Itt ülünk az Esti Hírlap szerkesztőségében, pár nap múlva lesz a Levendulamezők bemutatója a Belvárosi Színházban, és arról kérdezem a nemrég Amerikából hazatért, messzire szakadt művész Katona Pál honfitársunkat, meséljen kalandos életéről, a művészetről, és hogy mit jelent számára magyarnak lenni. Mielőtt azonban ebbe belefognánk, egy kis előzetes az életéből.
Egy rendhagyó életút. Húszévesen disszidálás, olaszországi menekülttábor, majd Chicago, végül a kaliforniai álom, Los Angeles. Mindez egy alapból érzékeny, művészi karakterrel, amibe beleértendő a magyar élni akarás motívuma. Az átélt emigrációs élmények és magyarságának megélése egy idegen környezetben egy különleges egyéniség kialakulását hozta magával. Hosszú, megpróbáltatásokkal teli út vezetett számára a színházhoz, a filmhez, a költészethez. Beleértendő ebbe egy komoly néptáncos múlt is. Három kötet szerzője, ebből kettő verseskötet, az egyik angol nyelven, valamint egy szociomonográfia. Négy filmforgatókönyv, valamint a Levendulamezők is fémjelzik irodalmi munkásságát. A darab egy része személyes élmények feldolgozásán alapszik, ötvözve azokat a férfi-női kapcsolatok misztériumának tudatos elemzésével. Harley-motoros múltja is kifejezésre jut a Levendulamezőkben. Kapcsolatát az anyafölddel soha nem adta fel, így automatikusan adódott az ötlet a darab magyarországi produkciójához. Katona Paul jelenleg a kaliforniai Tehachapiban él, Los Angelestől nem messze, a hegyek közt, egy régi indián település helyén. Kapcsolata Magyarországgal élő, felfogása szerint a magyarság megélése földrajzilag nem helyhez kötött. Elvált, egy felnőtt leánygyermek apja. Hobbija a lovasíjászat, népzene és minden, ami magyar.
– Disszidálás. Ez a szó ma már nem sokat jelent a fiatal generációknak. Szóval, hogyan is történt?
Vízvezeték-szerelő, ipari tanuló voltam a 70-es években, de engem nem érdekelt, imádtam olvasni, nekem Jókai, Móricz, Mikszáth, Illyés, és Bálint György és a többi klasszikus jelentette a világot. Az akkori szürke, álszent szocializmus eszméje nem fogott meg, lázadó voltam, úgy ösztönösen. Sajnos nem vett körbe az a klasszikus szülői szeretet se, amely esetleg eltántorított volna attól, hogy véglegesen elhagyjam az országot. Kerestem az alkalmat, de nehezen jött össze. Ugyanis akkortájt nem úgy volt, mint manapság, amikor mindenki oda utazik, ahova akar, hanem engedély kellett, engedélyt meg csak hithű KISZ-esek és kommunisták kaptak. A lényeg, hogy szereztem valahogy egy három napra szóló utazási vízumot, és útra keltem Bulgária felé, utam az akkori Jugoszlávián keresztül vezetett, és itt vettem egy nagy kanyart, irány átsétáltam egy bazi nagy erdőn, és Kozinába, egy kis jugoszláv faluba érkeztem, onnan pedig dobbantottam Padricianóba, Olaszországba egy befogadó menekülttáborba, amit a magamfajta embereknek tartottak fenn. Hét hónap múlva aztán már repültem is az álmok országába, Amerikába.
– Amerika, a lehetőségek országa!
Igen, az volt anno, de akár hiszi, akár nem, ma is az. Persze nem olyan könnyű, mint a könyvekben vagy filmekben, ennél azért sokkal összetettebb és bonyolultabb. Los Angelesben kiléptem a repülőtérről, pár dollárral a zsebemben, és persze nem ismertem senkit. Felültem az első buszra, és csak akkor szálltam le, amikor megláttam egy nyilvános telefonfülkét, ott kinyitottam a telefonkönyvet, és megkerestem az első magyar nyelvű nevet, felhívtam, elmondtam, hogy ki vagyok, nem ismerek senkit, és alig van pár dollár a zsebemben. Sorsszerűen egy Csáky László nevű magyar vette fel a telefont, aki azóta sajnos elhunyt, eljött értem és befogadott, ő egy igazán jó ember volt, látja, az igazi történetek az életben születnek! Lényeg, hogy elkezdtem dolgozni, mert munka nélkül ott sem létezhet az ember, és lásd a második csodát, éppen abból tudtam megélni, amely tudást Magyarországon, ipari tanulóként megszereztem. Jól ment a vállalkozás, de valami hiányzott az életemből, a művészet, a kultúra, amit otthon annyira szerettem, de felszínre jött az addig hanyagolt vágyam is, hogy színész legyek. Akkor már Los Angelesben éltem, és ott tagja lettem egy magyar színjátszó társulatnak, amelyet Varga Tibor és Óss Enikő vezetett. Sok szabadidőmet töltöttem ott, sokat tanultam, ezzel együtt fejlődtem. Hogy ne untassam a leendő olvasókat, elvégeztem a New York-i Film Akadémia filmszínész-, majd filmrendező szakát, készítettem két diplomafilmet. Mivel Amerikában az egypólusú irány nem elegendő, szükséges többrétű tudással bírni. Elkezdtem forgatókönyveket írni, dolgoztam mint producer, és rendeztem. Azt gondolom, mindezek egyidejű művelése eredményezte azt, hogy most itt ülünk a szerkesztőségben és beszélgetünk.
– Úgy érzem, ön egy rendkívül színes, vibráló, emocionális ember, jól látom?
Örülök, hogy így látja. Az élet szinte minden területét megjártam, és eljutottam arra a felismerésre, hogy a legfőbb dolog tudást, szeretetet és emberséget adni másoknak, ha fogadóképesek. Alapból művészlelkületű ember vagyok, aki a 70-es évek Magyarországán nem érezte igazán magát otthon. Utam során volt mit kutatnom, felfedeznem, persze a rajtam kívül létező világon keresztül.
– Egyszerre magyar és egyszerre amerikai. Hogy látja ezt a kettősséget?
A lelkem alapmotívuma a magyarságom, amely meghatározza a világszemléletemet, ugyanis a magyar egy különleges, egyedülálló nép, különleges nyelvében, kultúrájában, hitében. A magyarság lelkületében különleges, mert habár nem tudjuk, hogy mi az, de érezzük, hogy létezik, nincs még egy olyan tehetséges nép, mint a mienk. Teleki Pál, volt miniszter azt mondta: „Ki magyar? Magyar az, akiben a magyar érzés egyeduralkodóvá válik.” Amerikai életvitelem szerves része a Magyarországhoz való kapcsolódás. Az USA-ban kellett rájönnöm a gyökerek fontosságára, illetve nemzetem értékeire. Az eredmény nem világpolgárság, hanem egy kettősség lett. Ahogy azt Ricardo Montalbán színész fogalmazta: „Mexikó az anyám, és Amerika a feleségem. Ne várja senki, hogy egyiket kevésbé szeressem, mint a másikat.” Ez rányomja bélyegét az alkotásaimra is: úgy angol, mint magyar nyelven jelentettem meg versesköteteket.
– Család, gyerekek. Nem tudom önt elképzelni ezek nélkül!
Magányos farkas voltam mindig is, de szerelmes lettem, és magyar feleséget választottam, és a lányom ugyanolyan jól beszél magyarul, mint angolul. Mindig fontosnak tartottam a magyarság önazonosságának erősítését, a lányomnak mindenesetre sikerült, s ez örömmel tölt el.
– Úgy látom, önnek nagyon fontos a magyarság és a magyar kultúra!
Arra jöttem rá az elmúlt ötven év alatt, hogy a magyarság önazonossága sérült, a magyar kultúrának pedig az a feladata és küldetése, hogy begyógyítsa ezeket a lelki sebeket. Én erre teszek kísérletet, és a karmám is ezt támasztja alá, hiszen ki hitte volna, hogy több mint 40 évvel később az egyik budapesti színházban, a Belvárosi Színházban mutatják be a „Levendulamezők” drámámat.
– Valahol azt nyilatkozta, hogy a Levendulamezők alapmotívuma személyes indíttatású volt. Kifejtené?
A Levendulamezők alapmotívuma személyes indíttatású. Az amerikai Harley-motoros körökben mozogva különböző élményeken mentem át, amiket beintegráltam a darabba. Ezek megjelenítéséhez természetesen a művészi megközelítésen kívül nyitottság és érzékenység is szükséges volt. Számomra a Nő egy örök csoda, nemcsak ajándék, de szükségszerű, nélkülözhetetlen fókuszpontja a férfi sorsának. Ugyanekkor itt egy kozmikus kihívásról is szó van. Belső fejlődésem állomásaitól és életkortól függően néztem és éltem a szebbik nemmel való kapcsolataimat – és óhatatlanul meg kellett keresnem a választ arra a kérdésre, mi tart össze egy férfit és egy nőt hosszú távon? Egy időben ellenfelet láttam a Nőben, akit meg kell hódítani, aztán angyalt, kísértést, sőt a Latinovits-i értelemben (ld. Ködszurkáló c. könyvét) Máriát is. Idővel rá kellett jönnöm, hogy a Nő mindez egyszerre. Egy kapcsolatom sem volt statikus, mint ahogy nem is lehetett az. A Nő és a Férfi örök szerelmi táncához az Élet adja a zenét és a ritmust.
– A Levendulamezők darabhoz milyen ajánlót fűzne?
Egy történet a határokról, a vágyakról és arról, hogy néha a legnagyobb kérdésekre nincs kimondható válasz – csak megélhető igazság. Szeretettel hozom haza ezt a darabot, és bízom benne, hogy üzenete eljut azokhoz, akik netán az életük egy olyan fázisában vannak, ahol ennek helye lehet. És jó elmélyülést azoknak is, akik már átéltek vagy tanúi voltak a jelenségnek, amit a darab feldolgoz. Végül egy Szent Ágoston-idézet: „Szeress, és tégy, amit akarsz.”
– Mesélne a fiatalságához és az Esti Hírlaphoz köthető emléket?
Hát persze. Fiatalkoromban az Esti Hírlap üdítő kivételt képezett a többi pártállami újsághoz képest, mert volt egyfajta egyedisége, olyan hírek is megjelentek benne, amelyeket máshol nem olvashattunk. Mindenesetre az akkori fiatalok olvasták. Ezért is megtiszteltetés számomra a velem készült interjú.
– Köszönöm a beszélgetést.
Kriszt László
„Levendulamezők” színmű.
Bemutató: Belvárosi Színház. 2026. május 6-án, 19 h.
További részletek az Esti Hírlap programajánlóban találhatók.
Szereplők:
• Karras: Hajmási Dávid
• Joann: Domján Kata
• Joseph: Kiss Péter Balázs
• Larry: Kovács S. József
• Jessica: Buvári Lilla
• Kim: Nadrai Zita
• Motoros: Paul Katona
Rendező: Domján Kata
Társrendező, író: Paul Katona
