Kétezer évig feküdt a föld alatt: nyolc helyiség, mozaikpadlók, festett mennyezet, egy delfin, halak, homár és rák egy kétfülű edény körül. Első pillantásra akár egy gazdag római polgár házának maradványai is lehetnének. Csakhogy a mozaik szinte kísértetiesen emlékeztet egy másikra, amelyet már ismernek a régészek. Az pedig az ókori Róma tűzoltóinak laktanyájából került elő.
A Colosseumtól nem messze, a Caelius-dombon fekvő Villa Celimontana alatt egy II. századi épületet tárnak fel a régészek. A nyolc ismert helyiségből ötöt már teljesen kibontottak. Ha beigazolódik az első feltételezés, akkor az épület az ókori római Vigiles V. cohorsának, vagyis a város egyik tűzoltó- és éjszakai rendfenntartó egységének komplexumához tartozhatott.
Ez azért izgalmas, mert ezúttal nem egy császár palotája, nem egy hadvezér sírja és nem egy isten temploma kerülhetett elő. Hanem azoknak az embereknek a munkahelye, akiknek az volt a dolguk, hogy amikor Róma lángra kapott, odafussanak.
Róma egyik legnagyobb ellensége maga Róma volt
Az ókori metropolisz tökéletes terep volt egy tűzvészhez. Sokemeletes bérházak, szűk utcák, rengeteg fa, olajmécsesek, nyílt láng, műhelyek, sütödék és elképesztő népsűrűség. Egy kisebb tűzből könnyen egész háztömböket elnyelő katasztrófa lehetett.
A modern köztudatban minden római tűz Nero császár 64-es nagy tűzvészéhez vezet vissza. Csakhogy van egy fontos részlet: amikor Nero Rómája égett, a hivatásos Vigiles már csaknem hat évtizede létezett.
Augustus császár Kr. u. 6-ban szervezte meg a testületet. Hét cohorsot állított fel, egyenként körülbelül ezer emberrel, vagyis nagyjából hétezer ember vigyázott az éjszakai Rómára. A mai olasz tűzoltóság történeti összefoglalása szerint a szolgálat négy éjszakai őrségre tagolódott este hattól reggel hatig. És a nevük – Vigiles – is ebből a virrasztó, őrséget adó feladatból maradt ránk.
A tűzből már Augustus előtt is lehetett üzletet csinálni. Marcus Licinius Crassus, a késői köztársaság egyik leggazdagabb embere több mint ötszáz építész és építő rabszolgát tartott. Plutarkhosz szerint előszeretettel vásárolta fel az éppen égő házakat és a mellettük álló ingatlanokat, mert a megrémült tulajdonosok ilyenkor töredékáron adták őket. Az épületeket aztán saját embereivel helyreállíttatta. A római tűz tehát jóval az állami tűzoltóság megszületése előtt is üzleti lehetőség volt – legalábbis annak, akinek volt pénze kivárni, amíg más háza ég.
Nem csak tüzet oltottak
Ha ma azt mondjuk, tűzoltó, pontosan tudjuk, mit jelent, egy római vigilis munkaköre jóval különösebb volt. Ő figyelte a várost, tüzeket keresett, ellenőrizte a veszélyes helyeket, riasztás esetén oltott, de közben éjszakai rendfenntartóként is működött. A korabeli szervezet feladatai közé tartozott a lopások elleni fellépés, a bűnözők és szökött rabszolgák elfogása, valamint általában a város éjszakai biztonságának fenntartása. Mai szemmel ez furcsa keverék: egy kicsit tűzoltó, egy kicsit rendőr, egy kicsit éjjeliőr, egy kicsit mindenes.
A várost hét cohors között osztották fel. Az V. cohors éppen a Caelius térségét felügyelte, vagyis azt a városrészt, ahol a most feltárt épület fekszik.
Vödör, balta, kampó, ecet – és ha nem ment, lebontották a házat
Persze a Vigiles nem vonulhatott ki modern fecskendővel. Az eszközeik között voltak vödrök, létrák, balták, csákányok, kampók, rudak, vízbe áztatott takarók, sőt, még kézi működtetésű szivattyúk, és ecet is szerepelt. A vízellátásban kutak, medencék és a római vízvezeték hálózat játszott szerepet, azonban a technika komoly határt szabott annak, mit lehetett megmenteni.
Ha egy tűz már igazán elszabadult, sokszor nem magát az égő épületet próbálták megmenteni, hanem egyszerűen lebontották. Esetenként a szomszédos házakból is ledöntöttek részeket, hogy a tűz ne tudjon továbbterjedni. Ez volt az ókor egyik leghatásosabb „tűzfala”. Nem nehéz elképzelni a jelenetet:
Éjszaka van… Valaki meglátja a lángokat, kiabálnak: TŰZ VAN! Vigiles emberei futnak, vödröket adogatnak kézről kézre, működésbe hozzák a szivattyút, mások létrát állítanak, a többiek pedig baltával és kampóval bontani kezdik azt a házat, amelyet már nem lehet megmenteni. Róma életének ez a része ritkábban kerül márványba, pedig nélkülük a város aligha működhetett volna.
És most ott van a mozaik
A Villa Celimontanában megtalált épület egyik padlómozaikján egy delfin, hal, homár és rák látható egy nagy kétfülű edény körül. A régészek figyelmét az keltette fel, hogy a kompozíció erősen hasonlít az ostiai tűzoltólaktanya egyik ismert mozaikjára. Ráadásul tudjuk, hogy az V. cohors laktanyája ezen a környéken állt, és a Reuters által ismertetett régészeti közlemény szerint a komplexum egy közeli vízvezetékből is kapott vizet.
Az is lehet, hogy egy gazdag római lakott itt
Azonban van egy másik magyarázat is. Tény, hogy a feltárt épület díszítése meglehetősen igényes, festett mennyezetének maradványain nagy vörös és kék körök láthatóak, a mozaikok pedig szintén arra utalhatnak, hogy nem szolgálati épületről van szó. A Caelius-dombon számos előkelő római lakóház, domus állt, így az sem kizárható, hogy most egy gazdag család otthonának részleteit találták meg. A végső választ csak az épület szerkezetének és az ásatás során előkerült tárgyaknak a részletes elemzése adhatja meg, mindenesetre ez a darab föld alatt fekvő padló hirtelen egy olyan Rómát mutat meg, amelyet a császárok és gladiátorok története mögött ritkábban látunk. Egy olyan várost, amely éjszaka is élt, egy olyan várost, amely rendszeresen ki is gyulladt, és azokat az embereket, akik kétezer évvel ezelőtt ugyanazt tették, amit a tűzoltók ma: amikor már mindenki más menekült a tűztől, ők elindultak felé.
