Molnár Kristóf rendező pályája Zalaegerszegről indult, majd a Corvinus Egyetemen, a színművészeti képzésen, a Nemzeti Színházon és számos hazai, illetve nemzetközi színházi élményen át vezetett a rendezői hivatásig. Az interjúban gyerekkorról, szerencséről, mesterekről, Hobóval való közös munkáról, a József Attila Színházban szerzett tapasztalatokról, valamint jövőbeli terveiről is mesél – miközben vallja: „Habár a csillagokra tekintek, azért a földön járok.”
Értelmiségi felmenők, 1996-ban született Zalaegerszegen, a Zrínyi Miklós Gimnázium hallgatója, részt vesz a gimnáziumi Szépirodalmi Műhely munkájában, szerepel a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban, majd feljön Budapestre, elvégzi a Corvinus Egyetem Társadalomtudományi Karának nemzetközi tanulmányok szakát, mellette tagja a Radnóti Ifjúsági Műhelynek, közben jelentkezik a Színművészeti Egyetem színész szakára, de végül is rendező szakon végez.
– Egy nagyon tehetséges fiatal rendező vagy, láttam több rendezést tőled. Ezzel a beszélgetéssel szeretnélek bemutatni az Esti Hírlap olvasóinak. No, akkor kezdjünk is bele!
– Rendben, kezdjük.
– Mivel ez egy úgynevezett mélyinterjú, ezért kezdjük az elején: a szülőkkel, gyerekkorral. Mit hoztál magaddal, milyen emlékek maradtak benned?
– Zala megyében nőttem fel, legszorosabb kapcsolatom édesanyámmal, anyai nagypapámmal és nagymamámmal volt és van. Éjjel-nappal a levegőn voltam, kergettem a focilabdát, igazándiból nagyon szerencsés gyerekkorom volt. Emlékszem, olyan élénk fantáziám volt, hogy a szőlőbirtokunk kertjében egyedül játszottam le kétszer negyvenöt perces meccseket, amelyeket magamban közvetítettem. Papám mindig addigra lenyíratta a füvet és mérte az időt. Nagyon örülök, hogy az okostelefonok az én gyerekkoromból még kimaradtak.
– Az élet rendje, hogy jönnek az iskolák, közösségek, példaképek, kapcsolatok. Visszatekintve, hogy látod, milyenek voltak az általános iskolai és gimnáziumi éveid?
– Ahogy kezdem magamat is kicsit megismerni, egy nagyon durván versenyző mentalitású gyerek voltam, s ez a mai napig bennem maradt, valószínűleg a sport miatt is, illetve ezzel valamennyire születünk. A tanulást is versenynek éltem meg, s talán ennek eredménye, hogy általános iskolában még anyanyelvi díjat is alapítottak, amit én kaptam meg először, gimnáziumban pedig nyelvvizsgabajnok voltam. Ezeket az éveket is Zalaegerszegen töltöttem, ének-zene és mozgásművészeti általános iskolában, a Liszt Ferenc Általános Iskolában és a Zrínyi Miklós Gimnáziumban. Talán innen is indult a színház szeretete. Hála Istennek, ennek ellenére sosem voltam „kocka”, szerintem sokan meglepődnének, milyeneket bandáztunk, s milyen izgalmas időszak volt ez nekem, persze a kamaszkor által hozott magatartásbeli kilengésekkel együtt is.
– A fiatal éveid alatt végig jelen volt az irodalom, a színház, ezzel akaratlanul is kijelölted életed irányát?
– Édesanyám középiskolai magyartanár, könyvtári mennyiségű könyv mellett nőttem fel, s a mesék világa is elvarázsolt. Mindig kerestem a mesebeli „gonoszt”, aki ellen szurkoltam, s azt hiszem, életemben is látom, hogy sajnos nemcsak a jó, hanem a sötétebb energiák is jelen vannak a világban. Talán az a feladatunk, hogy a magunk munkájában, a magunk módja szerint jó üzenetet adjunk át. Nem volt az út egyértelmű belülről, habár kívülről mindig is a humán területen voltak kiugróbb sikereim. Kazinczy-versenyen nyertem országos arany minősítést, s hasonló, sokunk által gyerekkorban kötelezően megjelenő versenyeken kaptam pozitív visszaigazolásokat.
– Aztán egy nagy fordulat, és a Budapesti Corvinus Egyetem Társadalomtudományi Karának nemzetközi tanulmányok szakos hallgatója. Hogy jött mindez?
– A gimnáziumi évek stresszesek voltak, emlékszem, amikor az egyik osztálytársam mondta: „Be ne jelöld a színműt, kinyír az ofőnk.” Ő egyébként személyesen is elmondta, hogy ebből nem lehet megélni, hobbiból. Az sosem volt kérdés, hogy Budapestre megyek, s gondoltam, a legmagasabb pontszámú szakot jelölöm meg, s a diplomáciában helyezkedem el. Már első évben rájöttem, hogy ez kihalásos alapon működik, s senki nem lesz diplomata, úgyhogy gondoltam, én játszani szeretnék, kezdődhet az „ostrom” a színműért. Mindez több évig tartott. Bár bekerültem a Külügyi és Külgazdasági Intézetbe kutatónak, de éreztem, hogy ez nagyon nem az én világom, nem vagyok egy irodai figura. Át is jelentkeztem fizetős képzésre, hiszen tizedannyi volt a tandíj a Corvinuson, mint a Színművészetin, én pedig tudtam, hogy bár mindenki azt mondta, oda nem lehet bekerülni, azért én ezt meg fogom csinálni.
– Visszatér az életedbe a színház, hiszen mindig is színész szerettél volna lenni.
– Mindig is olyan dologgal akartam foglalkozni, amit nem érzek munkának, s ez végül is eddig sikerült. Egy furcsa kanyarral tanítottam angolt is Pacsán, egy zalai faluban, s a mai napig tanítok magántanárként. Színészként dolgoztam a Hevesi Sándor Színházban, s sok dologban kipróbáltam magam. Szerencsés voltam, mert olyan munkát, amit nem szerettem, sosem kellett eddig végeznem. Az, hogy mindig is színész szerettem volna lenni, erős túlzás. Leginkább focista akartam lenni, vagy az Interben valamilyen menedzser, bankár is egy időben. Aztán középiskolában minden szakkörre bejelentkeztem kilencedikben, egyre nem. A színjátszóra. Oda viszont felkért a magyartanárom, Bajnóczy Zoltán, s eljátszhattam tizenévesen olyan szerepeket, mint kis Liliom, Kreón vagy Péter király a Leonce és Lénából. Akkor még nem volt bennem túl sok tisztelet a színpad iránt, pár nappal a Helikon előtt elmentem focitornára, s felnyírattam a hajam. Nem volt nagy az öröm, azonban a Helikonon kiemelt színészi különdíjban részesültem a Balaton Színházban. Akkor kezdtem érezni, hogy ez egy nagyon jó dolog. Azonban a fordulat az volt, amikor a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházba Vidovszky György kiválasztott egy nagyobb szerepre, akkor azt éreztem, ez talán még nagyobb örömöt okoz, mint a foci, s a kettő valójában hasonlít is valahol. Azt éreztem, ha majd színházzal foglalkozhatok, nagy bajom már nem lesz, hiszen örömöt okoz. Persze ez naiv gondolat, de van benne valami.
– A nagy fordulat az volt, hogy felvettek a rendező szakra Vidnyánszky Attila osztályába. Hogyan értékeled az egyetemen folyó képzést, kitérve az osztálytársakra és a tanárokra?
– Először jelentkeztem rendező szakra, hiszen kezdtem „öregedni”, már 24 éves voltam, s gondoltam, legyen egy „Last Dance”. Televíziós műsorkészítő és színházrendező szakon is utolsó körig jutottam. A rendező szakos felvételi utolsó fordulója igazi háborús helyzet volt, tízen maradtunk, s naponta estek ki emberek, s még az utolsó nap is kiesett egy fő, így négyen maradtunk. A Nemzeti Színházban zajlott a felvételi, ami önmagában egy labirintus. Én tényleg a semmiből jöttem, míg több osztálytársam már színházakban dolgozott. Mégis azt éreztem, hogy az elemzőkészségem, fantáziám remélhetőleg átsegít a nehézségeken. Négy nagyon különböző embert vettek fel, én inkább vagyok menedzser, mint egy elvarázsolt művész. Sok-sok élményt kaptam, s több tanárommal baráti viszonyba kerültünk. Az utolsó két évben már nem találkoztunk az osztálytársaimmal, mindenki rendez, dolgozik, azonban a három összezárt évnek azért voltak nehézségei, hiszen volt olyan, akivel teljesen mást gondolunk a világról, akivel más erőkkel és más energiákkal dolgozunk.
– A rendező szakon számtalan élményt kaptál, nagy nevű rendezőkkel és színészekkel dolgozhattál együtt idehaza és külföldön. Pár emléket megosztanál az olvasókkal?
– Egyetemi tanulmányaim alatt körülbelül 40 ország előadásait láthattam, eljutottunk Szentpétervárra, Kolozsvárra, én az Erasmus-program keretében az angliai Staffordshire Egyetemen tanultam, illetve részt vehettem programokon Liverpoolban, Manchesterben és Stoke-ban. Rövid tanulmányúton vettünk részt Nápolyban, ahol Emma Dante módszereibe kaptunk bepillantást. A Színházi Olimpia keretén belül megmérethettem magam nemzetközi hallgatókkal, rendező asszisztensként dolgoztam Szavvasz Sztrumposz mellett, s Jan Fabre kurzusát végigfordítottam. Theodor-Cristian Popescu Álom-kurzusa, Eszenyi Enikő Sirály-jelenetei, ahol együtt dolgoztam vele, s tolmácsa is voltam, hiszen Észak-Macedónia kiváló hallgatói vettek részt ezen, fontos élmények voltak. Már a debreceni Nyári Akadémián találkozhattam Jerzy Grotowski tréninggyakorlataival, amelyeket Vidnyánszky Attila mutatott nekünk. Ez komoly hatással volt rám, s amikor arról beszélek, kiket lehet bevenni a színházi nevelési kánonba, a lengyel szakember mindenképp köztük van. 2021-ben a 7. MITEM-fesztiválon találtuk magunkat. Robert Wilson Oidipuszának próbájára beülni megtanította, milyen fegyelem tud lenni egy nemzetközi társulaton belül is. De a teljesség igénye nélkül az évek során együtt hajózhattunk a Comédie-Française társulat tagjaival, akik irigyelték a mi kőszínházi struktúránkat, s láthattunk cseh, lengyel, ukrán, vietnámi, japán, német, indiai, baskír, mongol, grúz, mexikói, belga, kínai előadásokat. Tartott kurzust nekünk Vasziljev, láttuk dolgozni Suzukit, Szavvaszt.
2021 novemberének végén hárman Szentpétervárra utaztunk, ahol Vidnyánszky Attila az Alexandrinsky Színházban rendezte Franz Kafka A per című darabját. Ezalatt mi a Russian State Institute of Performing Arts tanulói lehettünk.
– Ahogy tájékozódtam felőled, egész sor darabot rendeztél, fiatal korod ellenére. Megemlítenél pár rendezést, amelyek segítették a szakmai fejlődésedet?
– Nagyon sokat dolgoztam az elmúlt öt évben, nemcsak a színházak falain belül, hanem az életemben is sok előrelépés történt. Minden rendezésemet kicsit a gyerekemnek tekintem, ha abszurd módon is hangzik, jó esetben kialakul egy közösség, ami családként működik, s őszinteség, bátorság, vagányság hatja át. Kiemelhető munkáim közé tartozik, amikor először dolgoztunk együtt a Mezőgyáni Ikarosz-versest kapcsán Fazekas Istvánnal, aki azóta jó barátom és alkotótársam lett. Itt az egész osztály — mind a négyen — rendeztünk egy-egy jelenetet. Nagyon jóban lettem a Béres családdal, akiknek a MOM Nagyszínpadán állíthattam emléket a Gyógyítók című darabbal. Kiemelkedő élmény volt Arthur Schnitzler Zöld Kakaduja, amellyel diákként Regős Simon munkáján kívül egyedül kerültünk be a HDG-fesztiválsorozatba. Itt jöttem rá, hogy a közel 20 fős szereplőgárda, a sok szervezés csapatot kíván, s elő kellett vennem vállalkozói vénámat, s igaz barátokra, segítőtársakra, kollégákra leltem. Együtt dolgozom azóta Cserháti Gergely koreográfussal, Horváth László asszisztenssel, Sokorai Attila fénytervezővel, Racsmány Boriskával és Koudela Olivérrel. De középiskolai barátom, Filinger Marcell is mindig segít a logisztikában. Nagy megmérettetés volt a Színházi Olimpia, ahol a Falanszter-színt rendeztem az Eiffel Műhelyház nagyszínpadán, itt ketten mutathattuk meg magunkat az osztályból. A Nemzeti Bajor Gizi Szalonjában Hedda Gabler-átiratot rendeztem, s Sopronban pedig egy nemzetközi csapatot — mongol, román, spanyol, magyar — összefogva rendezhettem Rómeó és Júliát. Ezek kiemelkedően fontos kezdeti munkák voltak, amelyek alatt rengeteget tanultam. Angliában a filmezés irányába is kikacsinthattam, ami a mai napig ugyancsak vonz, meglátjuk, ez ügyben mit hoz a jövő.
– Végzős hallgatóként rendeztél a Nemzeti Színházban: Medvevára – HOBO 80. Milyen volt együtt dolgozni, rendezni Hobót?
– Negyedévben történt mindez. Igazi mélyvíz volt. Hobo mellett kevés rendező marad meg, azonban elmondhatom, hogy első pillanattól kezdve közös hangot találtunk, mindkettőnknek alapvetően fontos az őszinteség. Elmondhatom, hogy igaz barátság alakult ki köztünk, s sokat beszélek vele személyes dolgaimról is. Elképesztő élmény volt az is, hogy egy általam rendezett darab jelenetei vagy részei megjelennek egy Aréna-koncert keretében, ahol tízezer ember tombolt. Életéről film készült, amibe ugyancsak belecsöppentem. Meghatározó találkozás, meghatározó munka.
– Pár hete rendezted az Ámokfutó idők című darabot a József Attila Színházban, erről egyébként írtam is egy kritikát. Milyen volt számodra az ottani munka?
– A József Attila Színházban valamelyest családra leltem. Nemcsák Károly a színházi alázat megtestesítője számomra, s minden egyes gesztusnak megadja a tiszteletet, ahogy ez régen is volt, s manapság sajnos már sok színház vesztett a méltóságából. Ujréti Lászlóval, akit Terence Hill hangjaként egész gyerekkoromban hallgattam a papámmal, azt kell mondjam, a legjobb volt a közös munka. Következő évadban a József Attila Színház az Ámokfutó idők című előadással ünnepli a magyar dráma napját, s a visszajelzések között nem egy könnyes tekintetet láttam. Ha már csak egy ember elvisz magából valamit egy előadásból, ami nem egy sötét üzenet, hanem fehér fényt képvisel, megérte a beletett rengeteg munka. Egyetemistákat is tudtam vinni, s öröm volt velük is zárni az öt évet.
– Apuka leszel! Ez egy nagyszerű érzés lehet!
– És hála Istennek, viszonylag fiatalon. A család a legfontosabb. Július végén érkezik a legifjabb Inter-szurkoló.
– Milyen szerepet játszott az életedben a szerencse?
– Erről egy egész könyvet írhatnék, talán egyszer majd meg is teszem. Aki nem hisz a sorsban, azzal én nehezen leszek jóban. Hiszen az életem csak furcsa szerencsék sorozata. Amikor a színműre felvettek, édesanyám Hobo-idézettel gratulált, majd hamarosan én mutattam be neki mint barátomat. A feleségemmel első találkozásunkkor, második találkozásunk előtt, s első alkalommal, amikor hazautaztunk az édesapjához is, hullócsillagot láttunk. De nem úgy, hogy órákig néztük, hanem pár perc alatt. Előtte összesen láttam egyet. Már az önmagában szerencse, hogy százasával jelentkeznek emberek, s engem vettek fel. Felvételi előtt kérdeztem anyukámat, hogy ki Lenszkij. Mondta, hogy ne ilyennel foglalkozzak, az alapokat nézzem át, például a Zanza TV-n. Az első kérdések egyike a felvételin: Ki Lenszkij a világirodalomban? Jövő évadban tervez nekem Sokorai Attila fényt és díszletet is, s az ő felesége és az apukám egy faluból származnak. Kehidára tartottunk fürödni, s a Megálló Bisztróban ismerkedtünk meg, mert lekéstük az átszállást. A díszlettervezőmet a régi szomszédom ajánlotta, akivel egy napon születtünk. Folytathatnám mindezt a végtelenségig. Vannak, akiknek ezek csak véletlenek, ők valószínűleg nem tanultak statisztikát. Ezenfelül is, ha rossz napom van, arra gondolok, mennyi mindenért lehetek hálás. A kedvenc budapesti utcámban lakhatok a feleségemmel, hamarosan érkezik a kisfiam, s remélhetőleg csinálhatom tovább, amit szeretek. Ezek nagyon nagy értékek, s rengeteg ember áll mögöttem, mögöttünk, akikkel úgy gondolom, bármi elérhető, ha az ember nem adja fel.
– Nem vagy már tini, de nyugodtan mondhatom, hogy egy értelmes, intelligens, tehetséges fiatal emberré értél. Milyen tanulságokat tudnál levonni az elmúlt 30 évedből?
– Mindenki keresi az állandó boldogságot, ilyen sajnos szerintem nem létezik. Sem a karrieri nagy siker, sem a pénz nem okoz állandó örömet szerintem. De vannak boldog pillanatok. Azt hiszem, ha ránézek majd a gyerekemre, feleségemre vagy anyukámra, vagy ha halál után lehet találkozni az út alatt elvesztett barátokkal, családtagokkal, az a legnagyobb öröm.
– Végzős rendezőként kaptál valahonnan felkérést? Mik a jövőbeli szakmai terveid?
– Az utolsó két évben már színházaknál tudunk dolgozni, így jutottam el Kecskemétre, a József Attila Színházba, legutóbb a Marsallt mutattuk be a Nemzeti Színházban. Itt producerként dolgozhattam. Vidnyánszky Attila is mindig mondta, az kiszámíthatatlan, hogy rendezőként meddig jut valaki, de a szervezésben, csapatok összefogásában nagyon otthon érzem magam. Ami a jövőt illeti, nagyon nagy köszönet Dörner Györgynek, aki nagyszínpadi rendezésre hívott meg az Újszínházba, ahol majd legendákkal dolgozhatok együtt. Megyek tovább doktorira, nagyon szeretnék majd tanítani is. Remélem, hogy a szakma kezd majd valamit az óriási túlképzéssel, mert rengetegen küzdenek komoly tehetséggel azért, hogy egyáltalán talpon maradjanak, ne haljanak éhen. A vilniusi színművészeti egyetem esetében például a felvett hallgatók kvótáját nem a fejpénz és nem a jelentkezők száma határozza meg, hanem megrendelésre dolgozik az akadémia. Olyan osztályokat indítanak, amelyekre a színházak igényt formálnak. Így például a bábszínészszak átlagosan kb. ötévente, de mindig akkor jelentkezik, amikor jelzik a bábszínházak, hogy pár év múlva szükség lesz vérfrissítésre. Ehelyett itthon felelőtlenül nőnek ki a földből az iskolák, s öntik ki magukból a tehetséges munkanélkülieket. Én eddig szerencsés voltam, s remélem, hogy a mostani helyzet nem azt jelenti, hogy söpörjünk ki mindenkit, hiszen én ugyanúgy jelentkeztem a színműre 2019-ben, s 2021-ben is. Remélem, hogy generációm megoldja a nagy feladatait, hogy a végzett hallgatók kapjanak munkát, s hogy az ellenségeskedés megszűnjön. Ez nem az erkölcsi normák feladását jelenti, ha valaki csal, lop, hazudik, az ellen fel kell lépni. De azt, hogy ismeretlenül szemben álljunk egymással, annak nem látom értelmét. Habár a csillagokra tekintek, azért a földön járok.
– Köszönöm a beszélgetést!
Fotók: Archív