Kezdetek
Ha nincs egykori magyartanárom, Simon Zoltán, talán ma nem tudnék erről az operáról mesélni. A XIII. kerületi Sallai Imre Általános Iskola és Gimnáziumban töltött évek alatt nemcsak irodalmat tanított, hanem szemléletet is adott: megtanított arra, hogy a szöveg mögött mindig jelentést kell keresni. Szigorú, a rendszerhez hű ember volt, mégis kivételes pedagógus, akinek mondatai évtizedekkel később is visszhangzanak bennem.
A tanár öröksége
Az általánostól az érettségiig ugyanabban az iskolában koptattam a padot, bár ő eleinte nem tanított. Már a nyári úttörőtáborokban megismertem: következetes, szabálykövető ember volt. Évtizedekkel később, az első osztálytalálkozónkon – ahová a régi tanárokat is meghívtuk – valaki rákérdezett, miért hitt ennyire a szocialista rendszerben. Ő pedig egyszerűen így felelt: „Gyerekek, annyiszor mondták, hogy elhittük.”
Politikailag egysíkúnak tűnhetett, tanárként azonban kivételes volt. Azt mesélte, fiatalon azzal hódított, hogy kívülről tudta Ady Endre verseit. Tőle tanultam meg igazán: nem elég, ha egy vers rímel — mondania is kell valamit.
Babits Jónás könyve tananyag volt, és feladatul adta, hogy kívülről tanuljuk meg Jónás imáját. Sok sor belém vésődött: „Óh, bár adna a gazda patakom sodrának medret, biztos utakon vinni tenger felé… bátran szólhassak… míg az égi és ninivei hatalmak engedik, hogy beszéljek s meg ne halljak.” Ez az Ars Poetica, vagyis a költői hitvallás nagyon pontos megfogalmazása.
Az első dal megszületése
1969-ben kezdtem zenekarban zenélni. Akkor már négy éve tanultam gitározni, de már a kezdeteknél olyan jó gitárossal hozott össze a sors, hogy én inkább énekes lettem. 20–21 éves lehettem, amikor tudatosult bennem, hogy milyen útmutatást kaptam a tanár úrtól, és komolyan elkezdtem gondolkodni azon, hogy én ezzel mit kezdhetek. Írtam egy vázlatot arról, hogy milyen dalokat kellene írni, és hogy melyik miről szóljon. És akkor jött egy csoda. A próbán Kis János, a gitárosunk játszott néhány akkordot rhythm and blues stílusban, ami bennem azonnal beindított egy dallamot ezzel a szöveggel:
„Hej, eridj Jónás, menj el Ninivébe…” És megvolt az első dal.
Amikor egy barátomnak meséltem a tervemről, azt mondta: ha ószövetségi történetből akarsz írni valamit, az a minimum, hogy eljössz velem a Dohány utcai zsinagógába, hogy belekóstolj abba a kultúrába. Most lesz egy nagy ünnep. Elmentem vele. Ez egészen más zenei világ volt, mint amivel református templomba járóként addig megismerkedtem. Már hazafelé zsongott a dallam a fejemben a szöveggel együtt:
„Jónás, figyelj rám, a szó a tiéd, de a fegyver az enyém.”
