Az Insidious: Out of the Further című új filmről bár nagyon szerettem volna azt mondani, hogy tizenöt év után a sorozat ismét megtalálta azt a nyugtalanító, alattomos félelmet, amellyel az első részek olyan jól működtek, de ez most csak időnként sikerült. Vannak jó pillanatai, akad néhány ötletes jelenete, Lin Shaye visszatérésének pedig kifejezetten örülni lehetett, de összességében nem hozott nagy élményt. Nem különösebben félelmetes, a történet előrehaladtával egyre kiszámíthatóbbá válik, és ami eleinte még egy közepesen működő természetfeletti horrornak tűnik, az a végére néhol már meglepően egyszerű, sőt kissé együgyű megoldásokba csúszik át. A legnagyobb baj azonban nem is egy-egy gyengébb jelenet, hanem az érzés, hogy közben lassan leépül valami abból a világból, amely miatt az Insidious annak idején különlegesebb volt.
Az első Insidious ereje éppen az volt, hogy nem kellett folyamatosan mutatnia, mitől kell félni. Elég volt egy családi ház, egy gyerekszoba, egy mozdulatlan alak valahol a háttérben vagy egy sötét folyosó, amelyen néhány másodperccel tovább időzött a kamera a kelleténél. A néző képzelete dolgozott tovább, és sokszor éppen attól vált kellemetlenné egy jelenet, hogy nem lehetett biztosan tudni, tényleg láttunk-e valamit.
Az új film elején még vannak pillanatok, amelyek felidézik ezt az érzést. A történet ezúttal Gemma köré épül, aki a lányával abban a házban él, ahol maga is felnőtt, és lassan kiderül, hogy különleges kapcsolat fűzi a Távolhoz, vagyis ahhoz a sötét, átmeneti világhoz, amely az Insidious-mitológiának kezdettől fogva a középpontjában áll. A csavar ezúttal az, hogy Gemma nem csupán képes belépni oda: olyan adottsága van, amelynek révén az ott lévő dolgok is visszajuthatnak vele a való világba. Papíron ez kifejezetten jó ötlet. A korábbi filmekben többnyire attól kellett tartani, hogy valaki túl messze merészkedik a Távolban, és nem talál vissza. Most az irány megfordul: nem az a legnagyobb veszély, hogy mi kerülünk oda, hanem az, hogy mi jön át onnan hozzánk. Ebből egy igazán nyugtalanító történetet is lehetett volna építeni, és egy ideig úgy tűnik, talán sikerül is.
Az új Insidious számomra akkor működött a legjobban, amikor még nem próbálta folyamatosan megmagyarázni vagy megmutatni a természetfeletti világot. Amíg csak azt érezzük, hogy Gemma körül valami nincs rendben, és a hétköznapi otthon lassan elveszíti a biztonságát, addig van feszültség a filmben. Egy furcsa zaj, egy sötét helyiség vagy egy alig észrevehető változás a háttérben sokkal hatásosabb tud lenni, mint amikor már pontosan látjuk, mit kellene félelmetesnek találnunk.
Ilyenkor a néző könnyen azon kapja magát, hogy a történet helyett már a képkockák sarkait figyeli. Vajon tényleg áll ott valaki? Megmozdult valami az ajtó mögött? Miért marad ennyire sokáig ezen a szobán a kamera? Ezek azok a pillanatok, amelyekben még felismerhető az Insidious régi ereje, és amelyek miatt vártam, hogy a film a későbbiekben még jobban ráerősítsen erre, csakhogy éppen az ellenkezője történik.
Ahogy előrehalad a történet, egyre többet akar mutatni és egyre többet akar elmagyarázni. A félelem helyét fokozatosan átveszi a látvány, a mitológia, a jól ismert hirtelen ijesztések és azok a horrorfilmes helyzetek, amelyeknél már jóval előbb sejthető, mi következik. Ha valaki elindul egyedül egy sötét folyosón, pontosan tudjuk, hogy nem békés séta lesz belőle. Ha egy ajtó mögül furcsa hang jön, természetesen ki fogják nyitni. Ha valaki azt mondja, hogy valami biztosan nincs ott, szinte biztosak lehetünk benne, hogy néhány másodpercen belül ott lesz. Egy idő után a film túlságosan ismerős szabályok szerint kezd működni.
Mintha maga a Távol is elveszítette volna a titkát
Pedig éppen a Távol volt az Insidious egyik legjobb találmánya. Egy furcsa, ködös, alig megvilágított világ, amelyben minden egyszerre tűnik ismerősnek és idegennek. Nem kellett részletesen tudni, hogyan működik. Sőt, talán jobb volt, amikor nem tudtuk, úgy volt benne valami álomszerű és nyugtalanító, mintha az ember egy olyan helyre tévedne, amelynek a szabályait nem neki találták ki.
Az évek alatt azonban a sorozat egyre többet mutatott ebből a világból, egyre többet magyarázott el róla, és szerintem ezzel fokozatosan csökkentette a saját félelmetességét is. Ami ismeretlen, attól könnyű félni. Amit azonban hat filmen keresztül újra és újra bejárunk, annak lassan kiismerjük a folyosóit.
Az Out of the Further helyenként már túl otthonosan mozog ebben a világban. A Távol nem mindig tűnik veszélyes, kiismerhetetlen helynek, néha inkább egy nagy horrorfilmes díszlet benyomását kelti, amelyben tudjuk, hogy hamarosan érkezik egy furcsa fény, egy ködből előlépő alak vagy egy újabb hirtelen hanghatás. És amikor egy horrorban az ember már a technikát kezdi látni a félelem mögött, a varázslatból óhatatlanul elveszik valami. Ez volt az egyik legnagyobb csalódás, mert sokszor érezhető, mennyivel félelmetesebb lehetett volna ugyanaz a jelenet, ha a film egy kicsit kevesebbet akar megmutatni.
Ami viszont továbbra is működik, az Lin Shaye. Elise Rainier már annyira szorosan összenőtt az Insidious világával, hogy amikor megjelenik, rögtön van valami ismerős az egész filmben. Nem klasszikus horrorhős, és talán éppen ezért lett ennyire szerethető figura. Nem látványos akciójelenetekkel győzi le a természetfelettit, hanem azzal a furcsa nyugalommal lép be ezekbe a helyzetekbe, mintha ő lenne az egyetlen ember, aki legalább nagyjából érti, milyen szabályok szerint működik ez az egész.
A visszatérése az új rész egyik jobb döntése. Az új szereplőkkel készült történetnek szüksége van valamire, ami összeköti a korábbi filmekkel, és Elise ezt természetesen megteremti. Kár, hogy önmagában az ő jelenléte sem tudja visszahozni azt a bizonytalanságot, amely a franchise korábbi részeit igazán erőssé tette. A szereplőkkel egyébként nincs különösebb baj. Amelia Eve Gemmája működő főszereplő, és az anya-lánya kapcsolatból is lehetett volna még többet kihozni, és a történet egy idő után egyre egyszerűbb pályára áll. A kezdetben érdekes képesség, a családi múlt és a Távol közötti kapcsolat lehetőségeihez képest a film végül jóval hagyományosabb horrorutat választ.
Közepesnek indul, aztán sajnos lefelé csúszik, talán ez írja le legjobban az élményt. Az első felében inkább egy közepes, helyenként kifejezetten hangulatos Insidious-epizódnak tűnt, amelyből még akár valami igazán jó is kisülhet. Aztán minél tovább tartott, annál kevésbé bízhattunk ebben, mert a feszültség helyét egyre inkább átveszik az ismerős trükkök, a történet bizonyos fordulatai leegyszerűsödnek, és a film néhány jelenetben mintha már maga sem venné annyira komolyan azt a világot, amelyet korábban gondosan felépített. Nem attól válik problémássá, hogy természetfeletti vagy túlzó – egy Insidious esetében természetesen ezt várjuk –, hanem attól, hogy helyenként együgyűvé válik ott, ahol korábban titokzatos volt.
Az első filmek azért működtek, mert nagyon egyszerű alaphelyzetekből tudtak félelmet teremteni, nem volt szükségük arra, hogy mindent megmagyarázzanak vagy minden sötét sarokból újabb rémet húzzanak elő. Az új rész viszont néha mintha attól tartana, hogy ha néhány percig nem történik valami látványos, a közönség elveszíti az érdeklődését, pedig pont több csendre lett volna szüksége. Több bizonytalanságra, kevesebb válaszra, és főleg arra, hogy ne akarja mindenáron rámutatni a nézőnek, na most kell félni.
Az Out of the Further nem gondolom, hogy nézhetetlen film lenne, mert annak jó képei, hangulata, Lin Shaye-t továbbra is öröm látni, és aki szereti az Insidious világát, valószínűleg talál benne olyan pillanatokat, amelyek miatt nem bánja meg a mozijegyet. Nekem azonban kevés volt.
A vörös ajtó még mindig ott van, csak már kevésbé félek kinyitni
Talán ez a legnagyobb probléma, amit egy Insidious-film végén mondani lehet. A vörös ajtó még mindig felismerhető. A Távol még mindig ott van mögötte. Elise még mindig tudja, hogy jobb lenne nem bemenni. Minden fontos kellék megmaradt, és első pillantásra minden úgy néz ki, mint régen, csakhogy a félelem már nem ugyanaz.
Az Insidious: Out of the Further számomra közepesen induló film volt, amelyben egy ideig még ott volt a lehetőség egy jobb történetre, de ahogy haladt előre, egyre inkább elveszítette azt. A titokzatosság fokozatosan magyarázattá, a bizonytalanság látvánnyá, a félelem pedig sokszor egyszerű horrorfilmes rutinná alakult. Néhol még működik, néhol szórakoztató, néhány jelenet pedig kifejezetten jól sikerült, de egészében már nem éreztem azt a nyomasztó erőt, ami miatt ez a sorozat annak idején kiemelkedett a hasonló filmek közül. És vajon érdemes-e ugyanazon az ajtón újra meg újra átmenni, ha a túloldalon már egyre kevesebb dolog maradt, amitől valóban félni lehet.
