronggal kezdődött: előtte állatkísérletek, szovjet és amerikai emberes repülések, űrséták, dokkolások és Hold körüli küldetések készítették elő az Apollo–11 sikerét.
A cikk végén Réti Ervin egyetlen mondattal visszahozta a történetet a Földre:
„Ketten elértek a Holdba, tucatnyian az űrbe; de maradtunk itt vagy háromezer-néhányszáz milliónyian. A New York Times az emberiség legnagyobb kalandjának nevezi ezt a mai eseményt. Elismerés és tisztelet végrehajtóinak! Bár az sem lenne utolsó kaland, ha nyugodtan járkálnánk a Földön.”
Lapunk korabeli kommentárja az űrkorszak nagy állomásai mellett arra is figyelmeztetett, hogy a Föld békéjének megteremtése legalább akkora emberi feladat, mint a Hold elérése. Forrás: az Esti Hírlap archívuma / Arcanum Újságok
A korabeli tudósítások és a NASA archívuma
A küldetés történetét ma már a NASA digitalizált fényképeiből, hangfelvételeiből, repülési dokumentumaiból és történeti összefoglalóiból is részletesen ellenőrizhetjük. A hivatalos archívum felidézi az Apollo–11 július 16-i indulását, az Eagle leszállását, Armstrong és Aldrin felszíni munkáját, majd a legénység július 24-i visszatérését.
Ez különösen értékessé teszi lapunk 1969-es anyagait. Kis Csaba, Pipper Pál, Gauser Károly, Réti Ervin, Horváth Tibor és az Esti Hírlap akkori szerkesztősége az eseményekkel szinte egy időben rögzített olyan technikai, emberi és politikai részleteket, amelyeket ma a hivatalos űrkutatási archívumokkal összevetve is rendkívül gazdag történelmi tudósításként olvashatunk.
Hivatalos történeti forrás: NASA History – July 20, 1969: One Giant Leap for Mankind.
A lapszám, amelyben a jövő jelen idővé vált
Lapunk 1969. július 21-i száma ma már nemcsak a holdraszállás dokumentuma, hanem sajtótörténeti lenyomat is. Néhány órával az ember Holdra lépése után megpróbálta bemutatni olvasóinak, milyen volt ott járni, milyen veszélyekkel kellett szembenéznie az űrhajósoknak.
Ezek a lapszámok ma már nemcsak az Apollo–11 történetének dokumentumai, hanem százhuszonkilenc éves lapunk örökségének részei.
Mi ma digitális archívumokból, kereshető adatbázisokból és azonnal elérhető forrásokból dolgozhatunk. Az akkori hírek szerkesztői és tudósítói internet, digitális hírportálok és mesterséges intelligencia nélkül, telefonvonalakon, telexjelentésekből, hírügynökségi anyagokból, rádió- és televíziós közvetítésekből építették fel ezt a történelmi tudósítássorozatot.
Név szerint is megőrizzük azok emlékét, akiknek munkája ezeken az oldalakon fennmaradt: Kis Csabáét, Pipper Pálét, Gauser Károlyét, Réti Ervinét és Horváth Tiborét, valamint mindazokét a szerkesztőkét, fotósokét, képszerkesztőkét, korrektorokét, tördelőkét, nyomdászokét és hírügynökségi munkatársakét, akik a történelmet még jelen időben örökítették meg.
Köszönettel és tisztelettel tartozunk nekik ezért az örökségért.
Ötvenhét évvel később ugyanaz az Esti Hírlap nyitja ki ezeket a lapszámokat. A korabeli sorok már megsárgult újságoldalakon állnak, de megőrizték annak a hajnalnak az izgalmát, amikor a Hold többé nem távoli fény volt az égen, hanem egy hely, ahol emberi lábnyom maradt.
A katasztrófa esetére megírt búcsúbeszéd szerencsére az irattárban maradt. A lábnyomok ott maradtak a Hold porában. Az Esti Hírlap akkori szerkesztőségének sorai pedig megmaradtak nekünk.
Még három dolog, ami július 21-én történt
Vonatrablás a vadnyugaton
1873. július 21-én Jesse James bandája kisiklatta és kirabolta a Rock Island vasúttársaság egyik vonatát az iowai Adair közelében. A támadók azt hitték, jelentős aranyszállítmányt találnak, de a zsákmány a vártnál jóval kisebb volt. Az esetet az amerikai vadnyugat első nagy, mozgó vonat ellen végrehajtott rablásai között tartják számon.
A genfi megállapodások és Vietnam kettéválása
1954. július 21-én zárult le a genfi konferencia indokínai szakasza. A megállapodások ideiglenes katonai választóvonalat hoztak létre Vietnam területén, nagyjából a 17. szélességi kör mentén. A kettéosztást átmenetinek szánták, de az ország újraegyesítésére tervezett választásokat nem tartották meg, a szembenállás pedig később a vietnámi háborúhoz vezetett.
Befejezték az asszuáni Nagy-gát építését
1970. július 21-én fejeződött be Egyiptomban az asszuáni Nagy-gát építése. A létesítmény szabályozhatóbbá tette a Nílus áradásait, növelte az öntözhető területeket és jelentős villamosenergia-termelést tett lehetővé. A Nasszer-tó kialakulása miatt ugyanakkor települések tízezreit kellett áttelepíteni, és számos ókori emléket, köztük az Abu Szimbel-i templomokat is magasabb területre kellett áthelyezni.
A múlt nem tűnik el. A MI VOLT MA? sorozat következő részében ismét felidézünk egy történetet, amely nélkül más lenne a jelenünk.
