Az oratóriumtól a színpadig
Amikor a lendület már megvolt, azt mondták, hogy 1991-ben, a Tavaszi Fesztiválon oratórikusan elő lehetne adni, de addig el kellene készülni a nagyzenekari partitúrával, amire van egy bizonyos összeg. Azt tudtam, hogy ehhez az én tudásom kevés. Hiába tartom magam jó rockénekesnek, kizárt, hogy én kezdjek gitárszólamokat és szólókat írni Cziránku Sándornak, az egyik legjobb gitárosnak, akivel valaha találkoztam, és akivel még játszottam is. És a teljes szimfonikus zenekari partitúrát is túl nagy feladatnak tartottam a megadott időn belül.
Elmentem Czirához, és elmondtam, mi a helyzet. Én a nyitányt megírom, hogy valamit azért mutassak a tudásomból. Abban nem lesz csak szimfonikus zenekar. A teljes partitúrához bevonalazom a 30 soros kottapapírokat, beleírom az összes énekszólamot. Szereztem egy négysávos magnót, egy szintetizátort, azon feljátszom az összes dalt énekkel, kísérettel, dobbal, a zenekari szólószámokban zenei témákat is bejátszottam, és ezt adtam oda neki, és azt mondtam, hogy a hangszerelésre felajánlott összeg mind az övé.
Sanyi is érezte, hogy ezzel ilyen rövid időn belül képtelenség elkészülni, ezért megkérte Laczó Zoltánt, vállaljon valamennyi részt ő is a munkában. Zoli kiváló basszusgitáros volt, ráadásul Zeneakadémiát végzett művész. Az általa készített hangszerelések is fantasztikusan jók lettek. Hogy a kapott összeget hogyan osztották fel egymás között, azzal soha nem foglalkoztam.
És akkor eljött az igazság órája. Próbahelyünkre lejött a Duna Szimfonikusok Erkel-díjas karmestere, Králik János. Leült egy asztalhoz, kitettük elé a 30 soros partitúrát, és ő elkezdte lapozgatni. Meg-megállt, megjegyezte, hogy ez nagyon jó, és ez is, és ez is, és hogy itt nagy taps lesz, és így ment végig az egészen.
Megbeszéltük, hogy egy szimfonikus zenekari próbára elmennénk Sanyival. És ennek is eljött az ideje. Nem az első számmal, az én hangszerelésemmel kezdtek, hanem a következővel, az övével. Számomra ijesztő volt az eleje. Néha meg-megszólalt egy hangszer a terem különböző pontjain, én pedig ránéztem Sanyira, akinek a tudásában vakon bíztam, és megkérdeztem, hogy ez mi. Azt mondta, ne izgulj, a rockzenekarral jó lesz. És igaza lett: az első közös próbán már minden fantasztikus volt. Ott volt a négy énekes, akire írtam a darabot: Varga Miklós, Makrai Pál, Domahidy László és Csepregi Éva. Óriási volt a vidámság.
Két alkalommal készítettem interjút Roger Gloverrel, a Deep Purple együttes basszusgitárosával. 1970-ben az a rockzenekar volt az első, amelyik a Royal Albert Hallban szimfonikus zenekarral játszott. Megkérdeztem Glovert, hogy az milyen élmény volt. Azt mesélte, hogy a zenészek nagyon elutasítóak voltak, mire Malcolm Arnold, a karmester leállította a zenekart, kopogtatott a pálcájával, és azt mondta: „Itt van öt ember, aki kiteszi a lelkét. Ők az igazi zenészek, maguk pedig jó lenne, ha leszállnának a magas lóról. Holnap este történelmet csinálunk, és nem ártana, ha közben valamit zenélnénk is.” Hát nálunk ilyen nem volt.
