Bánk bán koncert a Zeneakadémián – és néhány kellemetlen kérdés a magyar operajátszásról
Óriási energiák, drámai pillanatok, gyönyörű, jól ismert dallamok és szívhez szóló áriák töltötték meg március 6-án a Zeneakadémia falait. Erkel Ferenc Bánk bán című operájának koncertszerű előadása ritka ünnepi pillanat volt: egy este, amely megmutatta, mire képes a magyar operajátszás, ha valódi művészek és valódi elképzelések találkoznak.
Az est karmestere Keselyák Gergely volt, aki szenvedéllyel, biztos kézzel és világos dramaturgiai ívvel vezényelte a háromfelvonásos mű koncertváltozatát. Minden pillanatban érződött: itt nem pusztán egy hangverseny zajlik, hanem egy élő, lélegző dráma születik meg a színpadon. A MÁV Szimfonikus Zenekar együtt élt és lélegzett vele, messze túlszárnyalva minden elvárhatót, maradandó élményt és igazi zenei orgiát okozva a hallgatóságnak.
A szereposztás is ezt az igényt tükrözte. Molnár Levente Bánk bánként állt a színpadon, Molnár Ágnes Melindát énekelte, Mester Viktória Gertrudist, Kovács Gábor Ottót, Kálmándy Mihály Petur bánt, Jekl László Tiborcot, Pataki Bence II. Endrét, mellettük pedig Juhász-Boylan Pál, Cser Lóránt és Ferencz Attila is közreműködött.
A kórus is különleges összetételben állt színpadra: a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia Vegyeskara Albert Zsuzsa vezetésével, kiegészülve Győrből, Nagyváradról és Szegedről érkezett énekesekkel, valamint a Magyar Állami Operaház néhány nyugdíjas kórustagjával.
Így indult el ez a csodálatos ünnepi este.
És így állt össze az a különleges művészi elegy – a titkos összetevők sora –, amely ezt a koncertet egyedivé és megismételhetetlenné tette.
Miért itt – és miért nem ott?
Az előadás alatt azonban egy kérdés újra és újra felmerült bennem.
Miért csak itt? Miért csak egyszer?
Miért kell a Zeneakadémiára menni ahhoz, hogy valaki a Bánk bán operát hitelesen, a legmagasabb színvonalon hallhassa? Miért nem ez a minőség az, ami természetes módon jelen van a magyar nemzeti operajátszás mindennapjaiban?
Miért kell kivágni a gyümölcsfát még azelőtt, hogy termést hozna?
A kérdések sora hosszú.
Miért nem a Nádasdy-változat, miért nem az ősváltozat, miért nem a bariton verzió él ma az Operaház repertoárján?
Miért hiányzik az a művészi gondolkodás, amely tisztelettel és bátorsággal nyúlna a magyar operai örökséghez?
És miért van az, hogy amikor Keselyák Gergely kezébe kerül egy produkció, a siker szinte törvényszerűen megszületik?
Egy Bánk, aki ma is mérce
Az est legnagyobb művészi súlypontja kétségkívül Molnár Levente volt.
Baritonja hatalmas ívben töltötte meg a teret, de még fontosabb volt az a színpadi erő és karakterformálás, amellyel Bánk alakját életre keltette. Játéka és hangja egyszerre volt drámai és mélyen emberi.
Ezen az estén ismét világossá vált: jelenleg aligha találni hitelesebb Bánk bánt a magyar operaszínpadon.
Molnár Levente jelenléte különös súlyt adott az előadásnak. Olyan művész állt a színpadon, aki a világ nagy operaházait is meghódította, és aki mégis itthon dolgozik – gyakran méltatlan körülmények között. Molnár Levente ereje teljében van, ez látható és hallható volt, éppen itt lenne az ideje annak, hogy (többek között) Verdi operáiban is tündökölhessen.
A kérdés így még élesebb: hogyan lehet hiteles a magyar operajátszás, ha egy ilyen kaliberű énekes nincs jelen a nemzeti operaszínpad mindennapjaiban?
Erős női szerepek
Az este másik nagy pillére Mester Viktória volt Gertrudis szerepében. Fényes hangja, erős színpadi jelenléte és drámai érzéke a legnagyobb operai karakterek szintjét idézte. A Bánk és Gertrudis kettőse az est egyik legerősebb jelenetévé vált.
Nem túlzás azt mondani: az a jelenet, ahogyan a két művész eljátszotta Gertrudis halálát, megrázó és felejthetetlen művészi élmény volt.
Molnár Ágnes Melindaként debütált a szerepben. Hangja tiszta és éteri, alakítása pedig hiteles és lírai volt. A viola d’amore kíséretével megszólaló jelenete különösen megható pillanata lett az estnek.
A fiatalok – a jövő hangja
A koncert egyik legnagyobb felfedezése azonban a háttérben állt.
Az est titkos összetevői a Partiumi Keresztény Egyetem magánének szakának diákjai és egykori növendékei voltak.
Frissességet, energiát és reményt hoztak a produkcióba.
Kovács Gábor Ottó szerepében hízelgő, csengő hangú, karakteres alakítást nyújtott. Lírai tenorja nagyobb szerepek ígéretét hordozza. A Traviata Alfrédja például éppen ideális lenne számára, bízom abban, hogy megtalálja őt ez a szerep is hamarosan.
Juhász-Boylan Pál erős színpadi jelenléttel és karakteres hangszínekkel dolgozott. Cser Lóránt rövid megszólalása is elementáris hatású volt, ahogy Ferencz Attila intelligens, belcanto hangja is megállította a pillanatot.
Ezek a fiatal művészek világos üzenetet hoztak:
van utánpótlás. Van jövő.
Egy különleges műhely
A Partiumi Keresztény Egyetem magánének szakát Molnár Levente vezeti immár hat éve. Az intézmény nem csupán képzést nyújt, hanem valós operai műhelyt teremt.
A hallgatók rendszeresen fellépnek, turnéznak, versenyeken vesznek részt. Saját nemzetközi operaversenyük is van Musicum Laude néven, amely idén már negyedszer kerül megrendezésre.
A képzés mögött egy jól ismert hagyomány is áll: a legendás román énektechnika, amely a világ operaszínpadain ma is meghatározó.
Mindez egyetlen este alatt kézzelfoghatóvá vált.
Egy este, amely kérdéseket hagy maga után
A Zeneakadémián ezen az estén valami ritka dolog történt.
Megjelent az a minőség, amelyre a magyar operajátszás mindig is képes volt – és amelyet ma talán ritkábban látunk, mint szeretnénk.
És amikor az Operaház vezetése arról beszél, hogy nincs utánpótlás, akkor érdemes feltenni egy egyszerű kérdést:
vajon látták ezt az előadást?
Mert ha egyetlen egyetem, egyetlen tanár és néhány fiatal művész képes egy ilyen estét létrehozni, akkor a magyar opera jövője nem hiányzik.
Csak fel kellene ismerni.
Hejj, mi magyarok, ha egyszer mindenkit a tehetsége szerint fogunk kezelni!
Tóth Ádám
újságíró, rendező, író
