Interjú Kovács Réka sokoldalú alkotó- és előadóművésszel.
Építészmérnökként végzett, színészetet és filmrendezést tanult, majd egyszer csak a Dűne nagyszabású magyarországi produkciójában találta magát. Kovács Réka pályáján sokáig külön utakon futott az építészet, a film és a színház – ma már azonban éppen ezek találkozásából születnek a munkái. Arról beszélgettünk vele, hogyan lesz egy tervrajzból monumentális filmes díszlet, miért nem akar egyetlen szakmát választani, és hogyan vezetett számára minden út végül ugyanoda: a történetmeséléshez.
Honnan jössz, hogyan alakult az életed a Dűne előtt?
A Dűnében az Art Department asszisztensi csapatának tagja voltam, a látványtervezési és kivitelezési folyamatokat segítettük. Kifejezetten azért kerestek, mert pontosan olyan emberre volt szükségük, akinek egyszerre van építészeti és filmes háttere, hiszen korábban éppen ezekkel foglalkoztam.
A BME-n végeztem építészmérnökként, mellette a Thália Tanodában tanultam színészetet Zsurzs Kati osztályában. Később a Lumiere Filmiskola rendezőképzésére mentem, majd felvételt nyertem a METU mozgóképkultúra szakára is. Közben természetesen dolgoztam is: építészként, könyvelőként és ügyféltámogatásban. A METU-s éveim alatt több fesztiváldíjas kisfilmben játszottam, így a színészet és a filmezés addigra már nemcsak a tanulmányaimnak, hanem a gyakorlatban is az életem részévé vált. Sokáig úgy éreztem, hogy ezek nagyon különböző irányok, és egyszer majd választanom kell közülük. Emiatt mindenhonnan egy kicsit kilógtam, mindig félig valahol máshol voltam.
Aztán megérkezett a Dűne, ami az első olyan nagy projekt volt, ahol ezek a dolgok mind összeértek. Ekkor nyugodtam meg igazán: azt éreztem, hogy végül mégis jó irányba tartok, és előbb-utóbb beérik az a rengeteg munka, amit addig a különböző területekbe fektettem.
Hogyan kerültél be a produkcióba?
Ezt a mai napig nem tudom pontosan. Fogalmam sincs, honnan volt meg az elérhetőségem a magyarországi gyártásvezetőnek, egyszerűen csak felhívott. Éppen Spanyolországban voltam, Malagán rollereztünk. Az előző héten adtam le az építészdiplomám tervanyagait a BME-n, úgyhogy néhány napra elutaztunk pihenni, és ott csörgött a telefonom. Elég abszurd pillanat volt: fejben még az egyetemi diplomám leadásával voltam elfoglalva, aztán hirtelen egy ekkora filmprodukció része lettem.
Mi volt a feladatköröd a produkcióban?
Eredetileg asszisztensi feladatokra vettek fel, de hamar elkezdtem műszaki rajzokat és helyszínrajzokat készíteni, valamint kisebb modellezési feladatokban is részt vettem, attól függően, hogy éppen mire volt a legnagyobb szükség. Nem sokkal később kikerültem egy építkezési helyszínre, ahol négy díszlet épült. Ez a rész számomra különösen izgalmas volt, hiszen az építészeti hátteremhez ez állt a legközelebb, ezért nagyon otthonosan éreztem magam benne.
Összesen hat hónapot töltöttem a négy díszlet építkezésén. A legegyszerűbben talán úgy tudnám összefoglalni a feladatomat, hogy hidat képeztem a produkció és a magyar kivitelezőcsapatok között. Arra figyeltem, hogy a tervezői elképzelések és az időközben érkező változások a helyszínen pontosan valósuljanak meg, miközben a kivitelezők részéről felmerülő kérdések és problémák is visszajussanak a produkcióhoz.
Mi volt a folyamat legemlékezetesebb része?
Az eleje és a vége. Elméletben nagyjából ismertem ezeket a folyamatokat, de egészen más volt testközelből végignézni, ahogyan a „semmiből valami” lesz. Az egyetemen sokszor használtuk ezt a kifejezést, de ennyire pontosan és ilyen gyorsan még soha nem láttam végbemenni. Az első hetekben szó szerint üres irodákba jártunk be dolgozni: rohangáltunk az anyagokért, félkész rajzokon dolgoztunk. Aztán tíz hónappal később ott álltam annak a díszletnek a tetején, amelyet addig csak tervlapokon és látványterveken láttunk.
Tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor egyszer csak megütött a gondolat, hogy ennek én is a része voltam. A prelighton, vagyis a tesztvilágítás alatt vált igazán kézzelfoghatóvá, hogy valami, ami hónapokkal korábban még csupán elképzelés volt, tényleg létrejött.
Milyen nehézségekkel és kihívásokkal kellett szembenézned a munkafolyamat során?
Egy nagyon forró péntek délutánon, egy 50–60 munkaórás hét után beleállt egy csavar a kocsim kerekébe az építkezési területen, és nem tudtam hazamenni. Viccelek, persze.
A technikai dolgoknál sokkal nagyobb kihívás volt pszichésen helytállni ebben a tempóban. A filmes háttérmunkákban még mindig elképesztően intenzív a hajtás: sok a túlóra, folyamatosan változnak a prioritások, és gyakran olyan megoldásokra van szükség, amelyekre tulajdonképpen már tegnap szükség lett volna. Meg kellett tanulnom rendkívül gyorsan alkalmazkodni, és azt is, hogyan kezeljem ezt a nyomást úgy, hogy munka után ne vigyem magammal. Ez számomra különösen fontos tanulási folyamat volt, mert az egyetemen sem ment könnyen.
Szakmailag nem éreztem leküzdhetetlennek a feladatokat, az emberi oldala viszont sokkal nagyobb kihívást jelentett. Talán ez volt az egyik legfontosabb dolog, amit megtanultam: helyén kezelni a különböző helyzeteket, és különválasztani, mi az, ami valóban az én feladatköröm és felelősségem, és mi az, amit el kell tudnom engedni, mert nem rajtam múlik. Nem szabad mindent személyes kudarcként megélni.
Mivel foglalkozol jelenleg?
Jelenleg megint több dolog fut párhuzamosan. Vállalkozóként bedolgozom egy kisebb budapesti építészirodába, ahol különböző projektek műszaki dokumentációján dolgozom. Emellett néhány szakmabeli ismerősömmel elkezdtük továbbfejleszteni egy korábbi filmpitchünket. Ennek végül én írtam meg a forgatókönyvét, és valószínűleg a rendezését is én fogom vállalni, hiszen az eredeti pitch is így született meg. Ennek hatására az írás is egyre nagyobb szerepet kap az életemben. Mostanában forgatókönyvek mellett jeleneteket és színdarabokat írok, illetve egy kisregényen is dolgozom.
Idén viszont úgy döntöttem, hogy szeretnék visszatérni a színészethez is. Az Inga Kultúrkávéház egyik készülő projektjében, a Puzsér Róbert és Farkas Attila Márton A zsidók szégyene című könyvéből készült Az eskü című drámában színészként, látványtervezőként és rendezőasszisztensként veszek részt. A darabot Kriszt László rendezi, a főszerepekben Laki Menyhért és Ince József látható. Ez az a projekt, ahol aztán végképp összeért mindaz, amivel eddig foglalkoztam: a színészet, az építészet, a film és a rendezés. Elég sokrétűek a feladataim, és viszonylag kevés időbe kell belesűríteni őket, de hát ez a szerelem.
Honnan ered ez a kifejezetten sokrétű művészi érdeklődés és látásmód?
Nem hiszem, hogy lenne egyetlen konkrét gyökere. Mindig úgy alakult, hogy az egyik dolog kinyitotta a következő logikus ajtót. Érdekelt a színészet, ugyanakkor szerettem volna egy olyan pályát is, ami továbbra is kreatív, de valamivel kézzelfoghatóbb és biztosabb alapot ad. Így kerültem az építészethez.
Aztán ahogy az egyetemen előadásokat hallgattam az építészet elméleti oldaláról, rájöttem, hogy egy épület felépítése nagyon hasonlóan működik, mint egy színdarab. Egy épületnek ugyanúgy van dramaturgiája: hogyan következnek egymásból a terek, milyen útvonalon halad végig bennük az ember, mi hova kerül, mitől működik egy adott tér. Egy jól megtervezett épület ugyanúgy mesél, mint egy színdarab – csak más nyelven.
Közben a színészetben is jött a következő logikus lépés: az SZFE felvételije, ahol eljutottam a harmadik fordulóig, de végül nem sikerült bekerülnöm. Ezután ismét meg kellett keresnem a következő logikus lépést, ami előbb a Lumiere rendezőképzése, később pedig a METU képzése lett.
Nem voltam az a gyerek, aki ötévesen pontosan tudta, hogy filmes lesz. Ezeket a sokrétű ismereteket nagyon sok munkával és rengeteg átvirrasztott éjszakával szedtem össze. Akkor még nem láttam, hogyan fognak egyszer összeállni. Csak később kezdtem felismerni, hogy minden egyes állomás egy kicsit közelebb vitt ahhoz, ami végül közös pontként kirajzolódott: a történetmeséléshez.
Hogyan látod magad a jövőben?
Ez nehéz kérdés, mert őszintén szólva én sem látom még pontosan. Szeretnék még sokáig dolgozni a filmben és a színházban, írni, rendezni, játszani, és szeretnék még építészként is dolgozni. Közben viszont egyre inkább vágyom egy sokkal nyugodtabb, vidéki életre is. Mint mindig, most sem tudom még, hogy a kettő pontosan hogyan fér majd össze egymással.
Azt hiszem, most már nem feltétlenül az a kérdés számomra, hogy pontosan mi lesz a foglalkozásom. Nem is hiszem, hogy egyetlen címke valaha le tud majd írni. Sokkal inkább az foglalkoztat, milyen életet szeretnék mindez köré építeni. Szeretnék olyan dolgokat létrehozni, amelyekhez személyesen is közöm van, és közben szeretnék egy olyan életet is, amelyben van időm élni, nem csak dolgozni. Hogy ez végül milyen formát ölt, azt még én is kíváncsian várom.
