Húszéves fennállását ünnepli a Kazán István Kamaraszínház, amely 2006-ban egy szerény pincehelyiségből indult, mára pedig több mint félszáz színészhallgató képzését és számos színházi bemutatót tudhat maga mögött. Az alapító Kriszt László koreográfus, színészpedagógus és rendező az elmúlt két évtizedben nemcsak fiatal tehetségeket indított el a pályán, hanem olyan előadásokat is színpadra állított, amelyekkel a társulat a Nemzeti Színházba is eljutott. A jubileum alkalmából készült intejúban Kriszt László koreográfussal, színészpedagógussal, rendezővel interjúban az indulás nehézségeiről, a sikerekről és kudarcokról, a színészképzés kihívásairól, a magyar színházi élet helyzetéről és a kamaraszínház jövőbeli terveiről is beszélgettünk.
Egyedülálló teljesítményt tudhat maga mögött a volt Színház- és Filmművészeti Főiskola tanáráról elnevezett kamaraszínház. Egy pincében kezdődött a színészképzés, majd a kisebb-nagyobb előadások színpadi próbái és kezdetben a bemutatói is.
A Kazán István Kamaraszínház fennállása óta több mint félszáz színészhallgató kapta meg a hivatásos színészképesítést, sok fiatal pályakezdő indult el a színházi pályáján. Olyan színészek és volt színészhallgatók működtek közre, mint Helyey László, Imre István, Zana József, Koós János, Budai Tünde, Dombrádi Alina, Major Bea, Ripli Zsuzsanna, Fantoly Nikolett, Szabó Eszter, Gunyecz Anna, Gergely Zsófia, Vég András, Illés Tamás, Galambos Zoltán, Gajdos József, Kovács Molnár József, Damu Roland, Farkas Tamás és sokan mások. Olyan produkciók kerültek bemutatásra, mint a Musical Pódium, Zana nélkül mit érek én, a nagy sikerű Gershwin Show, továbbá olyan művek kerültek színpadra, mint Karinthy Ferenc: Gellérthegyi álmok, Sárdi Mária: Kislány a pokolban, Mastrosimone: Pulóvergyűjtő, Tadeusz Borowski: Auschwitzi napló, G. B. Shaw: Magányos Johanna, Sartre: Zárt tárgyalás, vagy a Mindjárt jövök Samuel Beckett nyomán és Krzysztof Choiński: Riadó című előadások. Két alkalommal, 2024-ben és 2025-ben a kamaraszínház eljutott a Nemzeti Színházba. Az eltelt színházi útról és sok minden másról beszélgetünk az alapítóval, Kriszt László rendezővel.
– Önt nagyszerű táncosként, musicalszínészként és koreográfusként ismerte a nagyérdemű. Aztán 20 évvel ezelőtt váltott egy nagyot, és belekezdett egy teljesen más színházi tevékenységbe.
Ennek több oka is volt, egyrészt fizikai, amely alatt azt értem, hogy habár színvonalas zenés produkciókban vettem részt előadóként (Ének az esőben főszerep) vagy alkotóként (M1 Kulcs produkció koreográfus), az idő vasfogát már megéreztem, másrészt szakmailag mélyebb színházi területre vágytam, s ez a prózai színház volt.
– Hol és mikor kezdte el a prózai színházi munkát?
Bementem 2006 őszén Galambos Tiborhoz, a Fészek Művészklub akkori igazgatójához, és elmondtam neki a színházi tervemet, s mivel akkortájt a Fészek nem volt annyira látogatott, így lent az alagsorban kaptam egy pincehelyiséget, így indult az egész.
– Volt valamilyen anyagi és művészi háttere, segítsége?
Semmi nem állt rendelkezésre, volt azonban elhatározás, akarat, hit és kitartás a részemről. Aztán jöttek mellém fiatalok, akik valamikor hozzám jártak táncórákra, továbbá jelentkeztek olyanok, akik színészek szerettek volna lenni és akartak tanulni. Ami pedig a művészi hátteret illeti, egyrészt merítettem a Színművészeti Főiskola operett-musical szakán és a Színház- és Filmművészeti Egyetem koreográfus szakán tanultakból, másrészt a mögöttem hagyott közel 30 év színházi és egyéb szakmai tapasztalataiból, de az, amibe végül is belevágtam, teljesen új terület volt számomra, hiszen addig nem oktattam beszédtechnikát vagy színészpedagógiát, és természetesen nem rendeztem prózai előadásokat.
– Hogy sikerült szakmailag minderre felkészülnie?
Volt gondom, nem is kevés, viszont sok olvasással, tanulással sikerült behoznom azt a kulturális és művészi lemaradást, amit inkább éreztem, de nem tudtam. Így végül egy olyan működőképes pedagógiai rendszer jött létre, amely egyfajta színészpedagógiai és rendezői módszertanná állt össze. Megemlítem, hogy ez a mai napig alakul, mert ahogy magam is folyamatosan változok, fejlődök, úgy bővül maga a módszer is.
– Miből finanszírozta a kiadásokat, merthogy ingyen, gondolom, nem volt semmi!
Persze, voltak kötelező jellegű kiadások, amiket a növendékek jelképes hozzájárulásából fedeztem, a rendezésekért soha nem kaptam fizetést, hiszen miből is kaptam volna, így nekem éppen csak annyi maradt a megélhetésre, hogy hajszálon, de fennmaradjak. Igaz, rengeteg párizsit ettem az elmúlt évtizedek során. 😊
– A 20 év nem véletlenek sorozata, gondolom, rengeteg munka állt mögötte!
Ez így van. Sok embernek kellett hozzájárulnia ahhoz, hogy most itt beszélgessünk, csak egy pár név a hosszú listából: Turcsa Olivér hang- és fénytechnikus, Rosenfeld Dániel Imre produkciós menedzser, Kárer László operatőr, Maximilian Kristóf médiamenedzser, János Horváth producer, Telegdy István fotós, Farkas József, Baranyecz János írók és azok a színészhallgatók, akik az adott időszakban ott voltak, ők mindannyian hozzájárultak az elmúlt 20 év eredményeihez.
– Mit tart fontosnak az elmúlt 20 év alatti művészeti tevékenységgel kapcsolatban?
„A színház nem cél, hanem eszköz, eszköz arra, hogy többé, jobbá és értékesebbé váljunk”, vagyis csak önmagunk folyamatos minőségi fejlesztése van a birtokunkban, az rajtunk áll. Hogy hol, mikor és kitől kapjuk a „nagy” lehetőséget, azt nem tudjuk, arra nincs befolyásunk. Ezért csak a befektetett mennyiségi és minőségi munka áll rajtunk, de pont ez a lényeg.
– Mit tart kudarcnak és mit tart sikernek a kamaraszínház fennállása óta?
Azt gondolom, hogy mindkettő jelen volt az elmúlt 20 évben. Kudarcnak talán azt tartom, hogy a sok tehetséges fiatal 95%-a lemorzsolódott, csak mert gyors sikert reméltek, és a legfontosabbat, a szorgalmat és kitartást feladták, ami pedig a sikert illeti, persze, volt abban is részem, például a Kislány a pokolban és az Auschwitzi napló előadások, amelyek 20 éve vannak jelen a kamaraszínház repertoárján, s amelyekkel végül kétszer is szerepeltünk a Nemzeti Színházban.
– Hogy látja a mai fiatalok hozzáállását a színházi szakmához?
Rendkívül vegyes a látkép. A többség inkább csak fellángol, gyors sikert remél, s amikor szembesül a nehézségekkel, abbahagyja, elmegy egy másik területre, ahol azt hiszi, ott kevesebbel is el lehet érni valamit. No, itt van a nagy tévedésük, mert mindenhol csak a minőségi tudást fizetik meg, a másfajta minőségi tudásért pedig ugyanúgy meg kell dolgozni, küzdeni, mint a színházi területen. Soha nem értettem meg, hogy hiheti azt bárki, hogy egy adott magasabb szint eléréséhez kevesebb mennyiségi és minőségi munka is elég. Einstein azt mondta, hogy csupán „tízezer óra kell ahhoz, hogy valaki elérjen valamiben magas színvonalat”, itt a lehetőség bárkinek, hogy kiszámolja, hány órát kell rászánni naponta a vágyott tudás eléréséhez! Akikben viszont megvan az érzelmi intelligencia, a tudatosság, a szorgalom, annak bármi lehetséges, de belőlük nagyon kevés van, egy a tízhez. Persze nekünk, a több tudással rendelkező idősebb korosztályoknak az a dolgunk, hogy megértéssel támogassuk és tanítsuk a fiatal generációkat az értékekre, az azokhoz vezető úton.
– A felvezetőben említettem, a sok minden másról is fogunk beszélgetni. Hogy látja a jelenlegi magyar színházi társadalmat?
Hát ez egy nehéz kérdés. Izzik, forr, megy a harc az állami pénzekért, sokan köpönyeget váltottak, biztos, ami biztos alapon. Sokaknak fájó lesz, de azt látom, hogy az egyik fele dőzsöl, köszönhetően a fix állami támogatásoknak, pedig csupán ismétli önmagát, vagy jobbik esetben külföldi példákat másolnak, elfedve a saját kiégésüket, tisztelet az igen kevés kivételnek, a másik fele pedig vergődik, nélkülöz, és még ilyen körülmények közt is tud értéket teremteni. Magunkat talán ez utóbbihoz sorolnám, de lényegében a piaci alapokra való áttérés lenne az igazi megoldás, mint a két világháború között, mert csak így tud a magyar kultúra, művészet, színház korszakokat átívelő, emlékezetes és maradandó értékeket teremteni.
– Milyen további szakmai tervei vannak?
Erre szokták mondani:
„Ember tervez, Isten végez”
, persze vannak további szakmai tervek, de ezekhez anyagi, tárgyi, infrastrukturális feltételek szükségesek, s minél jobbak ezek a háttérkörülmények, annál színvonalasabb munkát lehet elérni. Szerintem a legfontosabbak azok a leendő színészhallgatók és színészkollégák, akiknek a színház szeretete, művelése belülről fakad. Akit más motivál, az hamar lemorzsolódik erről a nehéz, de mégis gyönyörű pályáról. De hogy konkrét választ is adjak, több új bemutatóval készülünk, ezek még egyeztetés alatt vannak, és természetesen folytatom a színészpedagógusi és rendezői munkát is.
– Köszönöm a beszélgetést!
Aki többet szeretne megtudni a kamaraszínházról, annak ajánljuk az egyelőre átmeneti www.kazanistvankamaraszinhaz.hu weboldalt!
Az Esti Hírlap a Kazán István Kamaraszínház médiapartnereként kiemelt figyelmet fordít a társulat művészeti tevékenységének, előadásainak és szakmai eredményeinek bemutatására, valamint a fiatal színészek pályakezdésének támogatására.
Esti Hírlap
