Amikor Németországban egy titkos neonáci sejt több mint egy évtizeden át gyilkolhatott célzottan – észrevétlenül –, az nemcsak a bűnözés története. Ez a per nem pusztán a vádlottak, hanem az állam, a társadalom és a közös felelősség tárgyalása is.
A zwickaui per újabb fejezete nyílt meg 2025 nyarán. A vád: 23 rendbeli bűncselekmény, köztük tíz gyilkosság, robbantásos merényletek, bankrablások. Az elkövetők: a Nemzetiszocialista Illegalitás (NSU) nevű titkos terrorszervezet tagjai – köztük Beate Zschäpe, az egyetlen túlélő. De a kérdés, amelyet a bíróság falain túl is fel kell tennünk: ki mindent terhel még felelősség?
Idővonal – A láthatatlan terror évei
-
2000–2007 – Az NSU tíz gyilkosságot követ el, főként török és görög származású kisvállalkozók ellen.
-
2004 – Robbanás Kölnben: 22 sérült egy szögesbombától egy török üzletsoron.
-
2007 – A rendőrnő, Michèle Kiesewetter meggyilkolása – az első nem kisebbségi áldozat.
-
2011 – A két férfi elkövető (Uwe Mundlos és Uwe Böhnhardt) öngyilkosságot követ el. Zschäpe felgyújtja a rejtekhelyet, majd feladja magát.
-
2013–2018 – Első per Münchenben: Zschäpe életfogytiglanit kap.
-
2025 – Újabb tárgyalás Zwickauban – 23 vádponttal, új bizonyítékokkal.
A történelem visszhangja
A német állam nem először néz szembe belső szélsőséggel. A 70-es években a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) baloldali radikalizmusa hozta el a félelmet – az állam erőteljesen reagált. Az NSU ezzel szemben évekig a radar alatt működött. Míg a RAF nyíltan támadott, az NSU sunyi precizitással gyilkolt. A különbség drámai: a baloldali terrorra figyelt az állam, a szélsőjobboldal rejtőzhetett.
Beate Zschäpe – A harmadik társ
„Én nem öltem meg senkit. De tudtam, hogy ölnek.” – mondta Beate Zschäpe a bíróságon. A vallomása nem megbánó, inkább számító. Nem volt ott a gyilkosságoknál, de mindenről tudott, és mindvégig biztosította a csoport hátterét, rejtekhelyét, pénzforrásait. A kérdés: elég-e ez ahhoz, hogy bűnrészesnek minősítsék?
A válasz: igen. A német ügyészség szerint a „csend” és a „támogatás” is aktív bűnrészesség.
Az áldozatok, akikre senki nem figyelt
A legtöbb gyilkosságot éveken át „belső leszámolásként” vagy „etnikai konfliktusként” kezelték. A rendőrség, a média, sőt még a politika is elutasította annak lehetőségét, hogy a sorozatgyilkosságok mögött rasszista motiváció állhatna.
„Az apámat nem a német állam ölte meg. De a német állam védte azt, aki igen.” – mondta az egyik török áldozat fia a per során.
Ez a mondat súlyosabb, mint bármely ítélet.
A titkosszolgálat árnyékában
A per és az azt követő parlamenti vizsgálatok során napvilágra került, hogy a német titkosszolgálatok több szélsőjobboldali szervezetben is tartottak informátorokat – köztük olyan körökben, amelyek az NSU-val kapcsolatba hozhatók. A nyomozás előrehaladtával több, az ügy szempontjából releváns irat sorsa tisztázatlan maradt; egyes jelentések szerint bizonyos dokumentumokat a vizsgálatok megindulása után megsemmisíthettek.
Ez nemcsak jogi, hanem morális kérdés is: egy demokrácia meddig titkolhatja el a saját hibáit?
Tanulság Európának
A zwickaui per tanulságai nem korlátozódnak Németországra. A szélsőséges ideológiák és az előítéletes gondolkodás minden társadalomban megjelenhetnek – olykor észrevétlenül. Magyarországon is akadnak jelek, amelyek figyelmeztetnek a társadalmi párbeszéd fontosságára. A történelem nem mindig ismétli önmagát, de gyakran rímel.
És ez most túlságosan is ismerős refrén.
A zwickaui per figyelmeztetés mindannyiunknak: nem az a legnagyobb veszély, amit látunk – hanem az, amit nem akarunk látni. A bűn néha nem rejtőzködik – a társadalom fordítja el a fejét.
