Két héttel ezelőtt mutatta be a József Attila Színház Fazekas István Ámokfutó idők című drámáját a Gaál Erzsébet Stúdióban, amelyet egy végzős rendező szakos hallgató rendezett.
Ilyenkor rendkívül nehéz helyzetbe kerül az, aki az Ámokfutó idők című előadásról akar esszét, egyfajta színházkritikát közreadni, mert a téma, amely az 1950-es évek kitelepítéseinek és az azt megelőző trianoni vérveszteség traumáinak szintézisét adja, érzelmileg nagyon nehéz feldolgozást igényel.
Ez a mű, véleményem szerint, alapvetően dokumentumdráma. A dokumentumdrámára jellemző — mondhatjuk sajátossága —, hogy rendkívül minimális benne a cselekmény:
jószerint csak elbeszélik, elmondják, hogy mi történt vagy mi fog történni. Ezzel pedig már előre el is mondtam az előadásra általában jellemző vontatottságot, valamint a hang- és fényhatásokkal operáló, közönséget ébresztő, felrázó megoldásokkal megtűzdelt előadás lényegét.
Persze a kép ennél árnyaltabb, és voltak benne élvezhető, sőt meghökkentő, nyugodtan mondhatom: nívós rendezői ötletek — természetesen a színészi játékok mellett, hiszen mégiscsak a színész közvetíti a mindenkori produkció eszenciáját.
Muszáj rögtön az elején megemlítenem, mert nagy hatással volt rám a kreatív, tehetséges Molnár Kristóf, végzős rendező szakos hallgató ötlete: a meghalt fiú /Remzső Sándor eh./ szellemként való beemelése az előadásba.
A fiú végig jelen volt, akárcsak Chagall híres hegedűse, és mintegy mementóként szimbolizálta korosztályának tragikus sorsát.
Maga a történet a hortobágyi internáltak életét mutatja be. Akkortájt volt Tyukodon a téeszesítés, vagyis a kollektivizálás elleni tüntetés, ahol egy gazdát agyonvertek az ÁVH-sok, a többieket pedig internálták Hortobágyra. Ide internálták Herczeg Ferenc írót is — ez az írói fantázia szüleménye —, illetve itt lett öngyilkos egy református vallású fiú, akinek a tisztességes egyházi temetését nem engedélyezték a hatóságok.
A történet szól még az akkori belügyminiszterről is, aki ajánlatot tesz — fikcióként — Herczeg Ferencnek: ha nyilvánosan visszavonja Trianonra vonatkozó nézeteit, akkor megszüntetik az internálását, és hazamehet.
Itt valójában a kisember és a zsarnokság kibékíthetetlenségét, illetve a zsarnokságra való reflexivitás kérdéseit tárgyalja a dokumentumdráma. Habár a főhős eleinte kitart nézetei mellett, később megváltoztatja azokat azért, hogy megadhassák az öngyilkosságba menekült fiúnak a tisztességes végtisztességet.
Valójában a Szophoklész-féle Antigoné-dilemma születik itt újjá, az 50-es évek magyarországi viszonyaira adaptálva.
Így leírva akár egy egész, konfliktusokkal és megoldásokkal teli, kerek történet is lehetett volna. Azonban a színpadon megszületett, egyben életre keltett irodalmi narratíva sajnos más végeredményt adott.
Sokszor előfordul irodalmi műveknél, hogy olvasva képi vizualitást eredményeznek, és ha így van, akkor az jó. De még többször fordul elő, hogy az irodalmi szöveg a színpadon elveszik, erőtlenné, informálissá válik, és elveszíti az egyébként olvasva erős, lélekre gyakorolt hatását.
Nem véletlen, hogy a két világháború között voltak kifejezetten színházi írók, szerzők. Ők voltak azok, akik kihallották az írásaikból, hogyan fog az a színpadon elhangzani, hogyan tud majd élővé válni.
Az Ámokfutó idők előadásán ugyanez történt, csak itt az irodalmi narratíva cselekményt pótló, jelzésértékű jelenetekké devalválódott a cselekmény nélküli dokumentumdrámában.
Sajnos még a párbeszédekre is az volt jellemző, hogy nem egymásra reflektáltak, hanem pusztán mindkét fél elmondta — egymás mellett elbeszélve — azt, amit az író információként közölni akart. Ilyen volt például Piroska és Herczeg Ferenc hosszúra nyújtott párbeszéde.
Ezért hiába voltak nagyszerű színészi alakítások — Ujréti László, Nagy Enikő, Remzső Sándor eh., Márton Éva Izabella eh., Kiss Gábor, Fejes Csilla eh., Kalivoda Imre eh., Bangó Ernest eh., Pogány Tamás eh., Horváth László mv. részéről —, sajnos az irodalmi narratíva elbeszélő jellege, mivel a szerző rengeteg információt akart lenyomni a nézők torkán, elvette azt, amit élőnek nevezünk.
Talán nem véletlen, hogy a mű 2020-ban Koncz Gábor és Gregor Bernadett közreműködésével még felolvasószínházként debütált.
Meg kell továbbá említenem Racsmány Boriska eh. és Pruzinsky-Plótár Dániel eh. díszlet- és jelmeztervezők munkáját, akik rendkívül ügyesen, a sajátos térbeli lehetőségek negatív adottságait pozitívvá, élményszerűvé varázsolták. Ha ilyen a díszlet- és jelmeztervező utánpótlás, akkor jó irányba halad hazai színjátszásunk vizuális jövője.
Most következne az a konklúzió, amit ilyenkor szokás az esszé-színházkritika végére illeszteni. Én azonban megkerülöm ezt, mivel a történelmi tudat időszerűsége, a jó szándékú írói törekvés, a tehetséges rendezői megvalósítás, a színvonalas színészi játék és a tér korhű, szimbolikus megjelenítése összességében is inkább volt valóságot és fikciót ötvöző, színházba ágyazott történelemóra, mint igazi, lélekbe hatoló dráma.
Mindenesetre, ha valaki egy 50-es évekbeli történelmi időutazásra vállalkozik, annak feltétlenül ajánlom megtekintésre. Elég, ha beírja az előadás címét: a net kiadja, hol és mikor látható.
2026. 05. 07. Kriszt László (Esti Hírlap)
Szereplők:
Herczeg Ferenc: Ujréti László
Piroska: Nagy Enikő
Fiú: Remzső Sándor eh.
Lány: Márton Éva Izabella eh.
Rendőr: Kiss Gábor
Rózsa elvtársnő: Fejes Csilla eh.
Ávós parancsnok: Kalivoda Imre eh.
Ávós: Bangó Ernest eh.
Református pap:Pogány Tamás eh.
Alkotók:
Író: Fazekas István
Díszlet- és jelmeztervező: Racsmány Boriska eh., Pruzinsky-Plótár Dániel eh.
Zene: Koudela Olivér
Koreográfus: Cserháti Gergely
Világosítástervező: Sokorai Attila
Ügyelő: Pethő Dávid
Fotó: Kállai-Tóth Anett
Rendezőasszisztens: Horváth László
Rendező: Molnár Kristóf eh.
