Elek Zoltán az egyetlen magyar származású Oscar-díjas maszkmester, az amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia tagja. Pályája az 1970-es években Magyarországon indult. A szakma alapjainak elsajátítása után magyar filmekben dolgozott, majd karrierjét Hollywoodban folytatta. Munkáit kilenc alkalommal jelölték Emmy-díjra, ezek közül egy jelölést díjra is váltott. A rendkívüli tehetségű maszkmester olyan hollywoodi produkciókban dolgozott, mint az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag (1989), A függetlenség napja (1996), A Grincs (2000), A Terminál (2004) vagy a Die Hard 4.0 – Legdrágább az életed (2007).
Nehéz dolog a sztárok igényeit kielégíteni, Elek Zoltánnak azonban ez is sikerült. A botrányos magatartásáról ismert Russell Crowe is került már a kezei közé, de a „popzene istennőjével”, az Oscar-, Grammy- és Golden Globe-díjas amerikai énekesnő-színésznővel, Cherrel is volt szerencséje együtt dolgozni a Maszk című film forgatása közben. Ezért a munkájáért kapta meg a legjobb maszkért járó Oscar-díjat.
Maszk: Rocky Dennis súlyos fejlődési rendellenességgel jött a világra. Az orvosok azt jósolták, hogy szellemi fogyatékos lesz, már ha egyáltalán életben marad. Most tizenhat éves, életvidám és rendkívül intelligens srác. Néha tényleg elviselhetetlenül fáj a feje, viszont állandóan csúfolják torz arca miatt. Az anyja, Rusty, akinek vad életmódja látszólag ellentétben áll gyengédségével, mindent megtesz azért, hogy Rocky teljes életet élhessen. A barátai, a Pokol Angyalai motoros banda tagjai segítik ebben. Rocky megtanulja, hogy gyűlölje a szánalmat. A betegség ellen azonban nem tud mit tenni.
BB: Zoltán! Azt mondtad nekem korábban, hogy bajban voltál a neveddel. Az amerikaiak nehezen ejtették ki azt, hogy Elek. Ezért nem is nagyon szeretted, mert mindig másképpen mondták, sohasem úgy, ahogyan valóban ki kell ejteni.
EZ: Tényleg zavart. Elmondok egy kis történetet. A legjobb sminkért járó Oscar-díjat 1981 óta adja át az amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia. Kategóriánként csak 3 film kerül be a kiválasztás döntőjébe, eltérően a legtöbb kategóriától, ahol 5. Peter Bogdanovich 1985-ben fejezte be filmjét, A Maszk címmel. A két főszereplő Cher, a híres énekesnő, és Eric Stoltz. A filmdráma Roy L. „Rocky” Dennis életéről és korai haláláról szólt. A fiú egy szörnyű betegségben szenvedett, amit lionitisnek, azaz oroszlánkórnak is hívtak. Én készítettem Eric Stoltz sminkjét. Ezzel a sminkkel 1986-ban megnyertem az Oscar-díjat! Készültem a díjátadó gála összejövetelére, amikor Cher azt mondta nekem, hogy jobb lenne, ha a kihirdetésnél nem mondanák, hogy Elek, mert úgysem tudják jól kiejteni, és csak gond lesz belőle. Mi lenne, ha egyszerűen Zoltánnak jelentenének be? Ez talán még nagyobb figyelmet is kapna, valamennyire misztikus… Beleegyeztem. Felhívtam utána Magyarországon édesanyámat, és elújságoltam neki a hírt. Felkészítettem, hogy nem hallja majd az „Elek” nevet. „Szégyelled?” – kérdezte, és kikelt magából. Követelte, hogy a családnevem is hangozzon el. Szóltam hát a szervezőknek. Eljött az esemény időpontja. Én következem! A gála háziasszonya felemeli a hangját, jön az én nevem! Tágra nyílt a szeme, nem tudta kiolvasni: Elik, Ilek vagy micsoda… Legyintett egyet, és bejelentette: Zoltán!
BB: Ez mutatja egyébként azt, hogy egy amerikai ember, akinek nincsen külföldi gyökere, mennyire nem tud reagálni a számára ismeretlen szavakra, nevekre. Ráadásul a te családneved magyarban nem is olyan nehéz. Ez egy Oscar-díjas történet volt! Az internetes összefoglalóban 1970 óta sorolnak fel filmeket, amelyekben te dolgoztál. Láttam az elején kettőt, ami még Magyarországon készült. Az Arc és a Sólyom…
EZ:Én 1965 óta vettem részt Magyarországon a filmgyártásban. Öt évet dolgoztam otthon. Kiérkezésem után nyolc évembe került, hogy bejussak a szövetségbe. Volt egy bátyám, Csaba, aki itt élt, és súlyos vesebeteg volt. Ő volt egyébként a negyedik veseátültetett az Egyesült Államokban. Ő borzasztóan ellene volt annak, hogy én kijöjjek ide. Amikor hazajött Magyarországra látogatóba, akkor már én elhatároztam mindent, és meg is volt az útlevelünk. Anyám sem tudta, hogy mire készülünk a feleségemmel együtt. Bátyámnak elmondtam, és ő nagyon mérges lett. „Nem érted, hogy nem vagy odavaló?!” – mondta, és kifejezetten meg is fenyegetett, hogy feljelent. Rettenetesen ellene volt, hogy kijöjjek. Olaszországba készültünk turistaútra, és onnan nem akartunk visszamenni. Megígértem neki, hogy ameddig nem utazik vissza Magyarországról Amerikába, nem jelentkezünk be a hatóságoknál a disszidálási szándékunkkal. Úgy is történt! Aztán kiérkeztünk hozzá, én pedig egy szót sem tudtam angolul. Nehéz volt. Kicsit később tudtunk szerezni munkát egy dán öregek otthonában. Mondta a bátyám, hogy kössek biztosítást! Én pedig nem akartam, mondván, hogy fiatal vagyok, nem lesz semmi bajom, nem kell az a biztosítás. Az első fizetésemből látom ám, hogy levontak egy összeget. Kérdezem a főnököt. Ő meg mondja, hogy a bátyám kötött a nevemben egy biztosítást, és azt vonják le havonta majd. Én lettem mérges, de két hét múlva begyulladt a pajzsmirigyem, és 34 fontot lefogytam. Kórházba kerültem. Bejött a bátyám, és azt mondta: képzeld el, mi lenne most, ha nem lenne biztosításod. Szóval nem ártott a tanulság! Én egyébként akkoriban arra gondoltam, hogy adok magamnak öt évet. Ha azalatt sikerül jól beindulni, akkor maradunk Amerikában. Ha nem, hát visszamegyünk! Meg kellett tanulni a szó szoros értelmében Amerikát. Kellett egy kis idő, hogy rájöjjek néhány dologra. Például arra, hogy itt a kisgyerek nem azt mondja az apjának, hogy: „Ugye megkaphatom ezt a játékot?”, hanem azt mondja: „Akarom!”
BB: Van egy érdekes oldala ennek. A magyarokban mintha benne lenne az, hogy mindig visszafogják egy kicsit a gyermekeket, amikor nevelik őket. Az önbizalomra kell nevelni őket. Ez van itt, Amerikában.
EZ: Bizony kellett az öt év, hogy megértsek sok mindent. Meg kellett értenem az emberek gondolkodását. Igaza volt a bátyámnak abban is, hogy az első perctől kezdve fel kellett fedezni a valóságot. És persze arra is figyelmeztetett az elején, hogy New York az nem Amerika, és Amerika az nem New York!
BB: Mennyit voltatok New Yorkban?
EZ: Amikor megérkeztünk New Yorkba, akkor összesen 91 dollárunk volt! A bátyám kegyetlen volt. Reggel nyolckor ment munkába, számítástechnikai területen dolgozott. Nekem is el kellett mennem, és addig nem mehettem haza, amíg ő haza nem érkezett este. „Te akartál idejönni, menj és keress munkát!” – mondta mindig. „De hát nem tudok angolul!” „Tanulj meg!” – volt a válasz. Ő közel lakott a német negyedhez. Én abban az időben nagyon jól beszéltem németül. Arra gondoltam viszont, hogy nem szólalok meg németül, mert akkor az életben nem tanulok meg angolul. Viszont telt az idő, és nem találtam munkát. Egy hét alatt elfogyott a pénzem. Akkor rájöttem arra, hogy velem van a feleségem, akit én ráncigáltam ide, és főképpen velem van a négy és fél éves gyerekem, aki nem tehet semmiről. Enniük kell! Felmentem a német munkaközvetítőhöz, egy idős hölgyhöz, és azt mondtam neki, hogy bármilyen munka kell – már tegnapra! És lett munka! Nem messze New Yorktól volt egy gyönyörű helyen egy idősek otthona dánok részére. Vonattal mentünk ki oda állásinterjúra. A visszajegyre már nem is volt pénzünk. Sikerült! Két és fél héttel azután történt ez, hogy kiérkeztünk. Utána jött a betegség, amit már mondtam. Azt hittem, hogy itt a vég. Arra gondoltam, hogy rákom van. Persze azt sem tudtam angolul, így a szótárt hívtam segítségül. Vittek fel a műtőbe, és rákérdeztem az orvosnál: „Do I have lobster?” Az orvos úgy nézett rám, mint egy földöntúlira…
BB: Ha az embert bedobják a mélyvízbe, akkor általában jól mennek a dolgok. Magyarországon volt filmes tapasztalatod. Nem gondoltad, hogy arrafelé kellene keresgélni munkát?
EZ: Az öregek otthonában dolgoztam. És persze, hogy gondolkodtam a filmen. Volt egy nagy hazugság. Talán nem is jó, hogy mondom, de ha az ember elkeseredett, akkor mindenre képes. Meghallottam, hogy a magyar ENSZ-képviselet vezetője egy Magyar vezetéknevű hölgy volt. Megkerestem, és be is jutottam hozzá. Szimpatikus volt, de sajnálkozott, hogy csak egyetemi diplomásokkal tud foglalkozni, azoknak tud esetleg segíteni. Vettem egy mély lélegzetet, és azt mondtam, hogy én is az vagyok. Valahogyan be is juttatott engem egy televíziós csatornához New Yorkban. Bementem oda egy interjúra, de kb. 45 másodperc után el is tanácsoltak. Ettől a perctől kezdve volt egy borzalmas érzésem, hogy ne is próbálkozzak New Yorkban. Hollywoodban meg tényleg senkit sem ismertem. Akkor éppen egy kozmetikai szalonban dolgoztunk az eléggé jól ismert Georgette Klingernél. Két szalonja volt: egy New Yorkban, egy pedig Los Angelesben. Egyik nap Klinger asszony megkérdezte, hogy nem akarnék-e Hollywoodba menni. Mondtam, hogy de! Klinger asszonynak az volt a problémája, hogy a hollywoodi üzlet nem hozott neki pénzt, és nem tudta, hogy miért. Arra gondolt, hogy kijátsszák őt. Megkért, hogy menjünk át oda dolgozni, és persze tájékoztassuk őt a helyzetről. Ez gyorsan meg is történt. Valóban gondok voltak az itteni üzletvezetővel. Mindenesetre én már Hollywoodban voltam, és megkerestem az Amerikai Film Intézetet. Felajánlkoztam nekik, hogy ingyen megcsinálom valamelyik vizsgafilm sminkes munkáját. Be is hívtak. Ez lehetőséget adott nekem arra, hogy minél több embert megismerjek. És a kapcsolatok úgy kezdtek működni, ahogyan a nagy könyvben meg van írva. Az első években persze nagyon nehezen ment minden. A szövetségbe nehéz volt bekerülni. De én tudtam, hogy máshoz gyakorlatilag nem értek, és valójában nem is akarok máshoz érteni. Ezt kell csinálnom. Nyolc évbe tellett, hogy bekerüljek! Ehhez kellett a feleség is, mert nagyon támogatott engem.
BB: Volt akaraterőd. De ezen kívül mi hajtott téged? Bíztál magadban, és bíztál abban, hogy jót csinálsz? Vagy tudtad, hogy van valami különleges dolog, amit csak te tudsz?
EZ: Ez egy érdekes kérdés! A mi kiképzésünk Magyarországon abban az időben nagyon kemény képzés volt a filmgyárban. Hároméves időszak volt. Szinte semmit nem kerestünk akkor. Azaz 750 forintot egy hónapban! Az ottani kiképzésnek az alapja a természet volt. Ezt úgy kell érteni, hogy semmilyen kozmetikumot nem használtunk. A bőrt, a hajat, a szőrt, mindent, ami a színészen eredetileg is volt, azt kellett használnunk. Nekem ez erős oldalam volt. Itt, Amerikában pedig megismerkedtem a kozmetikumok, a segédanyagok használatával. Ekkor jött be egy Stan Winston nevű sminkes. Azt hiszem, hogy ő ráérzett az én tehetségemre. Vele hamar megtanultam mindent. Korábban annak is örültem volna, ha Hollywood első száz sminkese közé bekerülök. Igaz, dolgoztam éjjel-nappal. Volt úgy, hogy hat hónapig nem voltam itthon, egyik forgatásról a másikra mentem. És az egyik pillanatról a másikra azt észleltem, hogy az első húsz között is bent vagyok már. És jöttek azok az évek, amikor tényleg csak azt csináltam, amit akartam.
BB: Ennek az időszaknak volt a megkoronázása 1986?
EZ: Nos, meghívtak a Maszkra. Az elején azt mondták nekem, hogy el kell mennem orvoshoz. Képzeld el, a biztosításhoz kellett a kivizsgálás. Tízmillió dollárra biztosítottak! Hetvenöt napos forgatás volt előírva. A férfi főszereplő minden nap játszott. Nagyon érdekes volt. Hatvanöt nap után behívtak a produkciós irodába. Nagyon erőltetett menetben haladt a forgatás, én nem is aludtam többet, mint napi 4-5 órát. És akkor azt mondták: van egy nagyon fáradt forgatócsoportunk, a szereplők is fáradtak. Nem lennél csak egy hétre beteg? Persze azt akarták, hogy az én „betegségem” alapján a biztosítóval nagy pénzt fizettessenek ki, ami fedezi az egyhetes késés költségeit. A főszereplővel azonban beszéltem, és abban állapodtunk meg, hogy a hátramaradt időt guggolva is kibírjuk. Folytatjuk a filmet! Nos, ettől a filmtől kezdődött el, hogy a nevem tényleg ismert lett, és állandóan jöttek az újabb és újabb munkák.
BB: Megkaptad a legnagyobb díjat, amit filmes kaphat. Rendszeresen kapnak most is a sminkesek ilyen díjat?
EZ: Az 1986-os volt a harmadik. Az első filmen Stan Winstonnal dolgoztam. Imádtam őt, tiszteltem. Amikor bejelentették a jelölését, akkor behívott, és azt mondta: Zoltán! Te nem leszel rajta a jelölésen, csak én. Ez csak az én munkám lehet! De végül nem kapta meg!
BB: Ez akkor Stan Winston felé is egy elégtétel volt.
EZ: Igen! De akkoriban minden úgy zajlott le, hogy valaki megszerezte a munkát, és a nevét adta hozzá. Más meg valójában dolgozott. És az ő neve sehol sem volt. Ma már erre odafigyelnek, ilyen nem fordul elő!
BB: 1986 adott neked szárnyakat?
EZ: A díj után sokat utaztam mindenfelé. Európa, Kína, stb. Mindenhova hívtak, mert a nevem a csúcson volt. Ugyanakkor ez nem sokat jelentett anyagilag. Az Oscar után sokan nem kerestek meg, mert azt hitték, hogy a díj miatt sokkal nagyobb gázsit kell fizetniük. Mindenesetre azt elmondhatom, hogy a sminkelés nagyon jó érzés. Beül a színművész a sminkszoba székébe, és a tükörbe néz. Percenként változik át, más lesz. És ez nekem jó érzés volt, hiszen láttam, hogy ehhez az átváltozáshoz nekem is közöm van!
BB: Markánsan hosszú lista foglalja össze a filmeket, amelyekben dolgoztál. Hatvanöt filmet számoltam össze. Van benne Spielberg rendezése, a Terminál, vagy Roland Emmerich Godzillája, aztán a Függetlenség napja, az Indiana Jones, az Utcai harcos, és sorolhatnám… Most is megy egy nagyon népszerű televíziós sorozat, az Élet, amelynek eddig már 24 részét láthattuk. Mi az, ami a legközelebb áll hozzád?
EZ: Van egy film, amire azt mondom, hogy ez az! A Maszk jó volt, hozta az Oscart. De volt egy filmem, amelyet az első pillanattól kezdve imádtam csinálni. 1991-ben készült. A Fisher King volt az, már az Oscar után! Robin Williams és Jeff Bridges játszott benne. Terry Gilliam rendezte. Ez a film ma is nagyon közel áll hozzám.
BB: Annak idején elkezdted tanulni a szakmát. Nem bántad meg, ugye?
EZ: Ha újra kellene kezdeni az életemet, akkor is így csinálnám. Semmit sem bántam meg.
BB: Van valami terved még?
EZ: Van! De tudom, hogy ez egy kicsit sablonosnak hangzik. Amikor fiatal voltam, ugyanezt hallottam az öregektől! A szakma mostanra már annyira megváltozott. Csak egy példa: 5-6 évvel ezelőtt bementem egy munkainterjúra. Akkor rám néztek, és azt mondták, hogy köszönik, de valaki 40 év alattit keresnek… Voltak hasonló gondok Zsigmond Vilmosnál is. A Vili megkapta az Oscart. Ő tényleg úgy volt elismerve, hogy a világ egyik legjobb operatőre. Behívták egy filmhez, és a rendező – elnézést, hogy ilyet mondok, de ebben az esetben így volt! – egy nyikhaj, harmincéves volt, aki éppen kijött az iskolából. Nem sok fogalma volt még a filmgyártásról. Félt Vilitől, nehogy ez az „öreg róka” kezdje el neki mesélni, hogy mit kell tenni. Egy másik esetben pedig nekem a producer azt mondta, hogy sajnálja, de „túlképzett” vagyok a filmjéhez… A feleségem szokta mondani – és azt hiszem, hogy igaz is! –, hogy az embert a tapasztalata és a kora előbb-utóbb eljuttatja egy szintre. Így vagyok én is! Egyáltalán nem érdekel az, hogy milyen színésszel dolgozom együtt. Megmondtam az egyik hírességnek kerek-perec ott a sminkes székben: barátom, te nekem ne játszd az eszedet! Én még javában totyogok majd az utcán, és látlak kalapálni a háztetőn. Te már azt a munkát leszel kénytelen végezni, de én még mindig a make-up mesterséget űzöm majd. A színészek ezt nem szeretik hallani. A feleségem ilyenkor azt mondta: nem érted, hogy ezek az emberek megérzik azt, hogy te nem esel hasra előttük?
BB: Nos, az „öreg rókák” sokat tapasztaltak már, és amit már megtettek, azt nem lehet elfelejteni. Nem kell ilyenekkel foglalkozni, az ember becsülje meg magát.
EZ: Én is ezt mondtam mindig. Nekem sohasem kellett térdre hajolnom. Senkinek nem kellett nyalnom. Nem játszottam a politikát. Most már nem fogom elkezdeni, most már nem fogok megváltozni. Sajnos ebben a szakmában nem is annyira a szakmai tudás számít, mint inkább a politika.
BB: Helyezkedni kell!
EZ: Persze, meg tudom érteni a fiatal színésznőket is. Ha én lennék a helyükben, és fölém állna valaki ilyen göcsörtös ujjakkal – mutatja az ujjait, és felnevet… –, akkor én is megkérdezném, hogy nincs valaki fiatalabb? Esküszöm! Ez nem szégyen, de az embernek el kell azt ismernie, hogy öregszik. Én persze biztos vagyok abban, hogy a mai napon is meg tudok csinálni egy munkát ugyanolyan színvonalon, mint Oscar-nyertes korszakomban. De a korosztályi kérdések előtérbe kerültek.
BB: Nem baj! Az ember legyen büszke arra, amit elért az életében. Te sokat alkottál és sokat elértél! Ez éppen elég!
EZ: Én nagyon boldog vagyok a bőrömben!
(Bokor Balázs: Távolban magyar)
