Megosztás az X-en
Van egy pillanat az Echo Valley című filmben, amit azóta sem tudok kiverni a fejemből. Nem egy véres fordulat. Nem egy hangos összeomlás. Egy láb. Egyetlen talp, amely lassan leér a padlóra. És valami mégis megremeg bennem ettől a mozdulattól.
Ez a film nem sokat magyaráz. Nem kedveskedik a nézőnek. Nem kérdez, nem győzköd – csak megmutat. A depressziót. Az anyaság kínjait. A ragaszkodás bénító erejét. És azt, amit sokan sosem mondanak ki: hogy vannak gyerekek, akik nem biztos, hogy megérdemlik a második, harmadik, huszadik esélyt. De az anyák újra és újra megadják. Mert ez a dolguk? Vagy mert nem tudják másképp?
Julianne Moore játéka nemcsak hiteles, hanem kegyetlenül valóságos. Nincs smink. Nincs szépítés. Csak egy nő, aki egy másik nőért – a lányáért – képes lemenni oda, ahová már semmilyen szeretet nem követhetné. Mégis követi.
És ott van Sydney Sweeney, aki nemcsak kiválóan játszik, de vállalja is, hogy nem lesz szerethető. Hogy nem lesz hős, nem lesz áldozat, csak egy ember, akit saját hibái, döntései, függőségei alakítanak. Egy ember, aki már annyiszor hazudott, hogy a szavai elvesztették minden súlyukat – és mégis elég egy telefonhívás, hogy az anyja újra ott legyen. Újra és újra.
Galéria
Az anyai szeretet mítosza
Miért hisszük, hogy az anyai szeretet mindig jó? Hogy minden áldozat erény? Hogy a megbocsátás végtelen kell legyen?
Az Echo Valley ezeket a kérdéseket nem mondja ki, de érzed őket. Minden gesztusban, minden csendben ott van. Ott húzódik a mélyben az az ismerős, szinte bűntudattal telített gondolat: „mi lenne, ha én lennék az, aki elfordul?”. És mi lenne, ha nekem kellene megtennem azt, amit más már nem vállal? Megéri? Megmenthető még valaki, aki önmagát sem akarja megmenteni?
A film nem ad választ. És ez a legőszintébb benne.
Kicsit másról is szól – de ugyanarról
Az, hogy a főszereplő nő házastársa is nő volt, a történetben nem téma. Nincs hangsúlyozva. Nincs kiemelve. Egyszerűen van. Ez talán az egyik legszebb és leghitelesebb pillanata a filmnek: a gyász nem nembeli. A hiány nem heteró vagy meleg. Csak fáj. Ennyi.
És ez a normalitás, ez a csendes elfogadás ad a filmnek valami olyan súlyt, amit sok „LMBTQ-témájú” film nem tud megteremteni. Mert itt nem a másság a téma, hanem az emberség. Hogy szeretünk, hogy gyászolunk, hogy ragaszkodunk – és hogy hibázunk. Függetlenül attól, kik vagyunk.
Egy thriller, amit nem a sztoriért nézünk
Igen, ez a film egy thriller. Van benne vér. Vannak benne drogok. Van benne üldözés, sőt, még egy kiszámítható csavar is. De ez mind másodlagos. Ez a film nem a történet miatt marad meg. Hanem a hangulata miatt. A csendjei miatt. Az ágy alól induló kameramozgás miatt. A talprézdülés miatt.
És persze Moore miatt, aki olyan erővel van jelen, hogy néha csak nézed az arcát, és már értesz mindent. Meg Sweeney miatt, aki nem akarja, hogy szeresd. És mégis egy ponton megsajnálod – vagy legalábbis megérted, milyen pokolban élhet.
És te?
Az Echo Valley után egyetlen kérdés marad, amit nem lehet elhessegetni.
Te meddig mennél el valakiért, akit szeretsz – és aki újra meg újra elárul?
Meddig tudsz hinni valakiben, akiben már régóta senki más nem hisz? És mikor jön el az a pont, amikor már nem szeretetből segítesz – hanem csak félelemből, hogy nélküle semmi nem marad?
Nem biztos, hogy ez a film jó. De az biztos, hogy fontos. És ha van benne néhány jelenet, amit nem felejtesz el – akkor talán nem is kell több.