Vannak történetek, amik nem engednek el. Nemcsak azért, mert jól vannak megírva, hanem mert valahol a saját gyerekkorodban, saját kérdéseidre válaszoltak – még ha akkor nem is tudtad, hogy épp kérdeztél valamit. Nekem ilyen volt az Avatar.

Van valami furcsán meghitt abban, amikor egy moziteremben a székbe süppedve újranézed azokat a filmeket, amik valamikor megváltoztatták, hogy hogyan gondolkodsz a világról. Stanley Kubrick filmjei pontosan ilyenek. Nemcsak mozik, hanem térképek – mentális tájképek, amelyeken végigsétálva mindig máshol lyukadsz ki.

Néha elég egy név, egy furcsa filmcím, és az ember elkezd kutatni. A Gazer ilyen. A mozi, amit alig láttak, mégis súlya van – mint egy elveszett üzenet egy palackban, amit valaki eldobott egy 16mm-es filmszalagra.

Gyerekként először nem könyv formájában találkoztam Isaac Asimovval. Nem a „Robottörténetek” vagy az „Alapítvány” első lapjai ragadtak meg, hanem egy filmélmény. Talán a Kétszáz éves ember, talán a Én, a robot – már nem is tudom pontosan. De azt tudom, hogy ott, a moziterem félhomályában, valami különleges dolog történt. Nem csak egy sci-fit néztem. Egy világba csöppentem, ahol a tudomány volt a hős, az emberiség pedig nem pusztán sodródott a jövővel, hanem formálta is azt – felelősséggel, kérdésekkel, kételyekkel.

Hollywoodban semmi sem szent – csak a profit. A nosztalgia, mint egy öreg whisky, most újra kortyolható: készül az Elemi ösztön reboot, ráadásul az eredeti forgatókönyvíró, Joe Eszterhas visszatérésével. De ez nem csak egy új feldolgozás: ez deklaráltan egy „anti-woke” reboot. Igen, jól olvasod. 2025-ben valaki úgy döntött, szembe megy a trenddel, és újra feltámasztja a világ egyik legismertebb – és legvitatottabb – erotikus thrillerét.

Vannak filmek, amelyek nem feltétlenül harsányak, nincsenek tele fordulatokkal, mégis percek alatt belopják magukat az ember bőre alá. A Sentimental Value pontosan ilyen: egy csendes, finoman építkező történet családról, elengedésről és arról, hogyan próbálunk valamit újraépíteni azokkal, akiket talán már túlságosan jól ismerünk.

Az idei Cannes Filmfesztivál egyik különleges bemutatója számomra egyértelműen Ethan Coen legújabb filmje, a Honey Don’t! volt, amely a Midnight Screenings szekcióban debütált. Egy sötéten szórakoztató detektívtörténet, amely egyszerre idézi meg a klasszikus B-filmek világát és játszik el a noir vígjáték stílusjegyeivel.

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem a Mint a villám (Days of Thunder) mindig is különleges film marad. Nemcsak egy sima autóversenyes mozi volt, hanem egy korszak. Egy érzés. Tom Cruise fiatalon, tűzzel a szemében, versenyautóval száguldva – az egész olyan volt, mint egy üvöltés a szabadságért.

Van az a tíz nap, amikor Budapest egy kicsit csendesebbnek tűnik. Nem a zajok hiánya miatt, hanem mert a figyelem befelé fordul – egy sötét moziteremben ülve, miközben Japán vagy Korea képei kúsznak elénk. Nekem ez a tíz nap a Távol-keleti Filmnapok a Puskin Moziban. És újra itt van: 2025. június 27. és július 6. között húsz film, amit idén biztosan nem hagyok ki.

Amikor először olvastam, alig hittem a szememnek: Tom Cruise végre megkapja az Oscart – de ne keverjük a hagyományos versenykategóriás szoborral. 2025. november 16-án, a Governors Awards keretében, a Ray Dolby Ballroom díszletében adják át neki az Academy Honorary Award-t. Ez a díj nem a verseny, hanem az életmű elismerése, ami most igazán méltó véget ér egy hosszú karriernek.

A Dracula: A Love Tale előzetese sötét és misztikus hangulatot áraszt, bemutatva Vlad herceg átváltozását és évszázadokon átívelő szerelmi történetét. 

Amikor 1977-ben megszületett Egy új remény, senki sem sejtette, hogy az lesz a végpont… egy történet legelején.