Kosztin László gitárművész a magyar zenei élet sokoldalú alakja: előadóművész, pedagógus, jazz- és rockprodukciók közreműködője. Pályája egyszerre épül komoly szakmai alapokra, színpadi rutinra és arra a belső figyelemre, amelyről az interjúban is sokat beszél.
Tanulmányait többek között a Kodolányi János Főiskolán, a Vienna Konservatorium Budapest intézményben és a Bartók Béla Zeneművészeti Intézetben végezte. Gitártanárként hosszú évek óta dolgozik fiatalokkal és haladó növendékekkel, miközben aktív előadóként is több formációban játszik.
Jelenleg három meghatározó zenei közegben van jelen: a Hauber Zsolt x Bonanza Banzai produkcióban, Vincze Lilla zenekarában és a Dorado latin jazz formációban. Ezek a világok látszólag különböznek egymástól, mégis ugyanarra épülnek: fegyelemre, figyelemre, közös munkára és arra a hitelességre, amely nélkül szerinte a zene csak technikai teljesítmény marad.
Kosztin Lászlóval pályáról, döntésekről, tanításról, jazzről, rockról és a zene lelki oldaláról beszélgettünk.
Melyik produkciókban játszol jelenleg állandó jelleggel?
Jelenleg három formációban játszom: a Hauber Zsolt x Bonanza Banzai produkcióban, Vincze Lilla zenekarában, valamint a Dorado latin jazz formációban.
A Hauber Zsolt x Bonanza Banzai produkcióba 2022 tavaszán kerültem be Fekete Gábor ajánlásával. Ez egy professzionális, nagy energiájú színpadi világ, ahol a dalok monumentális megszólalása és a csapatmunka egyaránt fontos. A produkció alapját Hauber Zsolt, Pálfalvy Attila és én adjuk, a nagyobb koncerteken pedig kiváló zenészekkel és technikai stábbal egészül ki a csapat.
Ezzel párhuzamosan Vincze Lilla zenekarában is játszom, ami számomra egy egészen más, emelkedett zenei közeg. Itt olyan zenészekkel állhatok színpadon, akiknek a neve és múltja önmagában is komoly szakmai rangot jelent. Lilla sanzonműsora különösen intim világ: finom, kamarazenei hangzás, erős érzelmi jelenlét és nagyfokú zenei érzékenység jellemzi.
A Dorado pedig a jazz iránti szerelemről szól. Latin jazz standardek, blues, archaikus jazz és gypsy jazz is megjelenik a műsorban. Django Reinhardt és Joe Pass világa mindig is erősen hatott rám, ebben a formációban pedig nagy szabadságot kap az improvizáció.
Volt olyan időszak az életedben, amikor komolyan elgondolkodtál azon, hogy leteszed a gitárt?
Nem. Valójában soha nem volt olyan pillanat, amikor komolyan felmerült volna bennem, hogy végleg abbahagyom. A gitározás számomra meditatív folyamat, belső játék, a „napos oldal” az életemben. Voltak nehéz időszakok, de a zene iránti szeretetem mindig erősebb volt ezeknél.
A gitár számomra nem egyszerűen hangszer, hanem a lelkem kiterjesztése. Segít túllépni a bántásokon, és visszatalálni ahhoz a belső békéhez, amelyből a tiszta hang megszülethet.
Melyik szakmai döntésedből tanultál a legtöbbet?
Évekig vezettem és menedzseltem a saját formációmat, A ZENEkart. Nagyszerű zenészekkel dolgozhattam együtt, sok energiát tettünk bele a közös munkába. Egy belső konfliktus után azonban hirtelen felindulásból visszamondtam egy kiemelt augusztus 20-ai koncertet az Esztergomi Várszínházban. Ma már tudom, hogy ez méltatlan döntés volt.
Ebből tanultam meg, hogy a düh soha nem lehet jó tanácsadó. Egy pillanatnyi indulat nem írhatja felül évek munkáját. Ma már sokkal tudatosabban választom meg az útjaimat, és igyekszem elkerülni a hirtelen, érzelmi alapú döntéseket.
Mit jelent számodra ma a siker?
Ma már a siker nem elsősorban külső elismerés. Természetesen jól esik egy-egy baráti vállveregetés vagy szakmai visszajelzés, de az igazi siker az, amikor gyakorlás vagy koncert közben megszűnik a külvilág, és csak a zene marad.
Siker az is, ha egy hosszú nap után békével tudok kiülni a kertembe, és hálát érzek azért, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Ha a játékommal akár csak egyetlen embernek tudok adni valamit abból a szabadságból, amit én is keresek, az számomra már valódi eredmény.
Mit nem tanítanak meg az iskolák, pedig fontos a zenei pályán?
Az iskolák óriási tudást adnak: technikai alapokat, elméleti rendszert, fegyelmet. Ezek nélkül nem lehet komolyan építkezni. De van egy pont, ahol a pedagógia átadja a helyét az egyéni útnak.
A zeneakadémia, a konzervatórium megmutatja az irányt, de a saját hangot mindenkinek magának kell megtalálnia. A hangszer kezelését meg lehet tanulni intézményi keretek között, de azt a belső hangot, amiért érdemes volt elkezdeni, az élet, a tapasztalat és a személyes küzdelem formálja.
Milyen tanár vagy?
Nem teszek különbséget növendék és növendék között. A feladatom minden esetben ugyanaz: a tudásom legjavát átadni annak, aki hozzám érkezik. Nem a tehetség mértéke határozza meg az odaadásomat, hanem a tanítás iránti felelősség.
Fontosnak tartom, hogy a növendék ne csak technikát tanuljon, hanem ráérezzen arra is, hogy a zene összefügg a természettel, a társművészetekkel, az arányokkal és a belső figyelemmel. A szorgalom akkor válik valódivá, ha nem kényszer, hanem belső szenvedély táplálja.
Mit tanult a jazzgitárosod a rockzenétől?
A műfajok közötti határok sokszor mesterségesek. A klasszikus zenéből fegyelmet, a jazzből improvizációt, a rockból energiát lehet tanulni. Számomra nem az a fontos, milyen címkét teszünk egy zenére, hanem az, hogy hiteles-e.
A zene nem olimpiai ágazat. Nincsenek győztesek és vesztesek, nincsenek érmek. A zenében mindenki nyerhet: a zenész az alkotás örömét, a hallgató pedig valamit, ami felemeli.
Milyen zenét hallgatsz, amikor egyedül vagy?
Ugyanazt, amit mások előtt is vállalok. Autóban gyakran a Bartók Rádiót hallgatom, otthon Jan Garbarek meditatív szaxofonjátékát, Django Reinhardt és Joe Pass gitárvilágát, John McLaughlin zenéit, indiai muzsikát, de a rock aranykora is közel áll hozzám: Elvis, a Beatles, John Lennon, Queen, Pink Floyd.
Ugyanakkor egy zenész számára néha a csend a legszebb muzsika. Egy erdei séta, a madarak hangja vagy a patak zúgása sokszor ugyanúgy zene, mint egy koncertteremben megszólaló dallam.
Mi tölt fel a hétköznapokban?
A természet közelsége, a kertem, a táti gát nyugalma, a közeli hegyek, a belső csend. Fontosak számomra a társművészetek is: a film, a képzőművészet, a kiállítások, a helyi kulturális közösségek.
Pedagógusként pedig semmi sem tölt fel jobban, mint amikor látom egy növendéken a fejlődést. Amikor hallom, hogy a közös munka, a gyakorlás és a figyelem elkezd megszólalni a hangszerén.
Mit szeretnél, mit mondjanak rólad a tanítványaid évtizedek múlva?
Azt szeretném, ha nemcsak skálákra és technikai megoldásokra emlékeznének. Ha harminc év múlva is eszükbe jut az a tiszta öröm és belső szabadság, amit a gitározás adhat, akkor már megérte tanítani.
Számomra az a legnagyobb siker, ha nemcsak zenészeket, hanem önmagukkal békében élő embereket segíthetek elindítani az útjukon.
Vécsi Ildikó
