Kosztin László – A magyar jazz-gitár sokoldalú képviselője

Tanulmányok és művészi alapképzés

László zenészpályafutása komoly szakmai alapokra épül. Klasszikus jazzgitár-előadóművész és tanári képzésben részesült: diplomát szerzett többek között a Kodolányi János Zeneművészeti Főiskolán és a Vienna Konservatorium Budapest intézményben, ahol jazzgitár-tanári képesítést is szerzett. Később MA fokozatot is elnyert a Bartók Béla Zeneművészeti Intézetben, ami a szakmai elmélyülés és jazzpedagógiai kompetencia magas szintjét mutatja.

Pedagógiai tevékenység

Kosztin László elkötelezett tanár:

• több hazai és határon túli oktatási intézményben tanított gitárt fiataloknak és haladó tanulóknak egyaránt.
•  2004 és 2011 között A táti Lavotta János Alapfokú Művészeti Iskolában volt gitárszakoktató
•  2004 és 2011 között, majd több művészeti iskolában – köztük Visegrádon és Štúrovóban – is tanított.
• Jelenleg a Papp Katalin Magán Művészeti Alapiskola meghatározó gitártanára.

Előadóművészi karrier

László aktív előadóként is jelen van a zenei szcénában.
Játszott több formációban és zenekarban, köztük:

•  jazz-együttesekben és rock-elektromos felállásokban is:

Szegő Jazz Quartet – korai jazz-produkciók

• Közreműködés rock- és jazz-projektekben, például a Fekete Skorpió Zenekar és a Pannónikum Zenekar munkájában
• 2016–2017 között részt vett a Trianon – Az ígéret rockopera produkcióban
• Emellett rendszeresen koncertezik kisebb jazz- és populáris formációkkal is, játékát a stílusok közötti szabad átjárás jellemzi.

Gitáros identitás és online jelenlét

K. László nemcsak élő fellépéseken, hanem online felületeken is aktív.
Saját és feldolgozásvideók egyaránt megtalálhatók tőle, például ismert magyar rockdalok gitárfeldolgozásai, amelyek jól tükrözik játékstílusának sokszínűségét.

Művészeti hatások és jelentőség

Munkássága a jazz hagyományait ötvözi a kortárs zenei igényekkel. Pedagógiai tevékenysége révén fiatal zenészeket inspirál, miközben előadóművészként is aktívan hozzájárul a hazai zenei élet gazdagításához.

Kosztin László olyan zenész, aki az oktatás és az előadóművészet területén egyaránt meghatározó. Hiteles és sokoldalú gitárjátéka, valamint tanári elhivatottsága miatt jelentős szereplője a magyar zenei közösségnek.

1. Jelenleg melyik együttesben játszol állandó jelleggel? Mennyi ideje vagy ott jelen, és miben erősít?

Jelenleg három formációban játszom: a Hauber Zsolt x Bonanza Banzai produkcióban, Vincze Lilla zenekarában, valamint a Dorado latin jazz formációban.

A Hauber Zsolt x Bonanza Banzai produkcióba 2022 tavaszán kerültem be Fekete Gábor ajánlásával, miután egy közös lemezmunka során megismertük egymást Zsolttal. Az első közös próbára Pálfalvi Attilánál került sor. Ez az alkalom jó alapot adott a későbbi szakmai együttműködés megkezdéséhez.

A zenekar magját Hauber Zsolt zeneszerző-alapító, Pálfalvy Attila énekes és jómagam alkotjuk. Ez a hármas az alap, de a nagy koncertek alkalmával a produkció egy igazi rockos energiával egészül ki: a doboknál olyan kiváló művészek váltják egymást, mint a neves session zenész Végh Balázs, vagy Tiba Sándor; a stabil alapokat pedig a szakmában csak Nemoként ismert Németh Gábor basszusjátéka biztosítja. Velük válik teljessé az a monumentális hangzás, amire ezek a dalok hivatottak.

Különösen nagy öröm számomra, hogy a körülmények is professzionálisak, és egy fantasztikusan felkészült stáb segíti a munkánkat, ami elengedhetetlen ahhoz a színvonalhoz, amit a csapat képvisel.

A koncertjeink hangzása Ajtai Norbert kezében van: mindannyian az ő kivételesen kifinomult hallására és mesteri szakértelmére bízzuk magunkat a színpadon. Norbert magas színvonalú, művészi igényű munkája és technikai tudatossága a garancia arra, hogy a produkció monumentális megszólalása minden egyes este tökéletes legyen.

A látványvilágért és a lenyűgöző vizuáltechnikáért Horcsin Dénes felel, míg a legfontosabb pillanatainkat Petró Adrienn örökíti meg fantasztikus művészi fotóin keresztül. Kiemelt rendezvényeinken a Hangmánia csapata biztosítja a technikai hátteret, így az ő professzionális rendszerükkel és támogatásukkal léphetünk a közönség elé. Az egész produkció biztos hátterét és összefogását Susanne Reinhardt menedzseri munkája garantálja. A projekt rangját és szellemiségét pedig egy különleges megtiszteltetés emeli ki: a produkció fővédnöke Molnár Zsolt dandártábornok úr. Velük válik ez a gépezet valódi, gördülékeny és tökéletesen összehangolt egésszé.

Ezzel párhuzamosan Vincze Lilla zenekarában játszom, ami egyfajta spirituális megérkezés, hiszen olyan legendákkal állhatok színpadon, mint a dobos ikon, rocktörténetet formáló Pálmai Zoltán (P. Mobil, Hobo Blues Band), a fantasztikus basszusgitáros virtuóz Fekete Tibor Samu (Korál, Ákos), a fuvolánál a csodás Hole Anna, a zongoránál pedig Tóth Károly zongorista, és a szív és lélek, ízig-vérig muzsikus Popper Péter (Step).

Ez egy olyan nívós szakmai közeg, ahol a naptárak ütközése nem logisztikai rémálom, hanem egyfajta örömünnep. Olyan művészi szövetségeseink vannak, hogy ha valaki véletlenül két helyen is fellépne egyszerre, akkor sem esünk kétségbe: beugrik egy másik legenda. Amikor például Zsoldos Tomi (Demjén Ferenc zenekara), vagy az Eddát is megjárt Pethő Gábor tisztel meg minket és pengeti a húrokat, olyankor még mi is hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ez csak egy „beugrás” – inkább csak élvezzük a jutalomjátékot.

Ugyanakkor Lilla sanzonműsora egy egészen más, intim világ, amely csodálatosan tükrözi az ő kivételes művészi sokoldalúságát és érzelemgazdag előadásmódját. Ebben a produkcióban egy finom, kamarazenei hangzás kerül előtérbe, amelyben a francia sanzonok világa és a hazai klasszikusok legszebb dallamai fonódnak össze ebben az összetéveszthetetlen, elegáns atmoszférában. Ez az előadás egyfajta vitorlás, amely Edith Piaf örökségének és a magyar dal kincseinek tengerén viszi el a hallgatót egy különleges belső utazásra. Ebben a zenei csemegében Hegedűs Szabolcs zongorán, Hole Anna fuvolán, Dömény Krisztián citerán, Prommer Patrik pedig dobokon teszi teljessé a hangzást, a Budapest Jazz Orchestrából ismert Sárkány Sándor nagybőgőjátékával megkoronázva.

A produkció professzionális megszólalását és technikai felügyeletét a hazai rockélet egyik meghatározó alakja, a Piramis és az Ossian zenekarokból ismert Vörös Gábor biztosítja. Az ő szakértő hangmérnöki munkája és precizitása garantálja azt a nívót, amellyel többek között a MOM Kulturális Központban tartott sanzonestünkön is találkozhatott a közönség.

Fontos megemlítenem, hogy nem teszek különbséget prioritásban: minden produkció a profizmusról és a fejlődésről szól. Külön hálás vagyok Fodor Zsófiának, akinek a bizalma és barátsága nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy bekerülhessek ebbe a körbe.

Végezetül pedig szeretném hangsúlyozni, hogy mindegyik formációt elsősorban a közönség szeretete tartja életben. Kimondhatatlanul hálás vagyok az embereknek, amiért kíváncsiak ránk és befogadják azt, amit képviselünk. Ez a szeretet ad nekünk erőt a folytatáshoz, és ezért dolgozunk nap mint nap: hogy megháláljuk azt a bizalmat és figyelmet, amit a hallgatóinktól kapunk.

2. Milyen projektjeid vannak az idei évre?

A főcsapást a Hauber Zsolt x Bonanza Banzai és Vincze Lilla koncertjei jelentik, de ugyanolyan fontos pillérem a jazz-vonal Lauró Árpáddal, Kubovics Lászlóval, Rónai Attilával és Daróczi Gabriellával, akikkel a zenei és irodalmi világunk tökéletesen rímel.

Ez a formáció – a Dorado együttes – négy évvel ezelőtt állt össze, és azóta is a jazz iránti tiszta szerelemről szól. Itt lehetőségünk van az improvizáció terén fejlődni, és olyan dalokat játszani, amelyek sokat jelentenek számunkra. Műsorunkat főként latinos jazz standardek alkotják, de helyet kap nálunk az archaikus jazz és a blues palettája is.

Mindannyian nagy szerelmesei vagyunk a gypsy jazznek, azaz a manouche jazznek. Ez a stílus, és különösen annak legnagyobb alakja, Django Reinhardt gitározása mindig is óriási hatással volt rám – hasonlóan Joe Pass világához –, így Reinhardt játéka különleges helyet foglal el a szívemben. A produkció alapvetően akusztikus hangszerelésben szólal meg, de gyakran kiegészülünk dobossal és énekhanggal is; ilyenkor olyan ikonikus előadók dalait és stílusát is megidézzük, mint Diana Krall vagy a tragikusan fiatalon elhunyt, páratlan hangú Eva Cassidy, visszahozva a latin világ forró és elegáns hangulatát.

3. Volt-e olyan időszak az életedben, amikor komolyan elgondolkodtál azon, hogy végleg leteszed a gitárt? Mi történt akkor?

Valójában sosem volt olyan pillanat az életemben, amikor komolyan elgondolkodtam volna a gitár végleges letételén. Számomra a gitározás a legmélyebb meditatív folyamat, egy őszinte játék, ami mindig a „napos oldalt” jelentette az életemben. Bár voltak nehéz időszakok, rájöttem, hogy a zene iránti szeretetem minden árnyéknál erősebb: számomra a gitár a lelkem kiterjesztése.

Ebben a fény–árnyék játékban a gitározás az a tiszta pont, ami segít túllépni a bántásokon. Ahogy a kereszten is elhangzott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”; ez a megbocsátás és a zene meditatív ereje az, ami felszabadít. Nem dobok vissza kővel, maradok a kenyérnél a melódiák–harmóniák világánál és a gitárnál, mert a belső béke az, ami igazán megtisztítja a hangzást.

4. Melyik az a szakmai döntésed, amit ma már másképp hoznál meg – és miért?

Tanulom a pillanat valóságát. Eszembe jut egy történet Reinhold Messnertől, amit „Egy hegymászó hitvallása” című könyvében olvastam. Amikor az Everest csúcsa alatti hírhedt „Balkonon” járt, a táskája kicsúszott a kezei közül, ő pedig tehetetlenül nézte, ahogy a felszerelése közel háromezer métert zuhan a mélybe. Ebben látta meg a saját törékenységét. Nos, nekem is volt egy ilyen „táska-ejtésem”, csak nem a Himalájában.

Évekig vezettem és menedzseltem a saját formációmat, A ZENEkart (a formáció neve …:)), ahol olyan nagyszerű zenészekkel és barátokkal játszhattam együtt, mint Arányi Zsolt énekes, Drexler Zoltán dobos, Komáromi Péter billentyűs és a konzervatóriumi évfolyamtársam, a zseniális Gyöngyösi Gergő basszusgitáros. Öt évnyi megfeszített munka és szervezés után azonban elkövettem egy hatalmas baklövést: egy belső konfliktus hatására, hirtelen felindulásból visszamondtam egy kiemelt augusztus 20-ai koncertet az Esztergomi Várszínházban. Természetesen a zenekar még együtt maradt az eset után, de a lelkesedésem alábbhagyott a szervezéseket illetően.

Mai fejjel már tudom, mennyire méltatlan volt ez a döntés, főként Horányi László igazgató úrral szemben – hiszen a plakátok már kint voltak, én pedig hagytam, hogy az ötéves munkánk eredménye szimbolikusan „lezuhanjon a Balkonról”. Ez volt az én szakmai tanulságom, amiből megtanultam, hogy a düh sosem lehet jó tanácsadó. Ma már tudatosabban választom meg az útjaimat, elkerülve a méltatlan kompromisszumokat és a hirtelen döntéseket.

Az élet egy „Hillary-lépcső”, ahol minden foknál vigyázni kell, de felérve rájövünk: a kihívások közt az egyenes út az egyetlen járható irány. Köszönettel tartozom esztergomi tanáraimnak, dr. Vári Lajosnak, dr. Cérna Irénnek és Radonovics Ottónak, akik példát mutattak és elindítottak ezen az úton.

5. Ha egyetlen hangban kellene összefoglalnod a jelenlegi zenei világodat, melyik lenne az és miért?

„A Liszt Ferenc-i kromatika. Lisztben minden hang benne volt, és ez a teljesség az, amit keresek. A zene számomra egy szentháromság: ritmus, hang és szünet egysége. Ahogy a nyugati filozófiában Parmenidész tanította, vagy ahogy Hérakleitosz vallotta, hogy „mindenből egy és egyből minden”, úgy hiszem én is: minden egy, a különbség csak látszat. Ez rímel a keleti bölcseletre, az Advaita Védánta tanítására is, amely szerint a világ sokszínűsége mögött egyetlen közös lényeg húzódik meg. A játékomat is ez vezérli: a sokféle hangjegy mögött megtalálni azt az egyetlen, tiszta forrást, ami minden zene alapja.”

6. Volt már olyan koncert, ahol technikailag minden működött, mégis üresnek érezted magad a színpadon?

Igen. Ha nincs ott a lélek, az csak por és hamu. Jimi Hendrix szerint: „A zene nem hazudik.” Sajnos a zenei életben is előfordul, hogy a közös alkotás helyét átveszi az öncélú vezetés, és az egyén alkotói szabadsága vagy erkölcsi megbecsülése háttérbe szorul. Volt olyan tapasztalatom, ahol egy készülő album folyamán a javaslataim és a befektetett szellemi munkám nem talált méltó visszhangra. Ott, ahol a komplex, közös tudás helyett a kizárólagosság uralkodik, és ahol a közreműködők kreatív hozzájárulását megpróbálják kisajátítani vagy elhallgatni, az alkotás öröme elvész, és csak a puszta technikai kivitelezés marad.

Ez számomra elfogadhatatlan, mert hiszek abban, amit Lao-ce írt: „Létrehozni és nem kívánni, megalkotni és nem birtokolni, hatalmaskodás nélkül vezetni – ezt kell a legnagyobb jónak nevezni.” Amikor egy nyilvános narratíva vagy egy szakmai elszámolás szándékosan elferdíti a valóságot, ott Valerij Legaszov akadémikus szavai jutnak eszembe, aki a csernobili katasztrófa kapcsán tette fel a húsbavágó kérdést: „Mi a hazugság ára? Nem az, hogy összetévesztjük az igazsággal. Az igazi veszély az, hogy ha elég sok hazugságot hallunk, akkor már egyáltalán nem ismerjük fel az igazságot.”

Éppen ezért döntöttem úgy, hogy nem veszek részt méltatlan vitákban. A zene számomra nem a birtoklásról, hanem az őszinte közlésről szól. Ha a belső szabadság és a kölcsönös tisztelet hiányzik, a végeredmény üres marad – ezért törekszem az állandó belső egyensúlyra és arra a hitelességre, ami többet ér bármilyen címlapnál vagy kisajátított sikernél.

7. Milyen zenei „hibáidat” szereted a legjobban?

Azokat a pillanatokat, amikor a hiba kaput nyit az ismeretlenbe. Ez a fajta sebezhetőség adja az igazi hitelességet, ahogy Beck Weathers is a halál torkából, fagyott végtagokkal tért vissza az Everestről, mert a szíve hazahívta. A zenében is a szív irányítja a kezet, nem csak a technika.

Tanítás, emberformálás

8. Mit nem tanítanak a zeneakadémiák, pedig alapvető a túléléshez a szakmában?

A zeneakadémiák a kultúránk alapkövei. Tökéletes technikai alapokat és mély elméleti tudást adnak, és fontosnak tartom kiemelni az ott tanító pedagógusok rendkívül magas szakmai felkészültségét; az a tudás és módszertan, amit ők képviselnek, a zenei kultúránk tartóoszlopa. Úgy gondolom, az iskola a legtöbbet adja, amit adhat: tökéletes technikai alapokat és a zeneelmélet legmélyebb összefüggéseit – ugyanakkor beszédes tény, hogy legmeghatározóbb példaképeim közül többen, köztük autodidakta zsenik is, ezen intézményi kereteken kívül találták meg saját hangjukat.

Van egy pont, ahol a pedagógia átadja a helyét a sorsnak. Ahogy Platón mondta: „A tanítás nem az, hogy látást adunk a szemnek, hanem hogy a szemet a fény felé fordítjuk.” Az akadémia megmutatja a fényt, de a „látáshoz” – ahhoz az ösztönös zsenialitáshoz és túlélési vágyhoz, amit például Django Reinhardt képviselt – már a lélek egyéni útja kell.

Django tizennyolc évesen, 1928 októberében élt át sorsfordító tragédiát: a családja lakhelyéül szolgáló vándorkocsiban, egy verdine-ben egy elejtett gyertya lángra lobbantotta a felesége által készített celluloid művirágokat. A pillanatok alatt porig égő szekérből önfeláldozóan kimentette a feleségét és családját, és bár a tűzben bal kezének két ujja lebénult, a szerettei életét sikerült megvédenie. Az orvosi jóslatokra rácáfolva végül két ujjal vált a világ legnagyobb gitárvirtuózává.

Azt a belső tüzet, zsenialitást és kitartást, ami Djangót a tragédia után, vagy Erőss Zsoltot a lába elvesztése után is visszavitte a csúcsra, nem lehet tantervbe foglalni. Az iskola felkészít a pályára, de az élet és az Isten adta tehetség tanítja meg, hogyan maradjunk talpon a viharban. Ahogy a mondás tartja: a konzervatóriumban megtanulod a hangszer kezelését, de az életben találod meg azt a hangot, amiért érdemes volt elkezdeni.

9. Mi az a mondat, amit egy tanárod mondott évekkel ezelőtt, és a mai napig benned él?

Sosem felejtem el Farkas „Api” József tanár urat, aki a konzervatóriumi felvételire készített fel. Alig fél év közös munka után – látva a zene iránti alázatomat és a gyakorlással töltött órákat – olyan bizalmat szavazott nekem, ami sorsfordító volt. Azt mondta: „Te bármit le fogsz tudni játszani, amit csak szeretnél.” Ez a mondata nem a pillanatnyi tudásomnak szólt, hanem egyfajta útravaló volt: elhitette velem, hogy a kitartás és a szorgalom minden kaput megnyit. Ez a megelőlegezett bizalom adott szárnyakat a pályám elején.

Hálával gondolok Pohner Hedvigre, aki az első gitártanárom volt, és a klasszikus gitározás rejtelmeibe vezetett be, valamint Schneider Zoltánra, aki a jazzgitározás világába kalauzolt. A fent említett tanáraim lelkiismeretes tanításának és áldozatos munkájának köszönhetem, hogy végül sikerrel nyertem felvételt a székesfehérvári Dr. Lauschmann Gyula Zeneművészeti Jazz Szakközépiskolába, ahol a szakmai fejlődésem újabb meghatározó szakaszához érkezhetett.

Ebben az iskolában Birta Miklós és Czirják Csaba voltak a főtárgytanáraim, akiknek szakmailag és emberileg is rengeteget köszönhetek, és ezúton is nagy hálával tartozom nekik és az intézmény összes pedagógusának a támogatásukért.

Emlékszem Birta Miklós tanár úr szavaira: „Egy zenészt nem az minősít, amit ő állít magáról, hanem az, hogy kikkel és hogy milyen lemezeken hallható a játéka.”

A szakközépiskola után a Kodolányi János Főiskola jazz-gitár előadóművész szakán folytattam a tanulmányaimat, majd a budapesti Vienna Konservatorium tanári szakán szereztem meg az okleveles jazzgitár-tanári végzettségemet.

Bár minden mesteremnek hálával tartozom, Birta Miklós tanár úr volt az, aki az alapvető szakmai szemléletemet és tudásom gerincét meghatározta. A Vienna falai között pedig már Szalay Gábor tanár úr végtelen kedvessége formált, akitől a legfontosabb útravalót kaptam: „Úgy játssz, hogy minden egyes hangban benne legyél” – azaz a hang mögött ott kell lennie a teljes embernek.

10. Mit csinálsz máshogy azzal a növendékkel, aki tehetséges, de nem szorgalmas?

Pedagógusi attitűdöm alapja az az elv, hogy nem teszek különbséget növendék és növendék között. Úgy gondolom, a feladatom minden esetben ugyanaz: a tudásom legjavát és legtisztább esszenciáját átadni mindenkinek, aki hozzám érkezik. Nem a tehetség mértéke határozza meg az odaadásomat, hanem a tanítás iránti felelősség.

Igyekszem felébreszteni a növendékekben az áhítatot azáltal, hogy megmutatom: a zene nem önmagában álló rendszer. Tanításomban a zeneelmélet, a természet rendje és a társművészetek találkoznak. Hiszem, hogy ha egy növendék ráérez a bartóki aranymetszés vagy a Lendvai Ernő-féle tengelyrendszer gyönyörűségére – ami ugyanúgy ott van egy levél erezetében, mint egy katedrális arányaiban –, onnantól a szorgalom belső szenvedéllyé válik.

Párhuzamként gyakran hozom a festészetet, különösen Claude Monet művészetét. Monet, a fény és a virágok festője megmutatta, hogy ugyanaz a kert ezer arcot ölthet, attól függően, hogyan esik rá a fény. A jazzben ugyanez történik: a harmónia a vászon, de az improvizáció az a pillanatnyi fény, amit a zenész ráfest. Monet alázata a természet iránt és az a varázslat, ahogy a színeket egymás mellé tette, ugyanazt a fegyelmet és látásmódot igényli, mint a mi szakmánk.

Gyakran állítom példaként Liszt Ferencet is, akinek jelmondata, a „Génie oblige” – a tehetség kötelez – a pedagógiám alapköve. Ez azt üzeni: a kapott adottság nem privilégium, hanem kötelesség a munka és az alázat iránt. Ahogy Freddie Mercury is vallotta: a legtöbb, amit tehetünk, hogy élünk a tehetségünkkel. Ezt a tüzet próbálom átadni: a szorgalom nem kényszer, hanem a bennünk lévő tehetség és a világ szépsége iránti tiszteletadás.

11. Volt már olyan diákod, akit el kellett engedned – nem szakmailag, hanem emberileg?

Számomra a pedagógusi munka alapja a tisztánlátás: az élet annyira sokszínű és gazdag, hogy a zene, bármennyire is szeretem, csak egyetlen részlete az egésznek. Nem vagyok az a típusú tanár, aki szerint a saját tárgya a világ közepe.

Távol áll tőlem a megkülönböztetés: ha egy növendékkel a zenében nem találjuk meg a közös hangot, ő attól még ugyanolyan értékes ember marad. Lehet, hogy egy másik területen ezerszer tehetségesebb vagy sikeresebb, mint én valaha is leszek.

Ahogy Lao-ce írja az Út és Erény könyvében (a zseniális Weöres Sándor-féle fordításban): „Aki másokat ismer: okos; aki önmagát ismeri: bölcs.” A legfontosabb célom, hogy mindenki találja meg azt az utat, amiben valóban sikeres és boldog lehet. Ha a zenében tudok valakit sikerhez segíteni, az a legnagyobb öröm a lelkemnek.

12. Szerinted lehet valakit „túl jól” megtanítani gitározni?

Remélem, hogy igen! Szerintem egy tanár számára a legnagyobb elismerés és a legboldogabb „kudarc”, ha a növendéke végül túlszárnyalja őt. Ez a pedagógia igazi sikere. Mindig eszembe jut a gitárvilág egyik klasszikus párosa: Joe Satriani és Steve Vai. Satriani tanította az ifjú Vait, és bár mindketten a hangszer mesterei lettek, Vai olyan dimenziókba vitte el a gitározást, amire még a mestere is csak büszkén bólinthatott. Ha a tanítvány lehagyja a mestert, az nem azt jelenti, hogy a tanár elrontott valamit, hanem azt, hogy jól végezte a dolgát.

Persze van ennek egy vicces oldala is: a „túl jól” tanítás veszélye az, hogy a végén a növendék elviszi előlem az összes jó koncertmeghívást! De viccet félretéve: én arra törekszem, hogy a tudás ne béklyó legyen. Nyolc évesen konyhakéssel és fűrésszel próbáltam gitárt faragni – a célom az, hogy a növendékem, mire megismeri a legbonyolultabb bartóki elméleteket is, ne felejtse el azt a gyermeki bátorságot, amivel én anno a barkácseszközökhöz nyúltam.

A legszebb útravaló ehhez Charlie Parker mondata, ami nálam az i-re a pont: „Tanuld meg a hangszert, tanuld meg a kottát, gyakorolj, gyakorolj, gyakorolj… aztán, amikor végre felmész a színpadra, felejts el mindent, és csak játssz!” Ennél jobb tanácsot nem is adhatnék.

Jazz és rock határán

13. Mit tanult a jazz-gitárosod a rockzenétől – és mit szégyell bevallani?

Úgy gondolom, a műfajok közötti határok sokszor mesterségesek; mindkét irányzat rengeteget merített a másikból. Nem teszek különbséget műfajok között, inkább a legjavát próbálom meglátni minden oktatási rendszerben. A klasszikus zenéből a fegyelmet és az elképesztő precizitású interpretációt, a jazzből pedig az intelligens improvizációt emelem át. Ahogy Joe Pass mondta: egy gitárszóló akkor jó, ha kíséret nélkül is tökéletesen kifejezi azt a harmóniakört, amire épül.

Ugyanakkor a mai világban a legnehezebb feladat a növendékek számára a „szűrő” kialakítása. Meg kell tanulniuk megkülönböztetni a valódi gyémántot a hamis cirkóntól. A jazz történetében is volt egy olyan kaotikus korszak, amikor a free jazz elindulásakor sokan művésznek állították be magukat, miközben valójában csak a szakmai hiányosságaikat palástolták a teljes káosszal. Én csak azoknak a művészeknek hittem el a szabadságot, akik korábban már bizonyították, hogy a legmagasabb szinten mesterei a hangszerüknek.

Az olyan óriások, mint Miles Davis vagy John Coltrane azért alkothattak ebben az irányzatban is maradandót, mert náluk a korlátok lebontása nem a tudás hiányából, hanem annak teljes uralásából fakadt. Ennek a stílusnak a leghitelesebb, mérföldkőnek számító megnyilvánulása Ornette Coleman nevéhez fűződik, akinek a Free Jazz: A Collective Improvisation című albuma bizonyította: a valódi szabadság csak mély szakmai alapokon születhet meg.

Erről a művészi alázatról szól John McLaughlin híres története is. Amikor Al Di Meolával és Paco de Lucíával játszott, egy riporter a köztük lévő „rivalizálásról” kérdezte. McLaughlin azonnal kijavította: ez nem rivalizáció, hanem motiváció. Azt mondta, miközben a társait figyeli, csak azon jár az esze, hogyan tudná felvenni azt a csodálatos fonalat, amit ők elindítottak, és hogyan tudna hozzátenni valami olyat, ami összhangban van az ő muzikalitásukkal.

Végül pedig a legfontosabb gondolat, amit minden kezdőnek átadok: a zene nem olimpiai ágazat. Itt nincsenek győztesek vagy vesztesek, nincsenek bronz- vagy aranyérmek. A zenében mindenki csak nyerhet: a zenész az alkotás örömét, a hallgató pedig a lélek emelését.

14. Van-e olyan dal, amit élőben mindig másképp játszol, mint ahogy szeretnél?

Ez alapvetően az adott produkciótól és a műfajtól függ. Ha olyan formációban játszom, ahol fixen megírt szólamok vannak, ott a szerző és a mű iránti tiszteletből hangról hangra azt játszom, ami le van írva. A zene ereje ilyenkor a pontos interpretációban és az egységben rejlik. Én pont az a típusú gitáros vagyok, aki megtalálja az örömét minden feladatban: szeretem a komponált részek fegyelmét, és ha én magam írok meg egy szólamot fixre, törekszem arra, hogy az minden alkalommal pontosan úgy szólaljon meg.

Ugyanakkor, amikor a jazz területén mozgok, ott valóban minden improvizatív pillanat egyszeri és megismételhetetlen. Ez egyfajta spirituális utazás, ahol – Hérakleitosz szavaival élve – soha nem lépünk kétszer ugyanabba a folyóba. De ez a szabadság is csak akkor okoz örömet, ha megvan benne az az intelligens fegyelem, amiről korábban beszéltünk.

Mostanában tudatosan fókuszálok arra, hogy kevesebb hanggal, de a harmóniák közötti legtisztább dallami kapcsolatok megteremtésével fejezzem ki magam. A célom a funkcionális és intelligens improvizáció, ahol a szabadság nem céltalanság, hanem a tudatos zenei építkezés tetőpontja.

15. Ha kötelező lenne egy teljes évig csak egyetlen stílust játszanod, melyiket választanád – és melyiket kerülnéd el?

A kérdés hallatán először is azon tűnődöm: vajon ki lenne az a bátor személy, aki megpróbálná nekem megszabni, mit játsszak „kötelezően”? Alighanem olyan menedzserre lenne szükségem, akinek a szótárából egyszerűen hiányzik ez a szó.

Számomra a stílus olyan, mint az öltözködés. Annak idején a főiskolán Hegyi Csaba meg is kérdezte: „Laci, csak ez az egy kabátod van? Télen is ebben a vékony bőrdzsekiben jársz?” Mondtam neki: „Csabi, engem a belső tűz fűt, nem a gyapjúszövet. Lehet, hogy majd megfagyok, de legalább abban vacogok, amit szeretek – nekem ez a szabadság!”

Ugyanez a helyzet a zenével is. Legyen szó szinti-popról, rockról, sanzonokról, latin muzsikáról vagy egy klasszikus etűdről – mindegyikben ugyanolyan élmény létezni. Ez nem azt jelenti, hogy mindenben professzionális vagyok, sőt: ellenkezőleg. Azt veszem észre, mennyi tanulnivalóm van még minden területen. Ez a fajta műfaji kötetlenség és folyamatos felfedezés adja nekem a legnagyobb boldogságot. Ha végképpen választanom kellene, a jazzt a szabadsága, a rockot az ereje miatt emelném ki, de a lényeg, hogy a zene ne korlátozzon, hanem felszabadítson!

16. Milyen zenét hallgatsz, amikor senki sem lát?

A zene számomra nem titok: ugyanazt hallgatom egyedül is, mint mások előtt, de egyedüllétkor nyílik igazán lehetőség arra, hogy a legközelebb kerülhessek a zenében rejlő spirituális mélységekhez.

Ha autózom, a Bartók Rádió kísér, otthon viszont gyakran merülök el Jan Garbarek meditatív szaxofonjátékában – a Red Wind vagy a Rites világa számomra igazi lelki utazás. Ugyanígy vonz az indiai muzsika és John McLaughlin (Zakir Hussain-nel közös) Making Music című albuma. Gitárosként természetesen örök forrás számomra Django Reinhardt muzsikája és Joe Pass játéka is – ezer és ezer ilyen lemezt és előadót tudnék még sorolni, amik formáltak.

De ott van a szívemben a rock aranykora is: Elvis, a Beatles, John Lennon és még sokan mások. Olyan dalok, mint a Jealous Guy, ma is elvarázsolnak. Különösen megérint a Queen utolsó időszaka, a Made in Heaven album mélysége: ahogy a már súlyos beteg Freddie Mercury a Mother Love-ot énekli, vagy ahogy a These Are the Days of Our Lives-ban visszaemlékezik a múltra.

Ez a „gyermeki szabadság” és boldogság a kulcs, ami a Pink Floyd Shine On You Crazy Diamond című dalában is ott ragyog. Az a tiszta pillanat, amikor még minden felszabadult játék volt. Bár szívesen olvasok Vásáry Tamást vagy Alan Walker Liszt-monográfiáját, végül mégis azt vallom: egy zenész számára gyakran a csend a legszebb muzsika. Egy erdei séta, a madarak csicsergése vagy a patak zúgása az a forrás, ahonnan a belső szabadságomhoz bármikor visszatalálhatok.

Lelki oldalak

17. Mikor voltál a legsebezhetőbb a színpadon?

Minden alkalommal, amikor rájövök, milyen porszemek vagyunk valójában. Olyan ez, mint a hegymászók küzdelme a világ nyolcezres csúcsain: ott nincs helye az egónak, csak az alázatnak és a jelenlétnek. Sebezhető vagyok, mert hiszek a John Lennon-i őszinteségben és békében, amit az Imagine is hirdet. Számomra ez a sebezhetőség nem gyengeség, hanem a legbiztosabb páncél: mert ha teljesen megnyitom a lelkem a közönség előtt, azzal a zene igazsága válik sebezhetetlenné.

18. Volt már olyan koncert, amely után nem tudtál azonnal hazamenni, mert „nem engedett el” az élmény?

Őszinte leszek: nekem még nem volt ilyen koncertem. Nem teszek különbséget a több ezer fős rendezvény vagy a kis klubkoncertek között. Számomra a koncert utáni pillanatokat a hála tölti ki; az a szeretet, amit a közönségtől kapok, egy olyan ajándék, amit csendben hazaviszek magammal.

A zene mellett a kertészet a legnagyobb szenvedélyem: órákig tudok ülni az ablak előtt, nézve a növények változását, ahogy az évelők sorban kinyílnak.

A koncert utáni csend nekem nem a „leeresztésről” szól, hanem a megérkezésről: ugyanaz az az ember vagyok a kertemben a virágok között, mint aki pár órával korábban a gitárral a kezében állt a színpadon.

19. Mit irigyelsz a pályakezdő zenészekben?

Valójában nem irigyelek senkitől semmit; ez az érzés távol áll tőlem. Úgy gondolom, az irigység a gyermeki lélek sajátja lehet, de ahogy az ember érettebbé válik és tapasztal, rájön, hogy a minket körülvevő világ nagy része csak materiális díszlet. Számomra a valódi érték kézzel nem fogható. Ahogy Jézus tanította a Hegyi beszédben: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják; hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben… mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.”

Ez a gondolat és a Tao-te-king szellemisége vezet az utamon. A napfény ugyanúgy süt gazdagra és szegényre, és minden nagy értékű tárgy megszokottá válik egy idő után. Az egyetlen dolog, ami nem fakul el, az a belső béke és a zene tisztasága. Nem a lehetőségeket irigyelem a fiataloktól, hanem azt a hitet igyekszem én is mindennap újra felfedezni, hogy minden hang egy új világ kezdete lehet. A bölcs „hátrahúzódik, ezért halad” – én pedig hálás vagyok azért a szakaszért, ahol éppen tartok, mert a kincseimet már nem a tárgyakban, hanem a pillanatokban és a szívemben őrzöm.”

20. Mit jelent számodra ma a siker – és miben változott ez 10 év alatt?

Ma már a siker számomra nem a külső elismerésben vagy a visszajelzésekben mérhető. Persze, jól esik egy-egy kolléga baráti vállveregetése, de az igazi siker az, amikor a színpadon vagy a gyakorlás közben megszűnik a külvilág, és csak a tiszta zene marad. Amikor sikerül legyőznöm a saját egómat, és képessé válok arra, hogy ne én akarjak látszani, hanem csak a hangszeren keresztül áramló gondolat.

Siker az, ha egy hosszú nap után békével tudok kiülni a kertembe, és hálát érzek azért, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Ha a játékommal akár csak egyetlen embernek is tudok adni egy szeletet abból a szabadságból, amit én is keresek. Ahogy az interjú elején is mondtam: a siker nekem a belső út, a folyamatos tanulás és az a pillanat, amikor a csend és a hang összeér.

21. Mit szeretnél, mit mondjanak rólad a tanítványaid 30 év múlva?

Azt szeretném, ha nemcsak a skálákra vagy a technikai megoldásokra emlékeznének. Ha harminc év múlva is emlékeznek arra a tiszta örömre és belső szabadságra, amit a gitározás adhat, akkor már megérte tanítani. Számomra az a legnagyobb siker, ha a játékommal nemcsak zenészeket, hanem önmagukkal békében élő embereket indíthattam el az útjukon.

22. Ha egyetlen tanácsot hagyhatnál hátra egy fiatal gitárosnak egy kazettán, mi hangzana el rajta?

Vigyázz a lépteidre a Hillary-lépcsőn, de ne felejts el felnézni a csúcsra! Ne a veszteséget sirasd, ha elhagyod a táskád a szakadékban, hanem örülj, hogy te magad nem zuhantál utána.

23. A hétköznapi életben hogy érzed, mennyire életed párja a zene, feltudja tölteni teljes mértékben az életedet? Jutnak eszedbe dallamok bizonyos élethelyzetekben?

A zene számomra nem egy elkülönült világ, hanem az az érzékeny antenna, amellyel a mindenséget figyelem. Ez a közös kapocs: ugyanazt az esztétikai élményt keresem és találom meg egy mély festményben, egy kiállításban vagy a természetben, mint a dallamokban. Ez a belső hangoltság segít abban is, hogy a környezetem ritmusát észrevegyem.

A táti gátnál ülve a víz mozgása vagy a szél zúgása számomra nem csak zaj, hanem egy belső lüktetés a dialektikus világunk legszebb kivetülése. Néha Dave Brubeck világa, máskor pedig Liszt Ferenc zsenialitása elevenedik meg bennem.

Liszt úgy ismerte a hangok természetét, hogy A Villa d’Este szökőkútjai című művében a zongorán is képes volt megszólaltatni a víz csobogását. Ugyanez az ösztönös természetközelség köszön vissza Edvard Grieg Morning Mood című dallamaiban, amikor a zene eszközeivel festi le a napfelkeltét. De gondolhatunk Vivaldi Négy évszak című művére is; mindezek a legjobb példái a muzsika varázslatos kifejezőerejének.

Ahogy Radnóti írta: „belőle nőttem én” – ebből a földből, ebből a csendből és a művészetek ezerarcú, mégis egységes világából épülök fel nap mint nap.

24. Mik azok amik nagyon energizálnak téged? Tudsz azokra időt szánni?

„Elsősorban a természet közelsége és a belső csend: a táti gát nyugalma, a kertem és a közeli hegyek kirándulásai adják azt az őserőt, amit a gitárhúrokon keresztül adok tovább. Ebben a békében fontos társam Csöpi cicánk is.

Hatalmas inspirációt jelentenek a társművészetek, legyen szó filmművészetről vagy nagy múzeumi kiállításokról. Különösen energizál a környékünk pezsgő kulturális élete: a lábatlani Gerenday-kert, a nyergesújfalui, táti és térségbeli programok, valamint az Esztergomi Művészek Céhének szellemi közössége.

Végül pedig az alkotás öröme és a színpadi produkcióink közös energiája éltet. Pedagógusként pedig semmi sem tölt fel jobban, mint látni egy növendékemen a fejlődést: amikor érzem az órákra való becsületes felkészülést, és hallom azt a felszabadult, minőségi gitározást, ami a közös munka gyümölcse – ez az igazi siker és energiaforrás számomra.”

25. Létezik szakmai féltékenység a ti világotokban? (Hiszen az ilyesmi intelligencia kérdése.)

Létezik, de értelmetlen. Számomra a szakmai irigység helyett mindig a csodálat az irányadó: amikor hallok egy olyan muzsikust, akinél megjelennek azok a kicsiszolt, hihetetlen technikai magaslatok és az a mély zenei tudás, ami csak a legmagasabb szintű elkötelezettséggel érhető el, az számomra mindig egy csoda.

Gondoljunk csak Vinnie Colaiuta elképesztő dobolására – az a fajta zsenialitás és hangszeres kontroll, amit ő képvisel, nem irigységet, hanem mély tiszteletet és inspirációt ébreszt bennem.

Steve Vai szerint minden hang élni akar – én inkább az ő életüket igyekszem megszépíteni.

Úgy érzem, az utam és a hivatásom lényegét Albert Einstein szavai világítják meg a legszebben, aki a világegyetem és a lélek kapcsolatáról így vélekedett:

„Az ember egy korlátozott része annak az egésznek, amit mi világegyetemnek nevezünk. […] Az a feladatunk, hogy felszabadítsuk magunkat ebből a börtönből azáltal, hogy tágítjuk az együttérzésünk körét, hogy átöleljünk minden élő teremtményt és az egész természetet a maga szépségében.”

Számomra a gitározás és a tanítás is pontosan erről szól: túllépni a saját egónk korlátain, és a zene hullámain keresztül kapcsolódni ahhoz az egyetemes egységhez, amelyben minden hang, minden növény a kertemben és minden emberi sors egyetlen, közös forrásból táplálkozik.

Végül szeretném elmondani, hogy hálás vagyok szüleimnek és a családomnak, hogy ezen az úton járhatok. Köszönöm a jó Istennek, hogy az Ő vezetésével adhatok valamit a közönségnek. A zenélés számomra szolgálat. Hiszem, hogy csak őszinte játékkal lehet megszólítani az embereket, ezért a színpadon a hitelességet tartom a legfontosabbnak, függetlenül az aktuális kihívásoktól.

Zárás

Köszönöm az interjút, örülök, hogy még egy értéket megismerhettem és a jövőben a legjobb lehetőségeket kívánom neked. Jó érzés megtölteni a környezetemet szerény, aranyos, intelligens, alkotó emberekkel, akik sok értéket adnak a világunknak. Hiszen ha egy hangszer hiányzik, már nem annyira színes az élmény.

Köszönöm az Esti Hírlapnak és Vécsi Ildikó szerkesztőnek a felkérést. Örülök, hogy megoszthattam az olvasókkal ezt a pár gondolatot a zenéről és az utamról. Köszönöm a figyelmet!

A kérdéseket összeállította: Vécsi Ildikó

Szerkesztette: Vécsi Ildikó