Március 15-e alkalmából Kossuth-díjjal ismerték el Csupó Gábor többszörös Emmy-díjas magyar–amerikai animációsfilm-alkotó, producer, rendező, zenész munkásságát. Gratulálunk a nagyszerű filmes személyiségnek! Csupó Gábor korábban megkapta a Magyar Hollywood Tanács Adolph Zukor-díját is. Az interjú még a Kossuth-díj előtt készült vele.
CSUPÓ GÁBOR – ENCINO – CALIFORNIA
Bokor Balázs: Szinte minden korábbi beszélgetésben, amelyben kérdeztek téged a kezdetekről, felmerült a 101 kiskutya című rajzfilm. Ez a film tényleg jó volt. Magam is legalább százszor láttam, mert a gyermekeimnek a kedvenc filmje volt. Amikor elkezdtél rajzolni, miért pont ez tetszett annyira? Az állatokat is szeretted?
Csupó Gábor: Nagyon szerettem az állatokat. Disneynek a korábbi filmjei mind túl selymesek, túl puhák voltak. Mindegyik gyönyörű volt, így a Pinocchio is, amelyik a másik kedvencem volt a Disneytől. A 101 kiskutyának volt egy frissebb, újabb stílusa. A vonalak kicsit szálkásabbak voltak, de a dizájn egy kicsit modernebb. Ez valamennyire megdöbbentett. Nekem nagyon tetszett, hogy más irányba is el lehet menni, nem csak a kifinomult, a puha vonalakkal lehet haladni. Nagyon sokszor megnéztem ezért a filmet és, ahogyan mondtam, nagyon szerettem az állatokat is. Úgy éreztem, hogy igazán jó dramaturgiája volt a filmnek, nagyon megmozgatott lelkileg, emberileg. Magával ragadott.
BB: Ezek a mesék azért valahol mindig ismétlődtek a te szakmai életedben is.
CSG: A mesékhez közel kerültem. Aztán úgy néz ki, hogy nem csak szeretem a gyerekeket, hanem könnyen is jönnek nálam. Öt gyermekem van!
BB: Te rendszeresen meséltél a gyermekeidnek, amikor kicsik voltak?
CSG: Hát persze! Sokszor csak úgy tudtak elaludni. De ez érdekes! Amikor annak idején Baján voltam katona, a kaszárnyában a srácok szintén úgy aludtak el lámpaoltás után, hogy én valami történetet meséltem. Mindig rögtönöztem valami képtelen sztorit. De jól elaludtak tőle…
BB: Az meghatározza az ember karakterét, hogy képes-e rögtönözni, képes-e kitalálni dolgokat. Mert akkor vagy igazán kreatív, ha a kaszárnyában, vagy valahol a színpadon képes vagy azonnal belekezdeni valamibe és csak mondani, mondani. A Pannónia filmstúdióban kezdted el a munkádat. Mikor jött az a gondolat, hogy elég? Mikor mondtad azt magadnak, hogy innen el kell menni?
CSG: Az volt a helyzet, hogy én lemaradtam. Rajztagozatos iskolába jártam és a barátaimmal együtt mind bekerültünk a Pannóniába. Elhatároztuk, hogy animátorok leszünk. Tanfolyamokon vettünk részt, majd pedig beraktak minket animátorok mellé, hogy lássuk, mit és hogyan kell tenni. Később meg már produkciókhoz kerültünk, fázisrajzolóként. Na, most. Én alig voltam ott egy pár hónapig, mert behívtak katonának. Két évig ott voltam. Mire visszajöttem, már az összes haverom vagy animátor volt, vagy kulcsrajzoló. És szépen haladtak előre. Én meg ugyanott folytattam, ahonnan elmentem. Ez nekem eléggé szomorú érzés volt. Elkezdtem gondolkodni. Ha nagyon-nagyon ügyes vagyok, akkor talán egy év múlva én is kulcsrajzoló leszek. Talán öt év múlva animátor és tíz év múlva már rendező is lehetek majd. Talán nem leszek azért olyan sikeres és tehetséges, mint Jankovics Marcell. Csakhogy elnéztem az akkori menőket, Nepp Józsefet és a többieket, akik ott a kis faházban dolgozgattak. Ők voltak a magyar animáció szupersztárjai. Ez nekem elég lesz? Jött a válasz: nem! Nekem sok ötletem volt. Akkoriban persze nem lehetett még magán stúdiókat létrehozni. Nekem azonban valahogyan mindig az agyamban volt: Walt Disney! Nekem is kell egy stúdió! Elkezdtem gondolkodni. És egyre többet beszélgettünk a kollégákkal erről. Egyszer egy bulin felmerült a kérdés: nem kellene lepattanni? Hát, pattanjunk le! Én is belenéztem a jövőbe, és elég homályosat láttam. Svédországban volt egy régi Pannóniás kollégánk. Elég jól ment neki ott.
BB: Azért kimenni egy vadonatúj világba, még ha van is ott egy ismerős, nem egyszerű. A nulláról kell újrakezdeni. De ott valamiért beindultál. Svédországban ismerted meg korábbi feleségedet is.
CSG: Hát, az egész Svédország egy nagy kaland volt. 1975-ben mentünk el a haverokkal együtt. A többiek még nem voltak katonák, azért nem kaptak nyugatra útlevelet. Én meg azért nem, hogy nehogy kikotyogjam a fontos magyar hadititkokat… Piros útlevéllel nekivágtunk egy jugoszláviai nyaralásnak. Megyünk két hétre Dubrovnikba – ezt tudta mindenki. A családomból senki sem tudta, hogy mi az igazi cél. Nem lehetett elmondani, nehogy valaki lebeszéljen róla vagy pedig nehogy kiszivárogjon a terv. Néhány napot valóban nyaraltunk, majd pedig jött a svédországi kollégától, Bélai Tibortól a hír, hogy miként lehet megszökni Jugoszláviából. Vagy átúszunk az öblön keresztül Olaszországba, de a víz tele van cápákkal. Vagy átmegyünk egy alagúton Ausztriába. Ez egy négy és fél órás séta a tök sötétben, és közben többször jön a vonat! Az alagutat választottuk. Nagyon hosszú séta volt a sötétben. Öten voltunk, szórakoztattuk egymást és volt zseblámpánk is. Mindannyian igazi kalandvágyó fiatalok voltunk. 20-21 éves korában máshogy reagál a kalandra az ember. Egyedül biztos nem mertem volna bemenni abba a sötét lukba. Ha jött a vonat, akkor be kellett húzódni egy beugróba. Elég szűk volt ugyanis az alagút. Nem volt baj, hiszen a vonat hangját, meg a fényt jóval előbb megláttuk és volt idő meglapulnunk. Átjutottunk Ausztriába, váltottunk egy kis pénzt. 20-25 dollár volt nálunk fejenként. Napi egy dollárból éltünk, kenyeret vettünk, meg vizet. A következő állomás München volt, ott is voltak már ismerősök. Az osztrák-német határon megint csak át kellett szöknünk, mert nem akartuk, hogy vízum nélkül fennakadjunk a hivatalos határátkelőn. Sötétben mentünk át. 2-3 napot töltöttünk a haveroknál. Már minden jónak tűnt és könnyűnek. A német-dán határ következett. Éjjel három volt, amikor ott mentünk át. Dániában azonban az országúton a rendőrség megállított. Rögtön bevittek a helyi fogdába. A legtüzetesebben megmotoztak bennünket. Azt hitték, hogy kábítószert csempészünk a hátizsákjainkban.
BB: Valószínűleg nem volt akkoriban jellemző, hogy a német-dán határon valakik illegálisan szerettek volna átmenni.
CSG: Szóval teljesen szétszedtek bennünket. Mi pedig azonnal politikai menedékjogot kértünk, hiszen tudtuk, hogy Dánia aláírta a genfi menekültügyi egyezményt. De, ez nem érdekelte őket. Vettek nekünk vonatjegyet egészen Budapestig. Tudták, hogy nem vagyunk bolondok és a német területen azonnal le fogunk szállni a vonatról. Értesítették őket. A német rendőrség már várt is minket! Ők kedvesek voltak, biztosan már találkoztak magyar menekültekkel, nem úgy, mint a dánok. Náluk kitöltöttük a politikai menedékjogot kérő papírokat. Azt mondták, hogy München mellett a táborban kell töltenünk pár hetet és minden rendben lesz. Hat hónap lett végül a két hétből. Hárman voltunk animátorok és két haverunk zenész volt. Szűcs Laci és Mándoky Laci volt velünk. Mándoky azóta nagyon befutott és Szűcs azóta is vele dolgozik billentyűsként. A svéd stúdiótól közben kaptunk munkát, tehát „távirányítással” dolgoztunk a hat hónap alatt. A németektől segélyt kaptunk, a svédektől meg munkabért, szóval jó dolgunk volt. Két hét tábor után a többi időt egy szállodában töltöttük Münchenben. Aztán megkaptuk a papírokat és irány Stockholm!
BB: Ez már gondolom, hogy felszabadultan történt, nem kellett aggódni a határok miatt.
CSG: Akkor már hivatalosan mentünk. A stúdió vállalt értünk garanciát. A Münchenben megkezdett munkát még fél évig folytattuk tovább, egy hosszú rajzfilm volt. Svédországban akkoriban az animációs ipar szinte nem létezett. Ezért nagyon fontos volt számukra, hogy megszerezzenek tehetséges animátorokat. A magyar háttér akkor elismert volt.
BB: A Pannónia Filmstúdió végül is szakmailag jó embereket nevelt ki.
CSG: Abszolút így van! Nagyon sok tehetséges ember dolgozott annak idején ott. Sok díjat nyertek. Dargay Attila, Jankovics Marcell, Nepp József és még hosszan sorolhatnám őket. Nagy hatással voltak egy fiatal animátorra, mint rám is. Szóval kész lett a film. Hirtelen nem volt állandó munkánk. Először elmentem animációt tanítani egy gimnáziumba. Már beszéltem annyira svédül, hogy meg tudjak felelni az elvárásoknak. Közben meg mindenféle kisebb stúdióknál dolgoztam. És akkor jött Arlene Klasky Svédországba. Ő grafikus volt. Egy partin megismerkedtünk. Két hétig ott volt és mi összejöttünk. Később visszajött Karácsonyra hozzám és rábeszélt, hogy menjek vele Amerikába. 1979 volt és együtt Los Angelesbe utaztunk. Valójában én csak körülnézni jöttem. De magamban előre tudtam, hogy nem megyek már vissza Stockholmba és magammal is hoztam a cuccaimat. Nagyon jól voltunk Arlene-nal és ma is nagyon tökéletes embernek tartom, bár már nem vagyunk házasok. Elkezdtem dolgozni a Hanna-Barbera Stúdióban.
BB: A Hanna-Barbera nagyon ismert volt. Mit gondolsz, mi volt az a nagyon más, ami megkülönböztette a Hanna-Barberát a Pannóniától?
CSG: A fizetés fantasztikus volt. Akkor, 1979-ben 600 dollárt kaptam egy hétre, ami igazán jó fizetés volt. Nem tudtam elkölteni. Ma az kb. tízszeresét érné. Ami meg nem tetszett, az a „futószalaggyártás” volt. Egymás után, szinte automatikusan csinálták a tévésorozatokat. A minőség nem nagyon érdekelte őket, csak az, hogy minél többet tudjanak eladni. Hat hónapot kihúztam ott. Bill …. lett a főnököm, aki a 101 kiskutyának volt a fő animátora. Ilyen az élet! Meg is mondtam neki és imádott engem amiatt, hogy így szerettem azt a filmet. De ő is csak úgy tudott érvényesülni, hogy a mennyiséget tartotta szem előtt. Amikor bevittem neki az első nagy munkámat, nem volt rá ideje, hogy tényleg átnézze. Azt mondta: nagyon ambiciózus, nagyon finom, nagyon sok… Nem lehet! Erre nem érünk rá! Akkor elhatároztam, hogy nem sokáig maradok ott. Arlene akkoriban egy animációs stúdiót indított be, ami az én stílusomtól teljesen eltért, grafikai alapokon nyugodott. A három társával nem jött ki. Egyedül maradt. És akkor saját animációs stúdiót alapítottunk. Először az egyik felesleges szobánkban… Elkezdtünk munka után nézni. Már nagyon kifutottunk a pénzünkből, 5-6 bemutatkozó találkozót szerveztünk. Arra számítottunk, hogy az egyik csak bejön. Mindegyik bejött! Mindenhol kaptunk munkát. Nagyon beindultunk. Egyik megbízatást kaptuk a másik után. A bevételt pedig tovább beleforgattuk a stúdióba, fejlesztettük, új felszerelést vettünk. A nagy lökés a Simpsons volt. Jim Brooks felhívott a 20th Century Fox-tól és kért tőlem a Tracy Ulmann show-ba néhány betétet. Három rövid anyagot csináltam. A Simpsons a háromból az egyik volt. A közönségnek ez jött be legjobban! Ez egy nagy sztori, hiszen véletlenül sikeredett így. Jim azzal foglalkozott, hogy a Tracy Ulmann show-t népszerűbbé tegye, mert kezdett laposodni. És akkor az egyik embere azt mondta neki: miért nem teszünk be a műsor közepébe valami buta rajzfilmet… Na, ez lett a Simpsons… Jim eldöntötte, hogy ez benne lesz és megnyugodott. Ő eredetileg csak az animációs alapfigurákat látta fekete-fehérben. Elment New Yorkba, a Terms of Endearment című filmet forgatta akkor éppen. Amikor visszajött, látta a színeket, hiszen mi a figurákat befestettük sárgára és kékre. Le akart minket erről beszélni. Nem sikerült szerencsére!
BB: A Simpsons meghatározó elem volt a te szakmai karrieredben.
CSG: Valóban! Akkora sikere lett a kis betéteknek, hogy hamarosan megrendelték a félórás műsort belőle. Akkor már a stúdióban 10-15-en voltunk. A sorozat megrendelése miatt hirtelen felszaladt a létszám száz fölé.
BB: Aztán szépen, rohamtempóban jött a többi. A Rugrats, azaz a Fecsegő tipegők, meg a többi. Valahol mindig a mese volt a lényeg a filmekben. Amikor átmentél az animációtól a játékfilmekhez, ott is a mese dominált. Megcsináltad a „Híd Terabithiába” és a „Holdhercegnő” című filmjeidet. A mese számodra mindig fontos volt? Esetleg jobb, mint a valóság?
CSG: Hát, ha valaki huszonöt éven keresztül ezt csinálja, akkor már a tapasztalat beszél belőle. Mit szeret a közönség, különösen a gyerekek? Nem azt mondom, hogy ez nem volt kielégítő számomra, de most már másra vágyom.
BB: Eddig a témát nem változtattad, csak a műfajt. Most már a témát is akarod?
CSG: Igen, a témát is meg akarom változtatni. Most készítünk elő egy filmet, amelyet én rendezek. Egy tinédzser vígjáték lesz. Nagyon-nagyon szerettem azt, amit eddig csináltam. Sajátom volt ez a stílus. Az ügynökeim az utolsó két évben csak ilyenfajta dolgokat küldtek. Mondtam nekik, hogy most már mást akarok. A stúdióknak is ez a mentalitása egyébként: Gábor ezt csinálja, ilyet tervezzünk vele!
BB: Igen, ha az ember belekerül egy skatulyába, akkor onnan nehéz kimászni. Animáció, gyerekek, mese… És sikeres voltál. Mi lenne az igazi téma, amit szeretnél?
CSG: Ezt nehéz megfogalmazni, mert minden érdekel. Talán a horror nem érdekel egyedül. Aztán az igazán töményen szentimentális, romantikus történetek sem hoznak tűzbe. Minden, amiben van egy kis csibészség, az vonz. Ha van valami olyan mondanivaló, ami különleges és meghökkenti a közönséget. Vagy olyan dolog, amiben azt érzem, hogy művészi szempontból kihívást tartogat a számomra. Mindezek inspirálnak engem.
BB: Ez a fajta csibészség benne van abban a zenében, amit annyira szeretsz. Biztosan egyetértesz, de Frank Zappában kétségtelenül elég sok, csibészes vonás volt.
CSG: Frank Zappa mindig is a bálványom volt. A zenéjének minden rezzenése tetszett nekem. Az egyik legnagyobb rajongója voltam, amíg élt. Egyszer csak csöngött a telefon. Mondja a titkárnőm, hogy Frank Zappa akar velem beszélni. Mindenki tudta, hogy én egy Zappa-őrült vagyok. Nem hittem el, de tényleg ő volt. Átjött hozzám, a stúdióba és kiderült, hogy imádja a Simpsons-t. Az irodámban a hátam mögött egy hatalmas Zappa poszter volt a falon. Már öt éve ott volt. Jaj, de gyors vagy – mondta Zappa…
BB: Zappa azért valóban egyfajta fenegyerek volt, az amerikai szabadságkultusz fenegyereke. Szóval, klassz találkozás lehetett. Váltsunk témát. Korábban azt mondtad, hogy „gyerekekben jó vagy”. A te gyerekeid között van olyan, aki a te irányodat akarja követni?
CSG: Három gyerekem még kicsi. Az Arlene-nal való házasságomból van egy 23 és egy 25 éves fiam. Ők, mindketten a zenei vonalon indultak el. Eléggé aktívak.
BB: Te magad is zenéltél, nem?
CSG: Én valójában nyolc éven keresztül zeneiskolába jártam. Csak annyira fenegyerek voltam én is, mint Frank Zappa, hogy nem vettem komolyan. Sajnos. Jó lett volna! A zenét szerettem, de nem szerettem gyakorolni.
BB: Akkor, ezek szerint a szülők tereltek a zene irányába.
CSG: Igen. Apám valahogyan beszerzett egy hatalmas zongorát, ami ott állt a nappali szobában. Mit is csináljunk vele? Hát, elküldjük a gyereket zeneiskolába. Na, jó! Azért ők is zenéltek valamennyire. De, ők ösztönöztek vagy erőltettek – és ezt ma már nehéz eldönteni, hogy melyik az igaz! Én, a magam részéről mindig leléptem az iskolából, lógtam onnan. Csibész voltam.
BB: És még ma is lázadsz?
CSG: Néha igen. Úgy érzem, hogy nagyon könnyű velem kijönni, ha egy húron pendülök emberekkel. Viszont ha nem, akkor nagyon is megvan a saját véleményem.
BB: A Mulholland Drive-on laktál. Mostanában leköltöztél a hegyről a völgybe, Encinoba. A napokban valami Hawaii-val kapcsolatos honlapot nézegettem. És előjöttél! Neked ott, Honoluluban volt egy házad.
CSG: Még most is van!
BB: Na, jó! És az jött elő, hogy ezt a házat valami komoly hawaii sztárépítész, egy bizonyos Hamlet „Lucky” Bennett tervezte. Számon tartják ezt a házat, mint valami nagy építészeti teljesítményt. Ez is ebbe a csibészségbe tartozik? Hogy jó kimenni valahova, ami egzotikus és rajta, előre az élettel?
CSG: A Lanikai Beach-en van ez a ház. A feleségem vette. Egyszer csak bejött egy nagyobb összeg a munkáimból. És kedves feleségem azt gondolta, hogy most vagy vesz rajta negyvenezer retikült, vagy veszünk egy házat. Szóval, így vettük meg.
BB: Akkor ez jó befektetés volt! Azt hittem, hogy valamiféle tudatos törekvés eredménye volt. Mi hiányzik még neked az életben? Mit szeretnél még csinálni?
CSG: Végül is nagyon szeretem a kikapcsolódást. Tényleg kedvelem az állatokat, most is két gyönyörű kutyám van. Sokat vagyok velük. Mit szeretnék csinálni? Valójában nincsenek életet megváltó terveim. Úgy érzem, hogy mindent vagy talán még többet is elértem, mint amiről álmodoztam.
BB: Akkor már 100 évet is éltél…
CSG: Valószínűleg. Én nagyon szerencsésen kifogtam itt, Los Angelesben egy nagyszerű kis magyar társaságot. Lehet, hogy azért, mert szakmabeliek, de igazán jól érezzük egymással magunkat. És azt látjuk, hogy akik nincsenek benne ebben a társaságban, azok között őrült nagy az irigység. Kicsit talán jellemző is ez a magyarokra. Amikor hazamegyek Magyarországra, ott is látom a keserűséget. Az emberek bántják egymást, és nem az van, hogy örülnek a másik sikerének. Sokszor szeretném megosztani az ottani emberekkel is az örömömet, az itteni sikereimet. Néha azonban úgy érzem, hogy hátba szúrnak, pedig nem bántottam őket.
BB: Neked jobb lenne, ha Magyarországon jobban értékelnék a te szakmai sikereidet, hiszen van mit.
CSG: Nem! Annak örülnék jobban, ha az emberek nem bántanák egymást. Látom más otthoni kollégáimnál is, hogy nehéz nekik előrelépni. Emlékszem arra, hogy amikor először kijöttem Los Angelesbe, akkor semmit sem ismertem itt. Arlene mondta egyik este, hogy látott a Fairfax úton egy magyar éttermet. Menjünk el oda! Este volt. Beléptünk az étterembe és minden asztalnál magyarul beszéltek. Ahogyan megláttak bennünket, mindenki elcsöndesedett. Leültünk és angolul beszéltünk, hiszen Arlene nem beszélt magyarul. A mellettünk lévő asztaltól odaszólt hozzánk egy férfi. Magyar? Igen, volt a válaszom. Mit csinál itt, szabadságon van? Nem, itt akarok élni. Igen? Minek jöttél ki, nem volt jó neked otthon? Furcsa hangulat volt, és sokszor hasonlót tapasztalok ma is. Ezzel együtt én jól érzem magamat, teljesen elégedett vagyok mindazzal, amit elértem. És azokkal érzem jól magamat, akik ugyanezt érzik irántam…
