Hároméves kora óta táncol, nyolcévesen eldöntötte, hogy színésznő lesz, tizenöt évesen pedig már tudatosan építi a jövőjét. Kótai Liza számára a híres családnév nem teher, hanem motiváció: azt szeretné, ha egyszer az ő neve is önmagában jelentene valamit. Az Esti Hírlap új, „Fiatalokról, fiataloknak” sorozatának első beszélgetésében családról, táncról, színészetről, versengésről, közösségi médiáról és a saját generációjáról is mesélt.
A fiatal generációkról sok szó esik. Elemzik őket kutatók, beszélnek róluk a televízióban, vitatkoznak róluk a közösségi médiában, próbálják megfejteni a szokásaikat, a gondolkodásukat és azt, hogyan képzelik el a jövőjüket. De ki tudhatná náluk jobban, hogyan látják önmagukat és az őket körülvevő világot?
Az Esti Hírlap „Fiatalokról, fiataloknak” című riportsorozatában Z és Y generációs fiatalokkal beszélgetünk. Nem róluk szeretnénk beszélni, hanem velük: megismerni a gondolkodásukat, vágyaikat, céljaikat, sikereiket, kudarcaikat és azt, milyen világot látnak maguk előtt.
A sorozat első vendége Kótai Liza. Mindössze 15 éves, a Magyar Táncművészeti Egyetem képzésében tanul, hároméves kora óta táncol, közben pedig egy másik álmot is egyre tudatosabban követ: színésznő szeretne lenni.

Kezdjük rögtön a családdal. Mit tudhatunk meg arról a közegről, amely végül is a háttérbázist adja számodra?
– A szüleim és a nővérem mindig is nagyon támogatóak voltak abban, amit csinálni akartam. A szüleim mindketten sportolók voltak, anyukám jégtáncos, apukám pedig bokszoló, ezért a táncban és a sportokban nagyon sokat segítenek. Ezek mellett a tánccal és a színészettel járó nehézségekben is sokat segítenek lelkileg.
Apukád, Kótai Mihály világbajnok ökölvívó, Magyarországon jól ismert sportoló. Ez téged hogyan érint? Segít, vagy inkább nyomaszt?
– Apukám nevét és karrierjét Magyarország nagy része ismeri. Nekem, amióta az eszemet tudom, elképesztően motiváló volt, hogy egyszer az én nevem is ennyit jelentsen. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a lánya lehetek, és ez sohasem nyomasztott. Ettől függetlenül ő is egy apa, és szerintem nagyon jó benne.

Igazából még annyira fiatal vagy, és olyan közel van a gyerekkorod, hogy a kettőt nem is lehet igazán elválasztani. Ugyanakkor már nem vagy kislány sem. Mindezt hogyan éled meg?
– Kisebb koromban mindig sokkal idősebbnek gondoltam magam, ezért állandóan úgy éreztem, hogy a karrierem szempontjából kezdek kifutni az időből. Mostanra már rájöttem, hogy 15 évesen még mindenre van időm, és egy kicsit lenyugodtam. A barátok szempontjából mindig nehéz volt, mert érettebbnek éreztem magam a többieknél, ezért általában nálam idősebb barátaim voltak. Ebben az évben sikerült egy elképesztő baráti társaságot szereznem, akikért nagyon hálás vagyok.
„Nem hiszem, hogy valaha abba fogom hagyni a táncot”
Hogyan jött az életedbe a tánc? Miért döntöttél úgy, hogy a táncművészetre teszed fel az életed, és mi motivál ebben?
– Hároméves korom óta folyamatosan táncolok, és nem hiszem, hogy valaha is abba fogom hagyni. Később, úgy nyolcéves koromban eldöntöttem, hogy színésznő leszek, és azért felvételiztem az egyetemre, mert a tánc mindenhol segítségemre lesz majd. Jelenleg a Kazán István Kamaraszínház színészstúdiójában veszek beszédtechnika- és színészmesterség-órákat. Úgy gondolom, hogy az előadóművészet minden formája nagyon fontos, és sokkal többet kellene a mai gyerekeknek színházba járniuk.

A táncosok világa külön világ, mondhatjuk, rendkívül specifikus közeg. Milyen a kapcsolatod az osztálytársaiddal, és milyen életmódot igényel tőled ez a pálya?
– Az osztálytársaimmal jó a kapcsolatom. Nyilvánvalóan van valamennyi versengés, de megtanultuk ezt jól kezelni. Ez a fajta versengés mindig is volt, és mindig is lesz. Én mindig versengő típus voltam, de ez a szakmára vonatkozik, nem a normális életre.
Hogyan kell elképzelni a táncórákat és az elméleti oktatást az MTE-n?
– Ez nagyon nehéz, mivel ugyanúgy kell érettségiznünk, mint egy hagyományos gimnázium tanulóinak. Általában reggel nyolctól este hétig iskolában vagyunk, ezért az esti tanulás különösen nehéz. A közismereti tanáraink próbálnak segíteni azzal, hogy kevesebb tanulnivalót adnak fel, de tanulni természetesen mindig kell. Nekem az működik, hogy az órákon próbálok minél több mindent megtanulni, a többit pedig későbbre hagyom.
Gondolom, nem sok időd jut másra. De amikor mégis van egy kis szabadidőd, mivel töltöd?
– A szünetekben általában apukámmal járok reggel és délután edzeni, de nagyon szeretek a legjobb barátnőmmel moziba járni, vagy csak elmenni új helyekre a barátaimmal. Olvasni is nagyon szeretek, bár arra sajnos néha nagyon nehéz rávennem magam.

A technika önmagában nem elég
A színművészet és a táncművészet szorosan összefügg: túl a tánctechnikán, azt elő is kell tudni adni – lehetőleg művészi fokon.
– Igen. A technika nem ér semmit előadás nélkül. Nekem mindig a technikával volt több bajom, de szerintem azt könnyebben ki lehet javítani. Nyilván elképesztően sok munkával, de megéri.
Biztosan figyelemmel kíséred a médiát, főleg a közösségi média felületeit, hiszen a ti korosztályotok számára ez az egyik legfontosabb kapcsolódási tér. Mi a véleményed az ott látható értékekről – vagy éppen értéktelenségről?
– Szerintem ez emberfüggő, hogy kire hogyan hat a média, és nem gondolom, hogy a kisgyerekeknek szabadna bármi mást nézniük a meséken kívül.
„A családom és a karrierem a legfontosabb”
Beszélgetésünk végéhez közeledve még két kérdést szeretnék feltenni. Mit vagy miket tartasz most a legfontosabbnak az életedben?
– Nekem jelenleg a családom és a karrierem a legfontosabb. Szeretnék minél többet tanulni, szerepelni és tapasztalatot szerezni, amíg csak lehet. Kiskorom óta ez volt a legfontosabb számomra, és nem gondolom, hogy ez a közeljövőben változni fog.

Az ember számára önmagát meghatározni mindig az egyik legnehezebb feladat. Mégis arra kérlek: hogyan határoznád meg a jelenlegi önmagad?
– Empatikus vagyok és reményteljes, ugyanakkor céltudatos és ambiciózus, mert tudom, hogy fiatalnak lenni kiváltság.
