A 2027-es költségvetés újabb konfliktust robbantott ki, ezúttal a kulturális élet szereplői között. A Színházi Dolgozók Szakszervezete (SZIDOSZ) szerint az előadó-művészeti szektor dolgozói kimaradtak a kormány által meghirdetett bérrendezésekből, miközben a kulturális támogatások elosztásában olyan aránytalanságok maradtak fenn, amelyek miatt már a kormányváltást követően változásokat váró művészek és szakemberek is nyíltan tiltakoznak.
A szakszervezet szerint a központi költségvetésben nem látható elkülönített forrás a színházi dolgozók érdemi béremelésére. Ez különösen azért váltott ki felháborodást, mert a színpad mögött dolgozó műszaki szakemberek, díszítők, világosítók és más háttérmunkatársak közül többen minimálbérért vagy garantált bérminimumért végzik munkájukat. A SZIDOSZ már október 30-án 40 százalékos béremelést sürgetett, és arra figyelmeztetett, hogy a kulturális intézményekben dolgozók jövedelmi helyzete egyre nehezebben fenntartható. A szakszervezet most sürgős ágazati egyeztetést követel, mivel álláspontja szerint a költségvetési tervezet előtt nem került sor érdemi tárgyalásokra az érdekképviseletekkel.
A kulturális pénzek elosztásában ugyanakkor jelentős változások láthatók. A Nemzeti Kulturális Alap támogatási kerete a tervezet szerint csaknem megfeleződne, miközben a minisztérium által közvetlenül elosztható előadó-művészeti támogatások összege 38 milliárdról 53 milliárd forintra emelkedne. A fesztiválokra szánt támogatás kétmilliárdról 2,6 milliárdra nőne, a közösségi és művelődési szakmai feladatokra előirányzott összeg pedig 16 milliárd forintra, a korábbi keret hatszorosára bővülne. Ez nem egyszerűen a kulturális kiadások visszafogását jelenti, hanem a támogatási rendszer belső arányainak jelentős átrendezését is.
A változás egyik legfontosabb kérdése, hogy a kulturális támogatások mekkora része kerül pályázati, szakmai testületeken keresztül elosztott forrásokba, és mennyiről döntenek közvetlenül minisztériumi szinten. A Nemzeti Kulturális Alap keretének csökkentése és a központilag elosztható támogatások növekedése ugyanis a finanszírozási döntések súlypontját is áthelyezheti. Ez különösen érzékeny kérdés egy olyan ágazatban, ahol az intézmények és független alkotók kiszámítható, szakmai szempontokon alapuló támogatásokra szorulnak.
Rényi András művészettörténész, esztéta és egyetemi tanár felháborítónak nevezte a tervezet kulturális részét. Rényi hangsúlyozta, hogy nem feltétlenül az állami kulturális kiadások azonnali növelését követeli, hanem azt, hogy a támogatások arányai tükrözzék a kormányváltással meghirdetett értékrendet. A kulturális tárcától hónapok óta várnak átfogó kultúrpolitikai koncepciót, amely azonban szerinte továbbra sem született meg. Rényi különösen azt kifogásolta, hogy a magas kultúra finanszírozásában nem látható az általa várt fordulat.
Inkei Péter, a Budapesti Kulturális Obszervatórium igazgatója ugyancsak élesen bírálta a költségvetést, különösen a Nemzeti Kulturális Alap támogatásának tervezett csökkentését és a közgyűjteményi dolgozók bérrendezésére fordítható források szűkösségét. Závada Pál Kossuth-díjas író pedig a Magyar Művészeti Akadémia magas támogatásának fennmaradását állította szembe az egyetemek, kulturális intézmények és közgyűjtemények forráshiányával. A kritikák közös pontja, hogy a művészeti élet képviselői nem egyszerűen több pénzt követelnek, hanem a meglévő források elosztásának felülvizsgálatát.
Miközben a kormány az egészségügyben és az oktatás egyes területein jelentős béremelési forrásokat különít el, a színházi dolgozók érdekképviselete egyelőre nem találja a saját ágazatának megfelelő fedezetet. A kulturális intézmények finanszírozási szerkezetének átalakítása pedig azt a kérdést is felveti, hogy a következő években kik, milyen szakmai szempontok alapján és mekkora önállósággal dönthetnek az állami kulturális támogatások sorsáról.
