Van egy japán nő, akinek az élete nem napokban, órákban vagy percekben mérhető, hanem néhány másodpercben. Mizuta Junko a dokumentumfilm szerint nagyjából hét másodpercig képes megtartani azt, ami éppen történik vele. Ami ezután következik, az már nem biztos emlék, hanem üres hely, amelyet csak a jegyzetei tudnak visszatölteni.
A róla készült japán dokumentumfilm, az Ever Vanishing Present nem hatásvadász orvosi kuriózumként mutatja be a történetét. Sokkal keményebb annál. A film azt mutatja meg, milyen lehet úgy élni, hogy az ember nem bízhat a saját emlékezetében csak 7 másodpercig. Mizuta ezért szinte mindent leír: mit csinált, kivel beszélt, hová ment, milyen arckifejezést látott, milyen mondatok hangzottak el. A jegyzetfüzet nála nem emlékeztető, hanem kapaszkodó. Nem kiegészíti az életét, hanem egyben tartja.
A történet háttere orvosi értelemben is súlyos. Mizuta Junko 2007-ben herpeszvírus okozta agyvelőgyulladáson esett át. Ez nem az a banális fertőzés, amelyre sokan legyintenek, hanem ritka, életveszélyes állapot: a vírus az agyat támadja meg, és túlélés után is maradhatnak maradandó következmények. Nála az emlékezet sérült olyan mértékben, hogy az új élmények nem tudnak tartósan rögzülni.
Mizuta ír. Újra és újra. Beszélgetés közben, találkozók előtt, mindennapi helyzetekben. Amit más ember automatikusan megőriz, neki azonnal papírra kell mentenie. Ha nem írja le, eltűnik. Ha leírja, később vissza tudja olvasni, de az már nem ugyanaz, mint emlékezni.
A film egyik pontján Mizuta találkozik egy férfival is, aki hasonló memóriazavarral él. Nála is csak néhány másodpercig marad meg az új információ, mégis egészen másként alkalmazkodott: jóval kevesebbet jegyzetel, inkább a mindennapi rutinokra támaszkodik. A két életstratégia között óriási a különbség. Mizuta a részleteket próbálja megmenteni, a férfi inkább a mozgásban maradó életet.
A hét másodperces emlékezet története megrázó. Az ilyen típusú memóriazavar nem azt jelenti, hogy az ember „feledékeny”. Nem arról van szó, hogy valaki nem találja a kulcsát, vagy nem jut eszébe egy név. Itt az új élmény rögzítése sérül. A múlt bizonyos részei megmaradhatnak, a készségek is működhetnek, de a friss jelen nem válik megbízható emlékké.
Ezért annyira fontos Mizuta füzete. Abban egy élet darabjai sorakoznak. Mondatok, helyzetek, arcok, apró történések. Az, amit az agya nem tud megtartani, papíron marad fenn. A dokumentumfilm egy ritka betegséget mutat be, hogy az identitásunk mennyire függ az emlékezettől. Attól, hogy tudjuk, mi történt velünk az előbb. Attól, hogy egy beszélgetés folytatható, egy kapcsolat követhető, egy nap visszakereshető.
Mizuta története nem könnyű néznivaló, de fontos. Rávilágít arra, hogy az emlékezet nem luxus, hanem alap. Az emberi kapcsolatok, a munka, a biztonságérzet, az önazonosság mind erre épül. Amikor ez megsérül, nemcsak a múltból veszítünk el darabokat, hanem a jelenből is, amely folyamatosan kicsúszik alólunk.
