Vannak arcok, amelyeket a mozi vászna örökre beéget a kollektív emlékezetbe. Bruce Willis ilyen arc. Az akcióhős, aki véres ingben futott végig felhőkarcolók folyosóin, a színész, aki a legkeményebb helyzetekben is képes volt mosolyt csalni a néző szájára. Egy férfi, akinek a neve egybeforrt a nyolcvanas és kilencvenes évek filmkultúrájával – és aki most, a hetvenedik életév küszöbén egy olyan ellenféllel néz szembe, amely ellen nincsen forgatókönyv és nincsen rendezői utasítás.

Stephen King művei újra tarolnak a filmvásznon és a streaming platformokon: az elmúlt évek adaptációs reneszánsza után 2025-ben számos új film és sorozat érkezik a mester legendás könyveiből, a klasszikus horroroktól a drámai történetekig, bizonyítva, hogy King még mindig a popkultúra egyik legnagyobb hatású alakja.

A világ szeme szeptember végén New Yorkra szegeződik. A Lincoln Center vásznai előtt három héten át olyan történetek peregnek majd, amelyek nemcsak a filmművészetet, hanem a kortárs világpolitika és kultúra pulzusát is megmutatják. A 63. New York-i Filmfesztivál (NYFF) szeptember 26. és október 13. között újra bebizonyítja, hogy a mozi nem pusztán iparág, hanem gondolkodásmód, nyelv és társadalmi tükör.

Van egy pillanat az Echo Valley című filmben, amit azóta sem tudok kiverni a fejemből. Nem egy véres fordulat. Nem egy hangos összeomlás. Egy láb. Egyetlen talp, amely lassan leér a padlóra. És valami mégis megremeg bennem ettől a mozdulattól.

Nem minden ajtó zárható be. Vannak kapuk, amiket nem kíváncsiságból nyitottunk ki, hanem mert muszáj volt. Túl nagy volt a csend. Túl hangos a bűntudat. Túl sok a kimondatlan ima.

A bemutató után néhány nappal Stanley Kubrick meghalt. Hirtelen. Váratlanul. Egyes elméletek szerint a filmje miatt. Hogy voltak, akik nem akarták, hogy ez a történet ennyire nyíltan beszéljen bizonyos dolgokról. Hogy a "Tágra zárt szemek" nem csak egy szexuális és pszichológiai dráma, hanem egy tükröt tartó, leleplező mű – amely túl közel ment a tűzhöz.

Vannak történetek, amik nem engednek el. Nemcsak azért, mert jól vannak megírva, hanem mert valahol a saját gyerekkorodban, saját kérdéseidre válaszoltak – még ha akkor nem is tudtad, hogy épp kérdeztél valamit. Nekem ilyen volt az Avatar.

Van valami furcsán meghitt abban, amikor egy moziteremben a székbe süppedve újranézed azokat a filmeket, amik valamikor megváltoztatták, hogy hogyan gondolkodsz a világról. Stanley Kubrick filmjei pontosan ilyenek. Nemcsak mozik, hanem térképek – mentális tájképek, amelyeken végigsétálva mindig máshol lyukadsz ki.

Néha elég egy név, egy furcsa filmcím, és az ember elkezd kutatni. A Gazer ilyen. A mozi, amit alig láttak, mégis súlya van – mint egy elveszett üzenet egy palackban, amit valaki eldobott egy 16mm-es filmszalagra.

Gyerekként először nem könyv formájában találkoztam Isaac Asimovval. Nem a „Robottörténetek” vagy az „Alapítvány” első lapjai ragadtak meg, hanem egy filmélmény. Talán a Kétszáz éves ember, talán a Én, a robot – már nem is tudom pontosan. De azt tudom, hogy ott, a moziterem félhomályában, valami különleges dolog történt. Nem csak egy sci-fit néztem. Egy világba csöppentem, ahol a tudomány volt a hős, az emberiség pedig nem pusztán sodródott a jövővel, hanem formálta is azt – felelősséggel, kérdésekkel, kételyekkel.

Hollywoodban semmi sem szent – csak a profit. A nosztalgia, mint egy öreg whisky, most újra kortyolható: készül az Elemi ösztön reboot, ráadásul az eredeti forgatókönyvíró, Joe Eszterhas visszatérésével. De ez nem csak egy új feldolgozás: ez deklaráltan egy „anti-woke” reboot. Igen, jól olvasod. 2025-ben valaki úgy döntött, szembe megy a trenddel, és újra feltámasztja a világ egyik legismertebb – és legvitatottabb – erotikus thrillerét.

Vannak filmek, amelyek nem feltétlenül harsányak, nincsenek tele fordulatokkal, mégis percek alatt belopják magukat az ember bőre alá. A Sentimental Value pontosan ilyen: egy csendes, finoman építkező történet családról, elengedésről és arról, hogyan próbálunk valamit újraépíteni azokkal, akiket talán már túlságosan jól ismerünk.