A magyar színház évtizedek óta egyszerre kulturális szentély, politikai terep és állami finanszírozásból működő intézményrendszer. Kriszt László rendező-koreográfus esszéje azt kérdezi: volt-e valódi rendszerváltás a színházakban, vagy csak a politikai oldalak cserélődtek a pénzosztás körül?
A társadalom szinte valamennyi területén megtörtént a rendszerváltás. Van azonban egy-két olyan terület, ahol még várat magára, a színház pedig ilyen. A magyaroknak a színház olyan emocionális és kulturális kötődés, mint mondjuk a Balaton, vagy a Hősök tere vagy a Vár, de a sor hosszú. A rendszerváltás előtt kultúrpolitikai terület volt, melyet egyszerre támogatott és ellenőrzött az államapparátus. Nemcsak kulturális vagy művészeti ereje miatt, hanem mert a színházi emberek, színészek, rendezők közismertsége okán ugyanúgy képviselhették az adott ideológiát, mint ahogyan fel is léphettek ellene, amire számtalan példa volt. Major Tamás és Gobbi Hilda, és mások mellett például sokan képviselték a kommunista eszméket, míg mondjuk Darvas Iván, Sinkovits Imre és Mensáros László bátran kiálltak az 56-os forradalom eszméi mellett. A lényeg, hogy a mindenkori hatalom hamar felismerte a színház tudatformáló, társadalombefolyásoló erejét.
A rendszerváltás után sem változott a lényeg
Az úgynevezett 1989-es rendszerváltás után nem is nyúlt hozzá egyetlen kormányzó politikai erő sem, sőt igyekeztek jóban lenni magával a színházi szakmával, persze azért a befolyásolási mechanizmus működött, és az adott politikai kurzustól függően mindegyik politikai entitás igyekezett a vele lojális színházi emberek kezébe adni a vezetést. És az idő telt és telt, és nem sok minden változott. A pocsék darabokat /mégiscsak feltűnő volt/ felváltotta a középszerű előadások tömege, amelyek se nem voltak rosszak, se nem voltak igazi színházi élményt nyújtó produkciók. Azután szépen ellaposodott, elszürkült /30-40 év alatt/ tisztelet a kevés kivételnek, a magyarok kedvenc kikapcsolódását, szórakoztatását, művelődését biztosító, eddig működő terület.
Sok tényező együttes megjelenése okozta azt, hogy mára, még ha meg is tartotta a „varázserejét”, a mindenkori színház jövője több kétséget, kérdést hordoz, mint stabil válaszokat. Esszémben, a teljesség igénye nélkül, arra teszek kísérletet, hogy legalább érintsünk, beszéljünk olyan tabukról, amelyeket az elmúlt 30-40 évben lustaságból, nemtörődömségből, vagy éppen önzésből nem mondott ki a szakma. Maga a cím is valószínűleg sokaknak ördögtől való lesz, de itt most nem a „szent színházat” maguk elé tartó önző karrieristáknak szól, hanem egyfajta megtisztulásra, valós, a jövőt tekintve biztonságos, az egész szakmát megnyugtató hangos gondolkodást, egyfajta őszinte párbeszédre való törekvés motiválja. Az átlagolvasó, s csak megjegyzem, az úgynevezett átlagolvasók maguk a nézők, tehát nélkülük, mint akik miatt még úgy-ahogy működik a mindenkori színház, nem szabad kihagyni, főleg nem lebecsülni!
Politikai függés és állami mecenatúra
Visszatérve a főirányhoz. A két világháború közti, világszínvonalú színészi, rendezői gárdát a kommunista hatalom elüldözte vagy tönkretette, lásd: Bara Margit, Jávor Pál, Karády Katalin, Vaszary Piri, Krencsey Marianne, Bay Gyula, Mészáros Ági és Páger Antal színészek, Radványi Géza, Szőts István, Hamza D. Ákos, Darvas Szilárd, Kertész Mihály (Michael Curtiz), Sir Korda Sándor (Alexander Korda) rendezők. A magyar film és színház számára ez az időszak felért Trianonnal. Sajnos ez a korszak még mindig nincs feltárva, kibeszélve, az erkölcsi, szakmai jóvátétel, bocsánatkérés sem történt meg. Aztán valahogy, /mint a kitikkadt pusztában/ újra szárba szökkent a búza, egy nagyszerű generáció született, jött felszínre, mint: Ruttkai Éva, Tolnay Klári, Törőcsik Mari, Szerencsi Éva, Soós Imre, Latinovits Zoltán, Sinkovits Imre, Básti Lajos, Garas Dezső, Agárdy Gábor, Bessenyei Ferenc, Mécs Károly, Pécsi Sándor, Avar István, Harkányi Endre, Gábor Miklós, Szakácsi Sándor és sokan mások. Persze ezekhez kellettek olyan színészpedagógusok, mint: Nádasdy Kálmán, Major Tamás, Hevesi Sándor, Gellért Endre, Várkonyi Zoltán, Kazán István, Péchy Blanka, Ascher Oszkár, akik lényegében a Sztanyiszlavszkij-módszert adaptálták a polgári magyar színházi hagyományokra, ezzel megalapozva, egyben megújítva honi színjátszásunkat.
Hogy ne nyújtsam végtelenségig a mondandómat, az ezzel kapcsolatos színháztörténeti visszaemlékezést, elérkeztünk az 1989-es rendszerváltáshoz. Mint az esszém elején említettem, kimondva, kimondatlanul a mindenkori politikai kurzus határozta meg a támogatások milyenségét, mértékét úgy, hogy ne rúgja össze a port a szakmával. Mára már világossá vált, hogy ez a struktúra nem fenntartható, mert /legyünk őszinték/ mindig is politikai kurzusfüggő volt. Amit a FIDESZ 16 évig preferált, és az, amit nem, az most úgy tűnik, megváltozik, csak éppen fordítva. Tehát a lényeg nem változik. Aki adja a pénzt, az határozza meg a színházak személyi vezetését és műsorpolitikáját. Mondhatnánk: cseberből vederbe. De miért jó ez? Az elmúlt másfél évtizedben a szakma egyik fele dőzsölt, a másik fele vergődött. Miért? Mert anyagi függőségi viszonyban volt a mindenkori hatalomtól. Gondolom, evidencia a kedves olvasóknak, hogy a mindenkori kultúra, művészet nem képes magát önállóan fenntartani, s mint a múltban, úgy a jelenben és jövőben, függ a mindenkori /állami/ mecenatúrától. A jelenlegi színházakban ugyanúgy vannak, nem kevesen, akik 3., 4. vagy akár 5. ciklusukat töltik, amolyan kihalásos alapon. Itt most sem ellene, sem mellette nem teszem le a voksomat, mert vannak előnyei, de van nem kevés hátránya.
Túltelített szakma, egyenlőtlen viszonyok
A szakma túltelített, már réges-régen nem képes integrálni a dömping /régi nevén: OKJ-s/ képzésben résztvevőket, de az egyetemekről kijövőket sem, ugyanakkor éppen a harmadik, egyetemi szintű színész- és rendezői képzéssel bővült az ez irányú kínálati paletta. Míg az igazgatók arányítva milliós fizetéseket vesznek fel, nem beszélve a rendezők többszörös, egy előadásra vonatkozó, irreálisan nagy fizetéseiről, addig a színészek előbbiekhez viszonyítva éhbérért dolgoznak. Míg a szakma egynegyede bővelkedik, /most hagyjuk a minőséget, azzal is lenne gondom/ addig a háromnegyede vergődik, mókuskerékéletet él, hamar kiég, és a nézőktől távol valamilyen függőség rabjává válik, torzul a személyisége, legvégül megdöbbenve olvassuk a gyászjelentést. Pedig az egész mögött a piaci alapokra helyezett, jól megfizetett, a tényleges tudással, szorgalommal és kitartással bíró színészeket foglalkoztató színházak hiánya áll. De akkor miért nincs még mindig rendszerváltás? Mert az éppen vezetői pozícióban lévőknek nem fűződik hozzá érdeke, ilyen egyszerű. Hiszen miért kellene változtatni akkor, ha az állam eltart, és most nem a függetlenekről van szó, az is megérne egy misét, hanem az államilag vagy önkormányzat által mesterségesen fenntartott színházakról beszélek.
Hol marad az ellenőrzés?
Például 2010-ben 143 színház működött, míg 2025-re ez a szám 263-ra nőtt Magyarországon. Most viccelnek? Tényleg ennyi színházra van szükség, és ilyen egyenlőtlen feltételekkel? Itt valami nem stimmel. És akkor még nem beszéltünk arról a nem létező ellenőrző mechanizmusról, amelynek az lenne a feladata, hogy valamilyen módon számonkérje az állami pénzek felhasználását, vagyis azt a pazarlást, amit színházaink /nem beszélve az eszem-iszom, dínomdánom zabálásokat és ivásokat elfedő, fesztiváloknak csúfolt eseményekről/ többsége megenged magának, habár ez a folyamat a pénzhiány miatt csökkenő tendenciát mutat. Lassan a végére érve, van egy mesterségesen fenntartott struktúra, ahol szinte senki sincs megelégedve, a nagy többség vergődik, elégedetlen, de a jól megfizetett színházi szakma felső vezető rétege, /visszaélve a belső indíttatásból játszó színészek elkötelezettségével és elhívatásával/ megakadályozza a rendszerváltást. Emlékszik valaki az elmúlt 30 évben, hogy gazdasági visszaélések miatt valamelyik vezetőt számonkértek, vagy valamilyen állami pénzből létrehozott produkció támogatását visszakérték a minősíthetetlen színvonala miatt? Pedig nem kell szakértőnek lenni ahhoz, hogy ismerjük, tudjuk, ilyenekből Dunát lehet rekeszteni.
Most van itt az idő
És még számtalan problémát, kérdést nem tárgyaltam ki, mint: mikor lesz már vége annak, hogy én meghívlak téged rendezni, te pedig visszahívsz rendezni engem sok-sok millió forintért, vagy a díszlet és kiszolgáló háttérmunkatársak nevetséges fizetéseinek rendezéséről, vagy a hazug „erre van igény” nívótlan, középszerű, celebeket felvonultató, hakniszintű, tucatprodukciók állami támogatásának felülvizsgálatáról, és a sor még végtelen. Mint a nevében szerepel a művészet: a színházművészet, amelynek a küldetése nem alulmúlni, lezülleszteni, hanem éppen fordítva, felemelni, műfajtól függetlenül emlékezetes vagy maradandó produkciókat létrehozni, színvonalas színházat működtetni, vagy legalábbis erre törekedni!
Epilógus:
Ha valamikor van esély arra, hogy ámbátor nehéz, sokak ellenállását felszínre hozó, de elkerülhetetlen rendszerváltozást eszközöljön a szakma, akkor annak most van itt az ideje!
