Tizenegy év börtönre ítélték Lev Sloszberget – az orosz ellenzéki politikus a bíróságon is elítélte az ukrajnai háborút

Tisztelt Bíróság!

1.

Oroszországban ismét eljött a vádlók ideje.

Oroszország alkotmánya 1. cikkének (1) bekezdése szerint Oroszország demokratikus, föderatív jogállam, köztársasági államformával.

Ennek a tételnek most minden egyes szava védelemért kiált. Demokratikus. Föderatív. Jogállam. Köztársaság.

Az alkotmány 2. cikke szerint az ember, jogai és szabadságai jelentik a legfőbb értéket. Az ember és az állampolgár jogainak és szabadságainak elismerése, tiszteletben tartása és védelme az állam kötelessége.

Ezek a rendelkezések az Oroszországi Föderáció alkotmányos rendjének alapjai közé tartoznak.

Az alkotmány 18. cikke szerint az ember és az állampolgár jogai és szabadságai közvetlenül hatályosak. Ezek határozzák meg a törvények értelmét, tartalmát és alkalmazását, a törvényhozó és végrehajtó hatalom, valamint a helyi önkormányzatok tevékenységét, érvényesülésüket pedig az igazságszolgáltatás biztosítja.

Oroszország alkotmánya minden állampolgárának garantálja az élethez való jogot, az emberi méltóság védelméhez való jogot, a szabadsághoz és a személyes sérthetetlenséghez való jogot, a magánélet sérthetetlenségéhez, a személyes és családi titokhoz való jogot, a becsület és a jó hírnév védelmét, a lelkiismereti szabadságot, a gondolat- és szólásszabadságot, a vélemény és a meggyőződés kifejezésének jogát, az információ szabad keresésének, megszerzésének, továbbításának, előállításának és terjesztésének jogát, a tömegtájékoztatás szabadságát – a cenzúra tilos –, a békés, fegyvertelen gyülekezés, a gyűlések, tüntetések, felvonulások és piketek jogát, az állam ügyeinek intézésében való részvétel jogát, a választás és a választhatóság jogát, képességei és vagyona szabad felhasználásának jogát, munkaképességével való szabad rendelkezés jogát, jogai és szabadságai bírói védelméhez való jogot, azt a jogot, hogy ne neki kelljen bizonyítania ártatlanságát, a felelősséget megállapító vagy súlyosító törvények visszamenőleges alkalmazásának közvetlen tilalmát, valamint az emberi és állampolgári jogokat és szabadságokat eltörlő vagy csorbító törvények meghozatalának közvetlen tilalmát.

Az ember és az állampolgár jogainak és szabadságainak állami védelmét Oroszország alkotmánya garantálja. Ezek a rendelkezések képezik az Oroszországi Föderációban élő ember jogállásának alapját.

Az alkotmány valamennyi fent felsorolt rendelkezése sérthetetlen. Bármely ellenük irányuló támadás az Oroszországi Föderáció alkotmányos rendjének alapjai elleni támadás, amelyet a rendvédelmi szerveknek és a bíróságnak következetesen meg kell akadályozniuk.

Ebben a tárgyalóteremben jelen vannak Oroszország állami jelképei – az állami címer és az állami zászló. Ebben a tárgyalóteremben jelen van egy olyan személy is, aki jogosult bírói hatalmat gyakorolni, és felhatalmazást kapott arra, hogy az Oroszországi Föderáció nevében hozzon döntést.

A valóságban azonban ebben a tárgyalóteremben én vagyok az Oroszországi Föderáció, amelyet ketrecbe zártak, és el akarnak hallgattatni.

Csaknem harminchárom év telt el Oroszország alkotmányának 1993. decemberi elfogadása óta. Hogyan jutott el országunk idáig? E harminchárom év minden egyes évében az állam olyan lépéseket tett, amelyek eltörölték vagy csorbították az ember és az állampolgár jogait és szabadságait. Az orosz állam, noha egyedülálló történelmi lehetőséget kapott, nem tudott megszabadulni a bolsevizmus öröklött bélyegeitől. Három évtized alatt az orosz állam és társadalom a szabadság reményétől az emberi és állampolgári jogok és szabadságok csaknem teljes felszámolásáig jutott. Az orosz állam ismét vádlóvá vált, a jogait és szabadságait gyakorló állampolgár pedig ismét gyanúsított, terhelt és vádlott lett.

Az orosz állam ismét az ember elleni vád eszközeivé, az emberi és állampolgári jogok és szabadságok csorbításának és eltörlésének eszközeivé tette a nyomozó szerveket, az ügyészséget és a bíróságokat.

Hazánk ismét a 20. század meredek útjára lépett, amelyen végighaladva milliók szenvedtek mártírhalált, tízmilliók sorsa tört derékba, és megszámlálhatatlan, hosszan tartó lelki trauma keletkezett. A 21. században úgy próbálják előre vezetni az országot, hogy közben a fejünk hátrafelé fordul. Márpedig amerre az állam néz, arra vezeti az országot is. A jövő helyett – a múlt felé. Senki sem tudja, milyen messzire juthat ez a történelemben eltévedt vándor.

2.

2022. február 24-én a Nagy Honvédő Háború óta először tért vissza hazánkba a háborús idő. Ez a háborús idő kivétel nélkül minden orosz állampolgár életét megváltoztatta.

Ez idő alatt ezrek és ezrek élete szakadt félbe idő előtt. Előbb vagy utóbb nyilvánosságra kerül a halottak pontos és teljes száma, a nevükkel együtt. És az egész élő ország beleremeg majd ebbe a mártírológiába.

Lesznek, akik e közzététel után először értik majd meg igazán, mi történt – mekkora volt ennek a tragédiának a léptéke, és milyen kitörölhetetlen emberi nyomot hagy maga után örökre.

A katonai művelet megkezdése utáni kilencedik napon, március 4-én, korábban nem látott gyorsasággal – egyetlen munkanap alatt – elfogadták, kihirdették és hatályba léptették azokat a törvényeket, amelyek közigazgatási és büntetőjogi felelősséget állapítottak meg az e törvényekben „az Oroszországi Föderáció fegyveres erőinek alkalmazásával kapcsolatos, tudatosan hamis információk nyilvános terjesztéseként”, illetve „az Oroszországi Föderáció fegyveres erői alkalmazásának lejáratására irányuló nyilvános cselekményekként” meghatározott magatartásokért. Formálisan ezeknek a rendelkezéseknek az orosz hadsereg katonáit és a harci cselekményekben részt vevő más szervezetek alkalmazottait kellett volna megvédeniük cselekedeteik megalázó értékelésétől. A valóságban azonban ezeket az új rendelkezéseket azonnal tisztességtelen politikai harcra és az ember alkotmányos jogainak és szabadságainak közvetlen korlátozására kezdték használni. Számos jel utal arra, hogy ezeket a törvényeket eleve éppen ezzel a céllal fogadták el.

Már sok éve – és ez nem 2022. február 24-én kezdődött – az állami propaganda eszközei egy rendkívül veszélyes mítoszt terjesztenek: azt, hogy a katona, vagyis annak az embernek, aki részt vesz a harcban és az életét kockáztatja, legfontosabb joga a halálhoz, a megöletéshez való jog. Mintha ezek közül az emberek közül senkinek sem lenne joga az élethez.

Ki védi meg ma hazánkban a katona élethez való jogát? Ki védi meg egy anya és egy apa jogát ahhoz, hogy élve lássa a fiát? Ki védi meg egy feleség jogát ahhoz, hogy élő férjével legyen családja? Ki védi meg egy szerető nő jogát ahhoz, hogy mellette legyen a szeretett férfi? Ki védi meg egy katona jogát ahhoz, hogy apa lehessen, és láthassa gyermekeit – kisgyermekként és felnőttként egyaránt? Ki védi meg a gyermekek jogát ahhoz, hogy élő apával nőjenek fel? Ki védi meg a katona és családja jogát az emberi boldogsághoz?

Az Oroszországi Föderáció jogszabályait ma úgy alkalmazzák, hogy azt az embert, aki az emberi életek megőrzését, együttérzést és politikai felelősséget követel, az orosz fegyveres erők lejáratásával és tevékenységükről szóló valótlan információk terjesztésével vádolják, miközben azokat, akik a vérontás folytatását követelik, az ügyészség és a bíróság a vád „érdektelen” tanúiként használja fel. Így próbálja a rossz kiszorítani a jót az ország életéből, és magát a jóság fogalmát is lejáratni a társadalom szemében.

Az Oroszországi Állami Duma egyetlen olyan képviselője sem, aki 2022. március 4-én megszavazta a katonai cenzúráról szóló törvényeket, nem ment ki a frontra, nem állt be a harci alakzatba, nem kockáztatta az életét, és saját cselekedetével nem vállalt felelősséget a szavazatáért. Mindannyian megfutamodtak, mindannyian az állami érdekek védelmezőiként tüntették fel magukat úgy, hogy közben az Ohotnij Rjad határait sem hagyták el.

Az állami érdekekkel elfedett gyávaság azonban aljassággá válik.

3.

Ki védi meg hazánkban minden ember élethez való jogát – azt az alapvető jogot, amelynek biztosítása nélkül valamennyi más emberi és állampolgári jog és szabadság megvalósítása és védelme lehetetlen?

Oroszország alkotmánya, amelyet már annyiszor áztattak könnyek és vér, kimondja, hogy az ember élethez való joga elidegeníthetetlen és semmilyen korlátozásnak nem vethető alá. Ennek a jognak az alkotmány szerint meg kell határoznia a törvények értelmét és tartalmát, valamennyi államhatalmi szerv tevékenységét, és érvényesülését az igazságszolgáltatásnak kell biztosítania.

Az alkotmány nem pusztán minden orosz állampolgár jogát garantálja az élethez mint fizikai létezéshez. Oroszország alkotmánya olyan állami politika folytatását garantálja, amelynek célja a méltó élet feltételeinek megteremtése és az ember szabad fejlődésének biztosítása. Minden egyes emberé.

A méltó élet olyan élet, amelyben az embernek nem kell félnie önmagáért, szüleiért, gyermekeiért és unokáiért. A méltó élet azt jelenti, hogy az ember érti saját jövőjét és a következő nemzedékek jövőjét – családjáét és az egész társadalomét. Az emberhez méltó élet háború nélküli élet, a hirtelen halál minden pillanatban fenyegető veszélye nélkül. A méltó élet polgári párbeszédet és polgári békét jelent az országban. Méltó élet csak békében lehetséges.

A béke minden ember életének feltétele. Az ember szabad fejlődése azt jelenti, hogy szabadon írhat és beszélhet anélkül, hogy attól kellene tartania: ezért megfosztják szabadságától. A szabad emberi fejlődés azt a jogot jelenti, hogy szabadon és biztonságosan bírálhassa az államot és annak bármely hatalmi ágát – a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalmat –, valamint bármely tisztségviselőt, az egyszerű hivatalnoktól egészen az államfőig.

Az ember szabad fejlődése megköveteli az államtól az ember és minden egyes ember emberi méltóságának tiszteletét. Az ember szabad fejlődése lehetetlen anélkül, hogy az állam az embert helyezné minden politikája középpontjába, és az embert tenné politikája legfőbb értékévé és értelmévé.

A méltó élet és az ember szabad fejlődése erőssé és szabaddá teszi az államot. A méltó élet és a szabad fejlődés lehetővé teszi, hogy az ember is szabaddá és erőssé váljon. Az államnak senki nem adott, és senki nem is adhat jogot arra, hogy lerombolja a méltó életet és korlátozza az ember szabad fejlődését. Az erős és egészséges állam képlete: az állam van az emberért, nem pedig az ember az államért. Ezért az igazságért már sok ember fizetett az életével.

Háborús időben az ember élethez való jogának – a békés és szabad országban megélt méltó élethez való jogának – védelme minden felelős politikus, minden tisztességes állampolgár kötelességévé válik: mindazoké, akik megértik, hogy országunknak békés és szabad jövőre van szüksége. Minden embernek joga van a jövőhöz.

Az emberek élethez való jogának visszaadása nélkül az állami politika elveszíti értelmét. Az élethez való jog visszaadása országunk valamennyi lakójának – nemtől, fajtól, nemzetiségtől, nyelvtől, származástól, vagyoni és hivatali helyzettől, lakóhelytől, valláshoz való viszonytól, meggyőződéstől, társadalmi szervezetekhez való tartozástól és más körülményektől függetlenül – az első és feltétlen lépés egy olyan állam felé, amely az emberekért dolgozik.

Az egész ország jövője az ember élethez való jogával kezdődik.

4.

Hazánk elmúlt másfél évszázadának története háborúk sorozatának története. A krími háború (1853–1856), az orosz–török háború (1877–1878), az orosz–japán háború (1904–1905), az első világháború (1914–1918), a polgárháború (1917–1922), a szovjet–finn háború (1939–1940), a Nagy Honvédő Háború (1941–1945), az afganisztáni háború (1979–1989), az első (1994–1996) és a második (1999–2009) csecsen háború, valamint 2014 óta helyi, 2022 óta pedig teljes körű katonai művelet Ukrajnában. És akkor még nem beszéltünk azokról a helyi katonai konfliktusokról, amelyekben a cári, a szovjet és az orosz hadsereg katonái hol nyíltan, hol titokban részt vettek.

A halottak teljes névsorát mindmáig nem állították össze, és sok név esetében valószínűleg már nem is lehet helyreállítani. Emberek millióinak halála és temetési helye ismeretlen. Sírok millióit már nem lehet megtalálni, és soha nem is fogják megtalálni. Ebben az értelemben a múlt háborúi tovább tartanak, mert a háború addig nem ér véget, amíg el nem temetik utolsó elesett katonáját.

A háborúk halottai egy hatalmas országnyi embert jelentenek: olyan embereket, akiktől elvették annak lehetőségét, hogy végigéljék saját életüket, és életet adjanak a következő nemzedékeknek. Ezek az idő előtt megszakadt és meg sem valósulhatott emberi életek mérhetetlen, tátongó, örökre betölthetetlen űrt jelentenek Oroszország emberi történetében.

Kinek fáj a szíve ezekért a meg nem valósult emberi életekért? Kinek és miért van szüksége arra, hogy folytatódjon a szüntelen vérontás, a nemzedékről nemzedékre ismétlődő áldozathozatal hagyománya? Hazánkban a temetők – köztük a katonai temetők – ma sokkal gyorsabban növekednek, mint a szülészetek, az óvodák és az iskolák.

Oroszországnak ma békére van szüksége, mint az élet országon belüli megőrzésének feltételére. Lehet, hogy valaki a népet kimeríthetetlen forrásnak tekinti – általában az emberi, különösen pedig a katonai erő forrásának. Ez a forrás kétségtelenül életet adó. De mint minden forrás, a nép is gondoskodást és törődést igényel. A forrást nem szabad beszennyezni. Nem szabad eltorlaszolni. Nem szabad megmérgezni. Nem szabad rendeltetésével ellentétesen használni. És nem szabad önkényesen megváltoztatni a forrás vizének természetes áramlását.

A nép mozgásának természetes iránya az élet. Így rendelte a természet. Így tervezte Isten. Minden természetes emberi ösztön az élet felé irányul. Az államtól, a szó legtágabb értelmében, mindössze annyi szükséges, hogy megteremtse a nép életének feltételeit. A halál pedig az élet természetes rendjében maga is természetessé válik, mert a természetes halál a természetes élet befejező része.

Az az állam, amely nem garantálja és nem biztosítja az ember élethez való jogát, nem teljesíti legfontosabb rendeltetését: az emberi és állampolgári jogok és szabadságok elismerését, tiszteletben tartását és védelmét. Az az állam, amely nem garantálja és nem biztosítja az ember élethez való jogát, megtagadja az embert, jogait és szabadságait mint legfőbb értéket.

Az az állam, amely nem garantálja és nem biztosítja az ember élethez való jogát, vádlóvá válik azokban a bírósági eljárásokban, amelyeket az élethez való emberi jog védelmezői ellen folytatnak. A halál védelmezőjévé és közvetítőjévé válik egy olyan országban, ahol a nők félnek gyermeket vállalni, mert nem tudják, milyen jövő vár rájuk – békés vagy háborús.

Országunk új- és legújabb kori története – néhány évtized kivételével – a háborúról háborúra való átmenet története, amikor újabb tűzfészkek terjednek egy olyan földön, amely még meg sem tisztult az előző háború lövedékeitől. A földnek nincs ideje begyógyítani az egyik háború sebeit, mielőtt elkezdődik a következő. Az egyik háborúban elesettek csodával határos módon megszületett gyermekei, unokái és dédunokái a következőben pusztulnak el. Az élet körei szétszakadnak, és a halál köreivé válnak.

Azok ellen pedig, akik megpróbálják megőrizni az élet köreit, olyan büntetőeljárásokat indítanak, amelyeket a halál igazolásának szálai varrnak össze. Ezek a lényegüket tekintve vörös fonalak közvetlen folytatásai a 20. század vérrel és könnyekkel átitatott büntetőügyeinek.

5.

A 20. században hazánkban kibontakozott represszió egyik legfontosabb tényezője az volt, hogy a biztonsági szerveket – a Csekát, az NKVD-t, az MGB-t és más szervezeteket – tényleges politikai hatalommal ruházták fel. A biztonsági szervek és a politikai hatalom intézményeinek összefonódása és közvetlen összekapcsolása nemcsak a represszió végrehajtó mechanizmusává tette a rendvédelmi szerveket, hanem lehetővé tette számukra konkrét nevek és egész listák kijelölését is: teljes társadalmi rétegeket vontak elnyomás alá politikai, ideológiai, osztály-, társadalmi, vallási és nemzeti gyűlölet és ellenségeskedés alapján.

Az elnyomást megszervező és végrehajtó struktúrák saját céljaikhoz igazították a büntetőjog szabályait, e szabályok értelmezését – rendszerint rendkívül tág módon – és a jogalkalmazási gyakorlatot. Ez a gyakorlat az egész országban lemásolódott, miközben az egyes nyomozók, ügyészek és bírák újabb „találmányaival” bővült. A politikai represszió gépezetét úgy építették fel, hogy akár egy egyszerű nyomozó is politikai döntést hozhatott egy ember sorsáról.

A represszió vertikális rendszere arra a lehetőségre épült, hogy minden szinten abszolút önkényt lehessen gyakorolni. A bíróság a bűnös ítéletek pecsételőgépeként működött.

Az elnyomó gépezet annak vélelmén alapult, hogy minden ember bűnös, aki bármilyen kezdeményezés alapján – akár tudatosan hamis feljelentés következtében – a represszió malmába kerül. Ekkor született meg az a megfogalmazás, hogy „a szervek nem tévednek”.

Amikor Sztálin 1953-as halála után leállították a repressziós gépezetet, a Szovjetunió politikai vezetésének gyakorlatilag első döntése az volt, hogy megfosztotta a biztonsági szerveket politikai hatalmuktól. Ez ugyan nem szüntette meg teljesen az önkényt, de jelentősen korlátozta. Éppen ezeknek a politikai döntéseknek köszönhetően indult el a rehabilitáció folyamata, amelynek során ugyanazok a bíróságok és ugyanazok a bírák, amelyek korábban elmarasztaló – köztük halálos – ítéleteket hoztak, a bűncselekmény hiánya miatt felmentő ítéleteket kezdtek hozni. Az emberek életét, egészségét és idejét azonban már nem lehetett visszaadni.

2021 után hazánkban a biztonsági és rendvédelmi szervek tényleges politikai hatalmi jogosítványokat kaptak, ami a jogfosztottság, a törvénytelenség és az önkény ugrásszerű növekedéséhez vezetett. A biztonsági szervek politikai hatalommal és tényleges politikai döntési joggal való felruházása megfosztotta az orosz bíróságokat függetlenségüktől. A bíróságok függetlenségének felszámolása pedig a bírói hatalom mint legfelsőbb hatalmi ág lerombolásához vezetett.

6.

A 21. században hazánkban létrehozott represszív jogszabályok eltorzították az orosz rendvédelmi és igazságszolgáltatási rendszer lényegét, célját és feladatait.

Az alkotmányos emberi és állampolgári jogokat és szabadságokat közvetlenül csorbító és eltörlő törvények – teljes összhangban saját eredeti céljukkal – az állam jogon kívüli polgárüldözésének eszközeivé váltak.

A jog és a törvény a posztszovjet korszakban minden korábbinál távolabb került egymástól. A jogellenes törvény gyorsabban rombolja az államot, mint ahogy a korrózió elpusztítja a fémet.

Emberek ezrei és ezrei ellen indult büntetőeljárás pusztán meggyőződésük miatt – békés, erőszakmentes, humanista meggyőződésük miatt.

Több ezer büntetőeljárás feladatává vált az eltérő vélemény elfojtása és a félelem újratermelése a társadalomban. Egyetlen embert börtönöznek be, de a félelem milliók szívébe kúszik be. A rendvédelmi szervek fellépésétől való félelem terjedése megváltoztatta azt is, ahogyan az emberek ezekre a szervekre tekintenek. Félni kezdtek a rendvédelmi szervek munkatársaitól, potenciális veszélyforrást látva bennük ahelyett, hogy jogaik és szabadságaik védelmezőinek tekintenék őket. Jól tudom, milyen nehezen élik meg ezt a változást a lelkiismeretes rendvédelmi dolgozók.

Maga a bűncselekmény fogalma is eltorzult az országban mint valóban társadalomra veszélyes cselekmény. Az új törvények alapján bűncselekménnyé vált a békés meggyőződés szabad kifejezése, az emberi méltóság védelme, az erőszakkal szembeni tiltakozás, a hazugsággal való egyet nem értés, az együttérzés, az empátia és az emberek iránti irgalom. Az erényt üldözik, a bűnt pedig ösztönzik és felmagasztalják. A feljelentések és a nyílt hamis tanúzás a bizonyítékok királynőjévé váltak.

Büntetőügyek ezrei váltak zaklatás, rágalmazás, a közéletből és a politikai életből való kiszorítás, foglalkozások betiltása, az állam által kitalált boszorkányüldözés, személyes bosszú, valamint a családtagoknak és szeretteknek okozott, már-már szadizmussal határos maximális szenvedés eszközeivé. Lényegében az emberi személyiség megsemmisítésének fegyvereivé váltak.

Rendvédelmi dolgozók ezrei – akiknek oktatására és szakmai képzésére az állam több százmilliárd rubelt költött – munkaidőben a közösségi médiában ülnek, és gondolatokra és szavakra, bejegyzésekre és megosztásokra, képekre és videókra, kedvelésekre és hozzászólásokra vadásznak. A sikeres vadászatért rendfokozat, beosztás, elismerés, jutalom és előléptetés jár. A hírnév elvesztésének kockázata gyakran félelmetesebb, mint az élet elvesztésének kockázata, de azok, akik a hátországban emberekre vadásznak, igyekeznek erre nem gondolni.

Bűncselekmények egész csoportjai jelentek meg valódi sértett és jogi következmény nélkül. Az állam önmagát – vagyis a mindenkori hatalmat – tekinti sértettnek, de erről szemérmesen hallgat. Az új törvények védelmének tárgyává a hatalom félreértelmezett tekintélye vált. A hatalom mintha megszemélyesítené önmagát, és önmagát – nem az embert, hanem saját magát – ismerné el az állam legfőbb értékeként. Ez nagyon szégyenletes, de szégyent csak az az ember tud érezni, aki ismeri a szenvedést és az irgalmat.

A harcokban részt vevők közül kinek segítettek az új represszív törvények megőrizni az életét? Kinek őrizték meg családtagjait és szeretteit? Kinek segítettek megőrizni becsületét és méltóságát? Hiszen ha Oroszország alkotmányát követjük, csak ezért lehetett volna ilyen törvényeket elfogadni – más célból nem.

Az új represszív törvények a legpusztítóbb hatást az orosz igazságszolgáltatási rendszerre gyakorolták. A bírói hatalom alkotmányos alapjai, mindenekelőtt a bírák függetlensége, gyakorlatilag megsemmisültek. A hatalmi ágak szétválasztása többé nem létezik. A bírósági döntéseket a bíróságokon kívül, előre meghatározzák. A felek egyenjogúságán és a kontradiktórius eljáráson alapuló igazságszolgáltatás helyét vádelvű perek vették át, amelyekben a bíró a fővádlóvá, az emberi jogok és szabadságok első számú megsértőjévé válik.

Vannak bíróságok, de nincs igazságszolgáltatás.

A bírói hatalom lerombolása magának az államnak a lerombolásával egyenértékű. Az igazságszolgáltatás hiánya annak diagnózisa, hogy az állam megtagadja az emberi és állampolgári jogok és szabadságok bírói védelmét.

Amikor a bírói hatalom megszűnik követni saját rendeltetését, az alkotmány de facto elveszíti erejét és hatályát.

Nagyon remélem, hogy a jelenlegi vádlóknak jó gyermekeik lesznek. Okosak, becsületesek, kedvesek, igazságosak, nemesek. Előbb vagy utóbb megkérdezik majd szüleiket, mi történt országunkban ebben az időben és miért. Megkérdezik, ki hol és milyen minőségben dolgozott, mit tett, mit ért el, mit adott a társadalom életéhez.

Minden ember számára fontos, hogy igazolja saját életét. Az igazolás az igazságból fakad. Hiszen csak az igazság ad értelmet az életnek. És ha az ember életében nem volt igazság, mit mond majd, amikor a Legfelsőbb Bíró elé áll?

7.

Az új represszív jogszabályok politikai, ideológiai és nemzeti gyűlöletet és ellenségeskedést szítottak országunkban, megosztották az orosz társadalmat, és lerombolták a polgári béke csíráit.

A vádlók kora az államot és politikájának támogatóit nemcsak úgy mutatja be, mint akiknek mindig igazuk van, hanem úgy is, mint akiknek joguk van erőszakkal elnyomni azokat, akik nem értenek egyet az állam politikájával – beleértve a háború és béke kérdéseit is. Az állammal szembeni békés ellenvéleményt a jogalkotás és a jogalkalmazás egyaránt kriminalizálta.

A polgári párbeszédet és vitát felváltotta a Büntető Törvénykönyv, a nyomozó szervek és a bíróságok. Az állami politika helyességét alátámasztó bizonyítékok erejét ma a nyilvános ellenvéleményért kiszabott börtönévekben és a hallgatólagos ellenvéleményt elfojtó félelem hullámaiban mérik.

A polgári párbeszéd önmagában is az emberi jogok és szabadságok védelmezője. A polgári párbeszéd lerombolása emberek tízmillióit tette némává és védtelenné az állammal szemben. Amikor a szabad szó évekre szóló szabadságvesztéssé változik, a szólásszabadság mint intézmény megszűnik létezni. A szólásszabadság és a tömegtájékoztatás szabadsága állami garanciák nélkül lehetetlen.

A jog mindig az állam védelmére szorul. Csak a jogfosztottsághoz van szükség az állam tétlenségére. Az önkény ott születik meg, ahol az állam megszűnik védeni a jogot – beleértve a polgári párbeszédhez való jogot is.

Az új represszív törvények ismét osztálytársadalommá teszik az orosz társadalmat, vagyis egy évszázaddal vetik vissza. Az osztálytársadalom mindig az uralkodó osztály diktatúrájára épül – egy olyan embercsoportra, amely monopolizálta az államhatalmat, és saját érdekei szerint él vissza vele. Rendszerint ráadásul nem is az egész réteg érdekei szerint, hanem egy bürokratikus csoport érdekei szerint, amely ennek a rétegnek a nevében lép fel.

A diktatúra kizárja a polgári párbeszédet. Aki diktál, senki másra nem hallgat, csak önmagára. Ha egy ilyen állam látókörébe kerül egy ember, aki nem ért egyet politikájával, az állam nem párbeszédpartnerként tekint rá, hanem ellenfélként, és egy külön erre a célra megalkotott jogszabályrendszer célkeresztjén keresztül szemléli.

Csak az állam képes egy országban felszámolni a polgári párbeszéd feltételeit. A polgári párbeszéd a társadalom természetes állapota. Ha azonban megsemmisítik az emberi jogokat és szabadságokat, a polgári párbeszéd lehetetlenné válik. Ahol az állam félelmet termel újra, ott az emberek nem fognak beszélni. Polgári párbeszéd nélkül pedig polgári béke sem lehet az országban.

Az állam által megteremtett, a gyűlölet és az ellenségeskedés növekedését elősegítő feltételek a társadalom legfélelmetesebb folyamatát indítják el – az ember elembertelenítésének folyamatát. A gyűlölet és az ellenségeskedés elembertelenít.

Az elembertelenedés lehetővé teszi a kárörömöt mások szenvedése és halála láttán, kegyetlenséget és kérlelhetetlenséget ébreszt az emberekben, valamint hajlandóságot arra, hogy igazukat ne pusztán erővel, hanem az állam represszív mechanizmusain keresztül bizonyítsák. A beszéd és a vita szükségessége helyett lehetővé válik, hogy az embert gondolataiért és szavaiért megbüntessék. Az elembertelenített emberek nyelvévé a gyűlölet nyelve válik. Ez a nyelv lehetetlenné teszi a polgári párbeszédet. A gyűlölet nyelvén nem lehet együttérzésről és irgalomról beszélni.

Az állam teljes felelősséggel tartozik a társadalom erkölcsi állapotáért. A rossz magvai az állami politika raktáraiban érnek be a leggyorsabban akkor, amikor kiszorítják belőlük az emberi és állampolgári jogokat és szabadságokat.

Hazánk a 20. század politikai pereiben és az ezeket kísérő megrendelt gyűléseken már látta, milyen állapotba süllyedhet egy osztálytársadalom. Emberek nyilvánosan gyűlöltek más embereket, és ezt állampolgári kötelességük teljesítésének tekintették. Az állam ösztönözte és üdvözölte az ember politikai és erkölcsi lezüllését. Éppen az ilyen, gyűlölettel megrontott emberekben látta saját támaszát. Éppen ilyen embereket akart manipulálni és irányítani. Személyes és családi tragédiák milliói történtek a gyűlölet és ellenségeskedés légkörében, emberek millióinak sorsa tört derékba örökre.

Az állam minden erőforrását a gyűlölet és ellenségeskedés bástyáinak felépítésébe fektette. Végül azonban nem ért el vele semmit. Az ember természetes lénye elutasította a hazugságra és erőszakra épülő állam emberidegen előírásait. Az emberek pszichológiai értelemben megszűntek támogatni a hatalmat.

Ezt követően országunkban megváltozott a társadalmi és politikai rendszer.

8.

Hol tartunk most? Túljutottunk már azon a ponton, ahonnan nincs visszaút, vagy az orosz társadalom még megtalálja magában az erőt ahhoz, hogy megőrizze emberiességét, és befolyásolja annak az államnak a politikáját, amely feladta saját rendeltetését?

Az elnyomás támogatói és megszervezői mindig azt gondolják, hogy az elnyomó politika örökké tart majd – vagy legalább az ő életük végéig kitart. Ami azután történik, saját életükön túl, rendszerint már nem érdekli őket. Azok az emberek, akik jogfosztottságot, kegyetlenséget és gyűlöletet hoznak létre, nem szeretnek a jövőre gondolni. Mert amikor az ember a jövőről gondolkodik, másokra is gondolnia kell, nem csak önmagára. A kegyetlenséget és a gyűlöletet mindig mélyen leköti a jelen, amelyben – úgy hiszik – korlátlanul uralkodnak.

A vádlók mindig pontot akarnak tenni a történelem végére. A történelem nagy és életet adó ereje azonban éppen abban rejlik, hogy soha nem ér véget. Három és fél évtized alatt Oroszország a lelkesedéstől a kétségbeesésig, a reménytől a csalódásig, a hirtelen elnyert szabadság mámorától a szabadságtól való félelemig jutott. Ebből a kétségbeesésből, csalódásból és félelemből nőtt ki a jelenlegi korszak, amelyben azt, aki az embert tekinti legfőbb értéknek, megfosztják szabadságától, miközben azok, akik az emberi életeket – a sajátjuk kivételével – semmibe veszik, az állam nevében beszélnek és cselekszenek. Erkölcsileg nehéz ezt látni és megérteni, de ma itt tartunk.

Így alakult a történelmünk. Ennek a katasztrófának – mert valódi nemzeti katasztrófáról van szó – az okairól már sokat beszéltek, és még sokat fognak beszélni. Az országnak évről évre végig kell majd lapoznia az elmúlt évtizedek lapjait, és számba kell vennie minden egyes lépést azon az úton, amely a mai naphoz vezetett. Ezt azért kell megtenni, hogy végre megváltoztassuk azt a meredek útvonalat, amelynek két oldalán börtöncellák és sírgödrök húzódnak. Oroszország már több mint eleget fizetett a békéért és a szabadságért. De nyilvánvalóan még többet kell fizetnie.

Előttünk áll egy új történelmi lehetőség ablaka. Nem tudjuk, mikor nyílik meg, mikor lesz elég erős a fény ahhoz, hogy szétfeszítse és eloszlassa a sötétséget. De ez biztosan megtörténik, mert a történelem törvényei – akárcsak a természet törvényei – erősebbek az ideiglenes uralkodók önkényénél. A történelemben még senkinek sem sikerült becsapnia az időt. A rossznak – a jóval ellentétben – nincs hozzáférése a halhatatlansághoz.

Amikor eljön országunkba a béke és a szabadság, azt fogjuk javasolni mai vádlóinknak, hogy tanuljanak meg mindössze egyetlen dalt – egy altatódalt, amelyben egy anya boldog életet ígér kisgyermekének.