Fennállásának harmincadik évfordulóját ünnepli idén a Los Angeles-i Nemzetközi Független Magyar Filmfesztivál. A Bunyik Béla és Bonnie Bunyik által 1996-ban alapított rendezvény október 22-én a Laemmle Monica Film Centerben nyitja meg huszonnegyedik évadát. Az elmúlt három évtizedben közel négyszáz magyar és idegen nyelvű alkotást mutattak be a fesztiválon, amelynek idei programja október 29-én Iveta Grófová Emma és a halálfejes lepke című filmjével zárul.
A Los Angeles-i Nemzetközi Független Magyar Filmfesztivál sajtóközleményt adott ki, amely szerint idén a fesztivál alapításának 30. évfordulóját ünnepli az Amerikai Egyesült Államok nyugati partján.
30. évforduló (1996–2026) / 24. Los Angeles-i Nemzetközi Független Magyar Filmfesztivál
A Los Angeles-i Laemmle Monica Film Centerben október 22-én, a fesztivál nyitónapján ünnepli meg 30. évfordulóját. A filmfesztivált Bunyik Béla és Bonnie Bunyik alapította 1996-ban. Az évek során közel 400 magyar és idegen nyelvű játékfilm, dokumentumfilm, kisfilm, tévéfilm és diákfilm került bemutatásra. Számos neves magyar filmrendező, színész, producer és zeneszerző vett részt az eseményeken: Makk Károly, Enyedi Ildikó, Szász János, Gazdag Gyula, Fekete Ibolya, Zsigmond Vilmos, Andy Vajna, Koltai Róbert, Kern András, Börcsök Enikő, Törőcsik Franciska és sokan mások.
A „Legjobb film” díjat nemzetközi zsűri ítéli oda és október 29-én, a zárónapon adják át. Ezen a napon Iveta Grófová Emma és a halálfejes lepke című filmjét vetítik, amelynek főszereplője Borbély Alexandra.
A fesztivál honlapjának teljes programja hamarosan nyilvánosságra kerül.
Sok sikert kívánunk a fesztiválhoz. Az évforduló alkalmából egy Bunyik Béla alapító igazgatóval készült korábbi interjút közlünk. Az interjú Bokor Balázs Távolban magyar című interjúkötetében jelent meg először 2012-ben.
Bunyik Béla – Burbank, Kalifornia
Bokor Balázs: Több mint három éve látom már, hogy különböző intenzitással történnek próbálkozások a magyar filmek itteni ujjlenyomatának megszilárdításáért. Ez teljesen helyénvaló, hiszen hol kellene erre törekedni, ha nem Hollywoodban. Nincs most már ősz Los Angeles-i magyar filmfesztivál nélkül. Ez pedig az én szememben és persze sok-sok más ember szemében is hozzád kapcsolódik. Miért láttál fantáziát abban, hogy egy ilyen fesztivált szervezz? Mikor kezdted el? Mi volt az, amit megláttál a gondolat mögött, mit szerettél volna elérni?
Bunyik Béla: Akkoriban én már évek óta magyar filmeket forgalmaztam Los Angelesben. Számtalan filmet mutattam be különböző mozikban. A legtöbbet a Laemmle mozihálózatnál láthatták a nézők. Carl Laemmle a korai filmtörténet egyik nagy úttörője volt, ő alapította meg a Universal Picturest. Róla nevezték el ezeket a mozikat. Nos, ott mindig valamilyen fesztivál is volt. Hol argentin, hol görög, hol francia és így tovább. Na, innen jött az ötlet, hogy én is szervezzek egyet. Egy magyart! Az otthoni kapcsolataim is megvoltak a filmiparban és a filmforgalmazás terén. Összeállítottunk tehát egy hétre való programot és elkezdődött a magyar filmek fesztiválja. Akkor sem és azután sem volt olyan célom, hogy a magyar emigráció fesztiválja legyen. Tudom, hogy a film fővárosában nehéz feladat, ha a helyi filmszerető közönséghez fordulunk, de én csak angol felirattal vetítettem filmeket. Ez már eleve meghatározta a kiválasztást. Mindig az volt a célom, hogy hidat építsünk a magyarok, Budapest és Los Angeles között. Mindig azt akartam, hogy a magyar rendezőknek, színészeknek legyen lehetőségük bemutatkozni itt. Ezt látom másoknál is. Tegnap kezdődött éppen a lengyel filmfesztivál és fantasztikus volt látni, hogy mennyire komolyan veszik a lengyelek a lengyel filmgyártást. Mennyire komolyan akarják mások előtt megmutatni azt, amit tudnak. És elsősorban a lengyelországi körök számára nagyon fontos az itteni megjelenés. Most már a mi esetünkben túl vagyunk a kilencedik évadon, a kilencedik fesztiválon. Nagyon szomorú vagyok, hogy Magyarországon egyáltalán nem úgy tekintenek erre a fesztiválra, ahogyan kellene tekinteniük.
Bokor Balázs: Nagyon érdekes az, amiről beszélünk és egyúttal furcsa is. Magyarországon valahogyan mindig is volt egyfajta vágyakozás – kimondva vagy kimondatlanul – arra, hogy a korabeli hollywoodi magyar imázs ismét helyreálljon. Természetesen az már nem térhet vissza. Ma már más körülmények vannak, de mégiscsak volt egy markáns ujjlenyomat a magyar filmesek részéről Hollywoodban. A magyar film ma olyan, amilyen. A magyar filmgyártás olyan struktúrában működik, amilyenben látjuk. Ez persze egy külön téma. Minden évben van egy törekvés, hogy „na, menjünk ki, mutassuk meg magunkat”! Aztán valamiért megbicsaklik mindig a szándék. Éppen ezért amit mondasz, az igaz. A támogatás ügyében! És ne is foglalkozzunk most az anyagi támogatással. Elég, ha az erkölcsire gondolunk. Te mit látsz? Egy durva szót fogok használni! Miért különbek nálunk a lengyelek, a görögök, a törökök és a többiek? Miért képesek arra, hogy az egyébként egyáltalán nem jobb filmiparukat jobban be tudják itt mutatni?
Bunyik Béla: A magyarázatot talán máshol kell keresni. Talán ott, hogy mi magyarok miért vagyunk mások. Mi magyarok miért húzunk mindig szét? Talán itt van a probléma. A széthúzást éppen úgy látom a filmiparban, mint sok helyütt máshol. A mi fesztiválunkon mindig annak fontos egyedül az esemény, akinek a filmjét a megnyitó esten vetítjük. Otthon csak ez számít „nagynak”.
Bokor Balázs: Pedig ez egy kiemelkedő lehetőségként jelentkezik. Maga a fesztivál is és maga a környezet. Hollywood, Los Angeles, ahol a kommunikáció, a propaganda nem ismer határt. Magyarországon egyébként vannak elképzelések a magyar filmes szakértelem megfelelő bemutatására. Államilag oda akarják vonzani a filmeket, hogy nálunk forgassák azokat. Tulajdonképpen egy paradox helyzet áll elő. Akarunk mindent és mégsem valósulnak meg az elképzelések. Sokkal több lehetőségünk lenne, de mégsem élünk vele.
Bunyik Béla: Valahol megtesszük az első lépést, de utána leállunk.
Bokor Balázs: Mind a kilenc eddigi fesztivál a te nevedhez fűződött vagy csak néhány?
Bunyik Béla: Mindegyiket én csináltam, mind a kilencet. A Los Angeles Times híres filmkritikusa, Kevin Thomas egyébként minden addigi fesztiválról nagyon jókat írt folyamatosan. Több cikk jelent meg. Erről a bizonyos fesztiválról azonban egy sor nem jelent meg! Egy fesztivált megszervezni nem olyan könnyű! Nekem azért jó kapcsolataim is voltak és vannak. Jó visszhangja volt még az első esemény előtt Koltai Robi Sose halunk meg című filmjének. Az első fesztiválra kihoztam a Bolse vitát is. Fekete Ibolya rendezte. Mindenki le akart beszélni róla. Ez egy dokumentumfilm! Kevin Thomas megnézte előre a filmet. Általában négy-öt filmet mindig meg szokott nézni. A Bolse vita nagyon tetszett neki. Dokumentum-játékfilm – mondta. Ez lett a kedvence abban az évben.
Bokor Balázs: A fesztivál általában tényleg nagy lehetőség. Nemcsak egyszerűen arról van szó, hogy levetítünk egy filmet, hanem egy jó értelemben vett hírverésről is. Egy marketing az adott film rendezőjének, producerének, szereplőinek…
Bunyik Béla: …az egész szakmának! A film egy komoly, nagy csapatjáték. Minden résztvevő részese a sikernek is.
Bokor Balázs: Több itteni forgatáson vehettem eddig már részt. Láttam, hogy a forgatáson mindenkinek együtt dobog a szíve, együtt gondolkodnak. Mindenki magáénak érzi a munkát. Hogyne érezhetné később magáénak a sikert is? Hiszen mindenki abból indul ki, hogy mindent belead és ha lesz eredmény, akkor az mindenkire végső soron visszahat, pozitív hatást gyakorol. Itt ez jelentkezik mindenhol. Elek Zoltán is elmondta nekem, az Oscar-díjas sminkmester, hogy mennyire együtt mozog mindig a stáb és mennyire jól lehet merítkezni ebből a háttérből. Térjünk vissza a fesztiválra! Idén eljutunk ahhoz, hogy kerek szám lesz. A tizedik Los Angeles-i Magyar Filmfesztivált szervezed. Mi volt eddig a legjobb fesztivál?
Bunyik Béla: Nehéz ezt így megmondani. Volt három-négy fesztivál, ami nagyon bejött. Nemcsak az én munkám itt a meghatározó, hanem általában a konkrét filmektől sok minden függ. Talán arra emlékszem vissza legjobban, amikor Makk Károly A játékos című filmjét vetítettük. Karcsi is itt volt, jó barátom. A történet egyszerű. Az eladósodott Dosztojevszkij vállalja, hogy 31 nap alatt megír egy új regényt. Ha teljesíti a feltételeket, akkor adóssága le van tudva, ha nem, minden eddig megírt művének jogát az alkut ajánló Sztyellovszkij kapja meg. A beteg író belemegy a játékba és hogy teljesíteni tudja a teljesíthetetlent, gyorsírót keres. Így ismerkedik meg Annával és kezdik meg együtt A játékos megírását. A filmben játszott még egy nagyon híres némafilmszínésznő is: Luise Rainer. A vetítés után lejött hozzánk az öreg Laemmle, aki a híres Carl Laemmle leszármazottja volt. A játékos amerikai premierje nálam volt, aznap… A film már egyéves volt és akkor még nem volt amerikai forgalmazója. Laemmle gratulált és azt mondta, hogy ez a mozi erre a filmre bármikor nyitott. Egy hét múlva már meg is volt a forgalmazó! Na, ezt én egy sikeres fesztiválnak tartottam. Vagy azt is sikeresnek gondolom, amelyen Gödrös Frigyes Glamour című filmjét mutattuk be. A hithű zsidó Gold nagyapa, a bútorkereskedő ügyesen átvészeli az első világháború utáni évek politikai viharait, forradalmait és ellenforradalmait. Egy generációval később a fia német árja lányt vesz feleségül, hogy ne fogjon ki rajtuk a történelem. A bútorüzlet nagy íróasztala alatt lévő rejtekhely segítségével 1944-ben mindannyian megmenekülnek a deportálástól. Matild, a tyúk halála árán pedig átvészelik a háború végét. Kibírják az ötvenes éveket is, miközben a szomszédban lakó vérbíró és nyilas házmester megbűnhődik. 1956-ban a család néhány tagja elhagyja az országot. 1963-ban meghal Gold nagyapa. Az unoka azt gondolja: ettől kezdve a nagyapa halála fog történni szakadatlanul ezen a világon. Vagy amikor Szász János Witman fiúk című filmjét vetítettem és ezután János meg tudta csinálni A holokauszt szemei című dokumentumfilmjét. Több napon keresztül nálam vágta ezt a filmet. A fesztiválnak mindig utólag jönnek az eredményei. Ott vagy, bemutatkozol, megismernek, kapcsolatok épülnek. Nos, végül is a nyolcadikat és a tavalyi kilencediket is szerettem. Az utolsó majdhogynem elmaradt, mert nem lett végül meg az anyagi támogatás rá. Ennek ellenére nagyon jó sajtóvisszhangja volt otthon. Csodálkoztak is sokan, hogy mi is történt itt? Mitől lett nagy a fesztivál?
Bokor Balázs: Hatalmas jelentősége van a médiának is.
Bunyik Béla: Igen, sok fesztivál sikerült jól, de igazából egyetlen sem volt még olyan, amilyet én eredetileg szerettem volna. Ezért vagyok nagy várakozásokkal a tizedik iránt.
Bokor Balázs: Azt hiszem, hogy a fesztivál tekintetében sok helyen el kellene jutni már egy letisztult értékítélethez. Először is kilencéves múltat tud már felmutatni. A hazai szerveknek meg kellene mutatniuk, hogy mégiscsak érdekli Magyarországot a magyar filmek amerikai bemutatkozása.
Bunyik Béla: Érdekes, hogy nagyon sok filmes járt már itt a fesztiváljainkon. Közösen azonban sohasem lobbiztak értem. És itt van megint az összefogás témaköre. Pedig mindegyikük pontosan tudja, hogy minden évben a nulláról kell kezdenünk. A mai napig nincs még egy biztos alap kilenc év után. Soha nem alakult ki egy érdeken alapuló összefogás, hogy jobb körülményeket tudjunk biztosítani itt a magyar filmeknek. Sok rendezőt hallottam már, hogy „csak a saját filmem érdekel”… Szóval itt vannak a bajok, ezek azok a kérdések, amelyeket én nagyon hiányoltam eddig és hiányolok most is.
Bokor Balázs: Béla! Te hogy kerültél bele a filmes világba? Milyen indíttatásod volt ezzel foglalkozni? A fesztiválgondolat előtt te már forgalmaztál magyar filmeket.
Bunyik Béla: Én már gyermekkoromban nagyon korán találkoztam a filmmel. 1953-ban egyszer az iskolámban bejöttek filmesek és szereplőket válogattak. És engem is kiválasztottak. Az Én és a nagyapám volt a film, amit Gertler Viktor rendezett. Emberek tömege veszi útját az új szocialista nagyváros felé. Ide érkezik a részeges öregember unokájával, Bercivel és a Daru család a faluról. Berci mindenben ügyesebb, mint a többi gyerek, ezért nem szeretik őt. Kati az elmaradhatatlan libája miatt számít különcnek. A két gyerek összebarátkozik. A közösség végül befogadja őket Margit néni és Králik bácsi ügyködése nyomán, sőt a részeges nagypapa is jó útra tér. Ez a film dióhéjban… Gózon Gyula, Ruttkai Éva és Balázs Samu is szerepelt benne. Az egész nyarat a forgatáson töltöttem. Az nekem egy életre szóló élmény volt. De már előtte is szerettem moziba járni. Később aztán színházakban is voltam. Statiszta voltam, nem színészkedtem. Több darabban is benne voltam az Ifjúsági Színházban, az Operettel szemben. Aztán sok emberrel megismerkedtem, együtt kártyáztunk. Többen neves színészek lettek, mint Szabó Gyula, Holl Pista és mások. Pistát nagyon nagyra tartottam, találkoztam is vele a halála előtt. Tulajdonképpen nekem a film és a színház egy csomag volt. Aztán később úgy alakult az élet, hogy valamiből meg kellett élni. Először kijöttek a videók. Több filmet meg lehetett szerezni videón. Olaszokat, franciákat főleg. Nagyon az eleje volt még! Akkor felhívtam Makk Karcsit, akit Münchenből ismertem. Korábban ott éltem és Makk gyakran jött ki oda Magyarországról. Ferencziékkel és Radványiékkal voltam kapcsolatban, állandóan az volt a téma, hogy film, film, film… Nos, Makk Karcsinak elmondtam, hogy van egy ötletem. Ő beajánlott engem az akkori Hungarofilmhez, amit Váradi István vezetett. Mentem Magyarországra és találkoztam vele. Megvettem az első hat magyar filmemet… Akkor már én gyűjtöttem a filmeket és volt nekem vagy húsz darab 35 mm-es filmem is. Egyedüli kópia volt mindegyik és tudtam, hogy Magyarországon nincs belőlük. Később a Magyar Filmintézetnek ajándékoztam őket. Aztán itt, Amerikában is vásárolgattam, amit felleltem a magyar filmgyártás termékéből. Nos, ilyen fordulatok után jutottam el előbb-utóbb a fesztiválhoz. És már sok magyar filmest megismertem személyesen. Néha mindezekre visszanézek, hogy mennyi minden történt a magyar film körül itt. Nem mintha hálát várnék érte, de azért mégsem mennék el szó nélkül mellette. És mindig oda jutok vissza, hogy megkérdezem magamtól: kinek fontos mindez? A válasz pedig leggyakrabban az, hogy csak nekem… Pedig a szakmának is az! Ahogyan te mondtad: fontos a megjelenés, a bemutatkozás, hogy tudjanak az emberről. A figyelmen, az érdeklődésen és az akaraterőn kívül nem is sok dolog kellene otthonról hozzá. Ha azt a pénzt, amit a Magyar Filmbizottság Los Angeles-i irodájának adnak, én kapnám meg, hidd el, hogy sokkal jobb fesztiválok lennének. És az sokkal többet érne, mint ez a Location Expo, amit az iroda preferál és valójában egy nagy nulla az eredménye. De hát ez van!
Bokor Balázs: Forgalmazol filmeket. Mi a tapasztalatod, hogy milyen típusú magyar filmek mennek, milyen típusúak a népszerűek? Mit szeretnek a legjobban az emberek?
Bunyik Béla: Az első kérdés mindig ugyanaz, ha ránézünk egy magyar filmre: provinciális-e, képes-e utazni Hegyeshalmon túlra, megértik-e külföldön? Rengeteg magyar film ugyanis helyi problémával foglalkozik, ami máshol érdektelen, unalmas. A másik nagy baj a magyar filmekkel, hogy depressziósak, szomorúak. Senki sem szeret itt úgy kijönni a moziból, hogy el van keseredve. Számos amerikai producer mondja azt, hogy nem baj, ha drámáról van szó. De legalább egy percet tegyél bele a végébe, amikor kisüt a nap. Legyen remény és máris minden más!
Bokor Balázs: De hát ez a mi társadalmi környezetünktől is függ, amelyben lehet, hogy nehéz egy mondattal mindent megváltoztatni.
Bunyik Béla: Nehéz otthon elfogadtatni a filmesekkel, hogy a happy end nem azonos a fellélegzéssel, a végső mondanivaló pozitív irányú változásával. Egy drámából nem lesz vígjáték, ha a végén pozitív kicsengése van.
Bokor Balázs: Te már sokszor tapasztaltad meg a zsűrizést is. Itt vagy Magyarországon vagy más fesztiválokon. Hogyan látod, az itteni díjátadásokat is nagyobb, hangsúlyosabb kommunikációval kellene végezni?
Bunyik Béla: A zsűrizés és a díjazás egy fesztiválon mindig komoly vitákat vált ki. Mindig kell is a vita, hiszen nagyon szubjektív azt mondani, hogy „ez volt a legjobb”! Legtöbbször a nagy fesztiválokon világosan látható, hogy politika van a döntésben. Nincs olyan, hogy politikamentes. Valamilyen befolyás érvényesül. Sőt magának a világpolitikának is van érezhető hatása. Az adott pillanatban mi a legfontosabb a világon. Én is úgy gondolom, hogy mindenféleképpen jó különböző díjakat nálunk is kiadni. Egy díjátadás már hír és arról írnak az újságok!
Bokor Balázs: Milyen terved van?
Bunyik Béla: Terv mindig sok van! Találtam most egy csodálatos art déco filmszínházat, amit korábban nem ismertem. Henry Fonda egyik felesége építtette. Frances Seymour Brokaw, aki Jane és Peter Fonda anyja volt. Öngyilkos lett, amikor Jane Fonda 12 éves volt.
Bokor Balázs: Ismerem a sztorit! Frances történelmi családból származott. Apja Edward Seymour, Somerset első hercegének leszármazottja volt. Ez a Seymour pedig VIII. Henrik harmadik feleségének, Jane Seymournak a bátyja volt. A Brokaw név egy New York-i multimilliomostól származik, akinek első felesége volt Frances. Na, de vége a kitérőnek!
Bunyik Béla: Nos, ezt a mozit néztem ki a megnyitóra… A tervekhez még más dolgok is kapcsolódnak. Sok minden függ attól is persze, hogy miként zajlik majd le a tizedik fesztivál. Lehet, hogy utána már nem magyar, hanem közép-európai fesztivált szervezek majd. Beveszem az osztrákokat és a cseheket a magyarok mellé és még valaki mást. Például a csehek nagyon fellelkesedtek, pedig csak hallottak rólam és nem tettem le semmit sem az asztalukra, mint a magyaroknak. Mindez a jövő zenéje…”
