Tegnap tartották Beth de Araújo Josephine című filmjének Los Angeles-i premierjét a DGA (Amerikai Filmrendezők Szövetsége) színháztermében. Korábban már elnyerte a film a Sundance Filmfesztiválon a zsűri nagydíját és a közönségdíjat is. A mostani bemutatón a rendező és színészei is megjelentek. Mi is ott jártunk a helyszínen, és az azt követő színpadi beszélgetés után alkalmunk nyílt beszélgetni a rendezővel és a film zeneszerzőjével is.

Nehéz film a Josephine, különösen a kisgyermekes szülők számára, de annál fontosabb a téma, amelyről tabuk nélkül beszél. Történetét a traumát átélt gyermek szemszögéből közelíti meg – megérti és megérteti, hogy a gyermeki lélek törékeny és felnőttként felelősek vagyunk a gyermekek lelki egészségéért. Beth de Araújo filmjének középpontjában a filmkészítő által személyesen is átélt és a film alapját szolgáltató gyermekkori trauma, a poszttraumás stressz és a szülői tehetetlenség áll. Számomra az est egyik legfontosabb kérdése az volt, hogyan lehet egy nyolcéves gyermek szemszögéből bemutatni egy olyan traumát, amelynek feldolgozásához még a felnőtteknek sincsenek megfelelő eszközeik.
Édesapjával futni indul a film hőse, a nyolcéves Josephine a San Franciscó-i Golden Gate Parkban, de játékból letér az ösvényről, hátrahagyva édesapját, és véletlenül egy brutális nemi erőszak szemtanújává válik. Ez az esemény alapjaiban változtatja meg a kislány világát, miközben szülei kétségbeesetten próbálják megérteni, mi történik gyermekük lelkében és hogyan segíthetnének neki.
Channing Tatum és Gemma Chan főszereplésével készült a film, amelynek egyik legnagyobb erénye, hogy nem csupán a gyermekkori trauma és a poszttraumás stressz következményeit vizsgálja, hanem a szülői szerep bizonytalanságát is. Hiszen hogyan védhetjük meg a gyermekünket attól, amit már átélt? Hogyan segíthetünk feldolgozni valamit, amit mi magunk sem tudunk igazán megérteni?

Saját szülői élményeiből és tapasztalataiból kiindulva fogalmazta meg Channing Tatum a vetítést követő beszélgetésen, hogy senki sem születik szülőnek, és nem kapunk kézikönyvet arról, hogyan kell jól nevelni egy gyermeket, hogyan tudunk megoldani egy problémát. Egyszerűen próbáljuk a lehető legjobbat tenni. Kétségtelenül szeretik a lányukat a film szülőfigurái, mégis újra és újra szembesülnek saját eszköztelenségükkel.
Beth de Araújo rendezővel folytatott személyes beszélgetésem során megtudtam, hogy bár a történet saját gyermekkori élményéből táplálkozik, nem minden részlete egyezik meg a valósággal. Központi traumatikus eseménye, az édesapjával közösen látott nemi erőszak azonban valóban megtörtént. Éppen ez az élmény és annak hosszú távú lelki következményei indították arra, hogy filmre vigye a történetet. Különösen fontosnak tartottam feltenni neki a kérdést, hogy miként lehet megóvni egy nyolcéves gyermekszínész mentális egészségét, amikor olyan szerepet kell eljátszania, amelynek érzelmi mélységei messze meghaladják saját élettapasztalatát és gyakorlatilag a játék során szembesülnie kell azzal a brutális témával, amelyet a rendező maga személyesen élt át gyermekként.
Elmondása szerint Mason Lily Reevest tudatosan távol tartották a megrázó jelenetektől. Nem a konkrét erőszakos esemény megértésére helyezték a hangsúlyt, hanem olyan, a gyermek számára is ismerős érzelmekre építettek, mint a félelem, a magány, a düh vagy az az érzés, amikor valaki úgy érzi, nem értik meg. Szexualitással kapcsolatos alapvető ismeretei sem voltak teljesen idegenek számára, hiszen édesanyja éppen a testvérét várta, így a kislány életkorának megfelelően már beszélgettek arról, hogyan születnek a gyermekek.
Mason Lily Reeves egészen kivételes alakítást nyújt. Nemcsak a filmben bizonyította tehetségét, hanem a közönségtalálkozón is meglepő érettséggel és intelligenciával válaszolt a kérdésekre. Talán éppen ő fogalmazta meg az est végén a történet legfontosabb üzenetét: Josephine végül képes megszabadulni a lelkét nyomasztó tehertől és újra megtalálni a boldogságot. Ez a gondolat szinte feloldotta a film által teremtett súlyos érzelmi feszültséget.
Meglepően érzékenyen és metaforikusan használja a film a táncot is mint a test testtel való érintkezésének egy művészi formáját az erőszakos nemi aktus brutalitásának ellenpontjaként. Egy apró balerinát ábrázoló kitűzőre figyeltem fel a rendező kabátján, amelynek történetéről is megkérdeztem. Elmesélte, hogy édesanyja a nagymamájától kapta az ékszert. Személyes családi emlék is egyben a kitűző, amely az ő balerina édesanyját jelképezi. Ez a kapcsolat magyarázatot ad arra, miért lett a filmben Gemma Chan karaktere is táncos.
Arról is megkérdeztem a rendezőt, valóban Gemma Chant látjuk-e táncolni a színpadon, vagy hivatásos táncdublőrt alkalmaztak. Megerősítette, hogy profi táncos is közreműködött, és a végső változatban elsősorban az ő mozdulatait használták. Nem akarták, hogy a jelenet a színésznő tánctechnikai teljesítményére irányítsa a figyelmet, inkább a karakter és a tánc érzelmi jelentőségét kívánták hangsúlyozni. Újabb érdekes részlet derült ki a film táncjelenetével kapcsolatban a zeneszerzővel, Miles Ross-szal folytatott beszélgetésem során. Több mint egy éven át dolgozott a filmen, és ez idő alatt szinte kizárólag erre a produkcióra koncentrált. Külön alkotói feladatot jelentett azonban a színpadi táncjelenet zenéje: egy önálló, háromperces táncművet komponált, amelyet előre elküldött a koreográfusnak, hogy arra készülhessen el a színpadi koreográfia.

Képi világa ugyanakkor számomra nem minden esetben működött meggyőzően. Folyamatosan mozgó, gyakran erősen remegő kézikamerája és egy különösen intenzív forgó kameramozgás fizikailag is megterhelővé tette a nézői élményt. Utóbbit egyébként kifejezetten kreatív megoldásnak tartom. Érthető az alkotói szándék: a zaklatott kamerakezelés a gyermek belső bizonytalanságát, a trauma okozta kontrollvesztést és a szereplőkhöz való közvetlenebb, intimebb kapcsolódást szolgálja. Mégis úgy éreztem, hogy a vizuális eszköz időnként a nézői élmény rovására ment.
Mindez azonban nem csökkenti a film témájának jelentőségét. Olyan kérdésekről beszél a Josephine, amelyekről társadalmunk még mindig nem beszél eleget: a gyermekeket érő traumákról, a poszttraumás stressz következményeiről, a szexuális erőszak közvetett áldozatairól és arról a nehéz, sokszor magányos küzdelemről, amelyet a szülők folytatnak gyermekük lelki biztonságáért. Végső soron nem csupán a trauma története a Josephine, hanem a gyógyulás lehetőségéé is. És talán éppen ezért volt olyan fontos, hogy az est utolsó, reményt adó gondolata magától a nyolcéves főszereplőtől hangzott el.

Vida Virág – Los Angeles
