Fél óra a kádban vagy a medencében, és az ujjbegyeink úgy néznek ki, mintha hirtelen évtizedeket öregedtek volna. Sokáig kézenfekvőnek tűnt a magyarázat: a bőr megszívja magát vízzel, megduzzad, és ettől ráncos lesz. Csakhogy van egy nagy probléma ezzel az egyszerű történettel. Ha bizonyos idegek sérültek, a vízben áztatott ujj egyáltalán nem vagy jóval kevésbé ráncosodik. Vagyis a ráncosodásban az idegrendszer aktívan részt vesz.
Már évtizedekkel ezelőtt megfigyelték, hogy a vízben kialakuló ujjráncosodáshoz ép szimpatikus idegi működés szükséges. Olyan sérülések esetén, amelyek megszakítják ezt az idegi kapcsolatot, a jelenség eltűnhet. Későbbi vizsgálatok azt is kimutatták, hogy a folyamat egyik fontos eleme az ujjak szöveteiben lévő erek összehúzódása.
Amikor az ujjak hosszabb ideig vízben vannak, az autonóm idegrendszer hatására az apró erek összehúzódnak. A bőr alatti szövet térfogata valamelyest csökken, miközben a felszíni bőrrétegnek alkalmazkodnia kell – és kialakul a jól ismert barázdált felszín. Ezért különösen feltűnő az ujjbegyeken, a tenyéren és a talpon, vagyis azokon a szőrtelen bőrterületeken, amelyekkel tárgyakat fogunk vagy a talajjal érintkezünk.
Ez önmagában is elég érdekes lenne. De aztán valakinek eszébe jutott a következő kérdés: miért fejlesztett volna ki a szervezet egy aktív idegrendszeri reakciót, ha annak semmi haszna nincs?
Lehet, hogy az ujjunk esőgumit csinál magának?
2013-ban brit kutatók különös kísérletet végeztek. A résztvevőknek száraz, illetve vízben áztatott tárgyakat kellett mozgatniuk, egyszer sima, egyszer pedig előzetesen vízben ráncosra áztatott ujjakkal. A ráncos ujjakkal a résztvevők gyorsabban kezelték a nedves tárgyakat, miközben a száraz tárgyaknál nem mutatkozott hasonló előny.
Megszületett a rendkívül vonzó evolúciós magyarázat: talán az ujjbarázdák ugyanazt teszik, amit az autógumi mintázata. Segíthetnek a víz elvezetésében, így nedves környezetben jobb fogást adhatnak. Csakhogy a tudomány ritkán ilyen egyszerű.
Egy következő vizsgálat nagyobb mintán próbálta reprodukálni a gyakorlati előnyt, és nem talált meggyőző javulást a kézügyességi feladatokban. A kutatók azt is vizsgálták, változik-e az érintés érzékenysége, de ebben sem találtak egyértelmű előnyt. Vagyis az biztosnak látszik, hogy a ráncosodás nem pusztán passzív „felázás”. Az autonóm idegrendszer és az érösszehúzódás valóban része a folyamatnak. Az azonban, hogy ennek pontosan milyen evolúciós vagy gyakorlati előnye van, továbbra sem lezárt kérdés. Ez pedig sokkal izgalmasabbá teszi azt a jelenséget, amelyet gyerekkorunk óta unottan nézegetünk a fürdőkádban.
Amikor ugyanis fél óra után ránézünk a ráncos ujjainkra, nem egyszerűen vízzel teleszívott bőrt látunk. Egy automatikus idegrendszeri program működésének nyomát nézzük.
