Ha egymás után nézzük egy úszó-Eb, világbajnokság vagy olimpia uszodáit, feltűnhet valami: miközben az atlétika számos számában vagy a labdarúgásban természetes a fekete sportolók erős jelenléte, a versenyuszodákban jóval ritkábban találkozunk velük. A jelenség létezik, de a magyarázata nem az emberi testben vagy a bőrszínben keresendő. Sokkal inkább abban, hogy ki tanul meg gyerekként úszni, kinek van uszoda a közelében, ki jut el egy egyesülethez – és abban a társadalomtörténetben, amelynek hatásai generációkon keresztül fennmaradhatnak.
A különbséget nem egyszerű számszerűsíteni világméretekben, hiszen a nemzetközi úszószövetség sportolói adatbázisa elsősorban ország, versenyszám és eredmény szerint tartja nyilván a versenyzőket, nem készít a világ úszóiról bőrszín szerinti rangsort. Az Egyesült Államokból azonban rendelkezésre állnak olyan adatok, amelyek megmutatják, mennyire nagy lehet az eltérés.
A USA Swimming 2023-as tagsági jelentésében 334 995 regisztrált sportolóból 7136-an, vagyis mindössze 2,1 százaléknyian jelölték magukat feketének vagy afroamerikainak. A kérdés megválaszolása nem volt kötelező, a sportolók 3,4 százaléka nem adott etnikai adatot. Összehasonlításképpen az amerikai népszámlálási hivatal legfrissebb QuickFacts-adatbázisában az Egyesült Államok lakosságának 13,5 százaléka tartozik a „Black alone” kategóriába. A két adatbázis kategóriái és korösszetétele nem teljesen azonos, ezért matematikailag nem lehet őket egyszerűen egymásra vetíteni, az alulreprezentáltság mértéke azonban így is feltűnő.
Amikor egy uszoda használata sem volt magától értetődő
Az Egyesült Államokban ennek egyik legmélyebb történelmi oka a faji szegregáció. A 20. század jelentős részében fekete amerikaiak számos településen nem használhatták ugyanazokat a közösségi uszodákat, strandokat és sportlétesítményeket, mint a fehér lakosság. A Smithsonian történeti anyagai arra is felhívják a figyelmet, hogy afroamerikaiak olyan közintézmények fenntartásához is adóztak, amelyeket ők maguk nem használhattak – köztük parkokhoz és uszodákhoz.
A probléma pedig nem tűnt el egyik napról a másikra a jogi szegregáció felszámolásával. A CDC egyik történeti összefoglalója szerint a deszegregáció után számos nyilvános uszodát bezártak, és kevesebb új közösségi medence épült. Vagyis miközben jogilag megnyílt az út az egyenlő hozzáférés előtt, sok helyen maga a hozzáférhető infrastruktúra szűkült.
Ennek hosszú távú következménye könnyen érthető. Az úszást rendszerint nagyon fiatal korban kezdik. Ha egy generáció nem jut rendszeresen vízhez és úszásoktatáshoz, kisebb valószínűséggel lesznek olyan szülők, akik magabiztosan úsznak, természetesnek tartják a rendszeres uszodába járást, majd saját gyermeküket is négy-öt-hat évesen úszótanfolyamra viszik. Mire pedig valaki tizenévesen találkozik először komolyan a sportággal, az élversenyzők mögött gyakran már tízévnyi technikai képzés áll.
A különbség ma is mérhető
A történelmi háttér önmagában nem bizonyítaná, hogy a hatások napjainkban is jelen vannak. A friss amerikai adatok azonban azt mutatják, hogy az úszástudásban továbbra is jelentős különbségek léteznek.
A CDC 2024-ben közzétett országos vizsgálata szerint az amerikai felnőttek 15 százaléka mondta azt, hogy nem tud úszni, a fekete felnőttek körében azonban ez az arány 36,8 százalék volt. A fekete válaszadók 63 százaléka azt közölte, hogy életében soha nem vett részt úszásoktatáson.
A következmények tragikusabb statisztikákban is megjelennek. A CDC 2026 januárjában frissített adatai szerint a harminc év alatti fekete amerikaiaknál a vízbefulladás halálozási aránya másfélszerese a velük azonos korú fehér lakosságénak. A különbség különösen nagy a gyermekek között: a 10–14 éves fekete gyerekeknél az uszodai fulladás aránya 7,6-szer magasabb, mint az azonos korú fehér gyerekeknél.
Ezek természetesen nem versenysport-statisztikák, mégis megmutatják a rendszer legalját: ahhoz, hogy száz gyerekből később egyetlen világklasszis úszó legyen, először nagyon sok gyereknek kell megtanulnia úszni. Ha már ezen a szinten lényegesen szűkebb a merítési bázis, az élsportban is kevesebben jelennek meg.
Az úszás nem olyan sport, amelyet egyszerűen elkezdünk az utcán
Van egy másik fontos különbség is. Futni szinte bárhol lehet. Egy labdával és egy kisebb területtel már futballozni vagy kosárlabdázni is lehet. A versenyúszáshoz viszont medence kell, rendszeres pályaidő, oktató vagy edző, egyesület, majd éveken keresztül heti több edzés.
A USA Swimming által megrendelt, kisebbségi fiatalok úszásban való részvételét vizsgáló kutatás a hozzáférés mellett több egymást erősítő akadályt talált. Megjelent a szülők saját víztől való félelme, a család korábbi úszótapasztalatának hiánya, az anyagi teher, az uszoda elérhetősége, valamint az is, hogy egyes családokban az úszást nem tekintették ugyanolyan természetes gyermekkori készségnek, mint azokban a közösségekben, ahol generációk óta része a hétköznapoknak.
Ez egy önmagát erősítő folyamat lehet. Aki nem tud úszni, óvatosabb a vízzel. Kevésbé valószínű, hogy rendszeresen jár uszodába, ezért a gyermeke is később vagy egyáltalán nem találkozik az úszással. Így az a történelmi különbség, amely eredetileg intézményes kizárásból indult, akkor is tovább élhet a családok szokásaiban, amikor az egykori jogi akadály már régen megszűnt.
És mi van a genetikával?
A kérdésnél időről időre előkerülnek olyan elméletek, amelyek testösszetétellel, csontsűrűséggel vagy felhajtóerővel próbálják magyarázni a fekete sportolók kisebb jelenlétét az úszásban. Ezekkel azonban nagyon óvatosan kell bánni.
A modern genetika nem tekinti a társadalmilag meghatározott „faji” kategóriákat olyan biológiai egységeknek, amelyekből egy ember sportági alkalmasságára következtetni lehetne. Az amerikai National Human Genome Research Institute meghatározása szerint a faj társadalmi konstrukció, és egy adott, önmagát azonos faji csoporton belül is jelentős genetikai változatosság található. Ám a National Academies szerint a kutatóknak nem szabad a faji besorolást az emberi genetikai változatosság helyettesítő mércéjeként használniuk.
Tehát a bőrszínből nem következik, hogy valaki jó vagy rossz úszó lesz. Egy olimpiai úszó teljesítményét testfelépítés, technika, erő, állóképesség, edzésmúlt, pszichés képességek és számtalan egyéni adottság együtt határozza meg. Ezeket nem lehet egyetlen faji kategóriára visszavezetni.
Akik áttörték a falat
Erre az élsport története is szolgáltat látványos példákat: Anthony Nesty 1988-ban, Szöulban egyetlen századmásodperccel győzte le az amerikai Matt Biondit a 100 méteres pillangó döntőjében. Győzelme Suriname első – és máig egyetlen – olimpiai aranyérme lett. Nesty később az amerikai úszósport egyik legfontosabb edzőjévé vált, olimpiai bajnokok egész sorával dolgozott.
A női úszás egyik legfontosabb áttörése pedig 2016-ban következett. Simone Manuel a riói olimpián Penny Oleksiakkal holtversenyben megnyerte a 100 méteres gyorsúszást, és ezzel az első afroamerikai nő lett, aki egyéni olimpiai úszószámban aranyérmet szerzett.
Világbajnoki címei után a párizsi olimpián 2024-ben két váltóezüstöt szerzett, a 2025-ös szingapúri világbajnokságon pedig az amerikai csapattal ismét két váltóaranyat nyert.
Vagyis a fekete úszók hiánya nem képességhiány története. Amikor egy sportoló hozzájut ugyanahhoz a magas színvonalú oktatáshoz, edzéshez és versenyrendszerhez, semmilyen láthatatlan fal nem állítja meg az olimpiai dobogó előtt.
Nem lehet az egész világot Amerikával megmagyarázni
Fontos ugyanakkor, hogy az amerikai történetet ne vetítsük automatikusan minden országra. A „fekete” identitás maga is eltérően értelmezett társadalmi kategória az Egyesült Államokban, Európában, a Karib-térségben vagy Afrikában, és az egyes országok sportkultúrája, gazdasági helyzete, uszodai infrastruktúrája és utánpótlásrendszere egészen különböző.
Azért kerül mégis ilyen hangsúlyosan elő az Egyesült Államok, mert innen állnak rendelkezésre a legrészletesebb adatok, és itt különösen jól dokumentált, hogyan kapcsolódik össze az uszodák története, az úszásoktatáshoz való hozzáférés és a mai részvétel. Maga a USA Swimming is azt írja, hogy célja az ország demográfiai összetételének jobb megjelenítése a tagságában, és külön programokat működtet az alulreprezentált közösségek bevonására.
Ez pedig talán megadja a választ arra a kérdésre is, amely egy úszóverseny nézése közben elsőre olyan egyszerűnek tűnik. Vannak fekete úszók, de sokkal kisebb tömegből indulnak el azok a gyerekek, akikből egyszer világklasszis versenyző lehet. Az élsport pedig mindig egy piramis csúcsa. Ha az alap keskenyebb, a csúcson is kevesebben lesznek. És egy uszodában néha évtizedekkel később is látszik, hogy korábban kiknek nyitották ki könnyebben az ajtót.
