1777. november 9-én gyulladtak ki Budán az első, rendszeres közvilágítást szolgáló olajlámpák. A kezdetleges mécsesek fénye messze elmaradt a mai utcai világításétól, mégis fontos változást jelentett az esti közlekedésben. Pesten több mint tizenkét évvel később, 1790. január 1-jén indult el az olajlámpás közvilágítás.
Kétszáznegyvenkilenc évvel ezelőtt még különálló város volt Buda és Pest, ezért a november 9-i évforduló pontosan a budai közvilágítás kezdetét jelöli. Budapest egyesítésére csak közel egy évszázaddal később, 1873-ban került sor.
A budai utcák rendszeres megvilágítása a nagyszombati egyetem Budára költözéséhez kapcsolódott. A várostörténeti atlasz adatai szerint a Várban 198 olajmécsessel vezették be a világítást. A rendszer később fokozatosan terjeszkedett: 1784-től a Víziváros hajóhídtól Szent Flórián-kapuig tartó szakaszát is kivilágították.
A lámpákat kézzel kellett gondozni
Villanykapcsoló és automatikus vezérlés helyett emberi munkára épült az utcai világítás. A lámpásokat fel kellett tölteni, meg kellett gyújtani és rendszeresen tisztítani kellett. A bádogból és üvegből kialakított házban égő kanóc szerény fényt adott, de a korábbi sötétséghez képest így is segítséget jelentett az utcán járóknak.
A Budapesti Dísz- és Közvilágítási Kft. történeti összefoglalója szerint az első budai lámpák egyszerű, bádogházas olajmécsesek voltak. Az olajlámpás világítás hosszú időn keresztül használatban maradt, a később megjelenő technológiák fokozatosan szorították háttérbe.
Pest utcáin 1790 első napján indult meg a rendszeres világítás. Budapest Főváros Levéltárának ismertetése szerint az első üzemeltetővel, Lechner Ferenccel tíz évre szerződtek a lámpák olajjal való ellátására, karbantartására és a világítás biztosítására. A feladat tehát már ekkor folyamatosan megszervezett városi szolgáltatást jelentett.
Olajmécsesektől a villanyvilágításig
Az olajlámpákat a XIX. század második felétől fokozatosan váltották fel a gázlámpák. Pesten 1856 decemberében indult meg a vezetékes gázszolgáltatás, ekkor a Kerepesi úton, a mai Rákóczi úton és a Belváros utcáiban is megjelentek az új fényforrások. Budára 1862-ben a Lánchídon átvezetett csövön érkezett a világítógáz, majd 1866-ban saját gázgyár is épült a budai oldalon.
A vezetékes ellátás megkönnyítette a lámpák működtetését, de a lámpagyújtogatók munkájára továbbra is szükség volt. Alkonyatkor sorra járták az utcákat, hosszú rúd segítségével kezelték a lámpák csapját és gyújtószerkezetét. A lámpatestek tisztítása és karbantartása ugyancsak a feladataik közé tartozott.
Újabb fordulatot a villamos világítás hozott. Budapesten 1881-ben már működtek ideiglenesen felállított elektromos ívlámpák, a rendszeres utcai villanyvilágítás kiépítésének fontos kezdőpontja azonban 1909. április 8. volt. Ekkor helyeztek üzembe 38 ívlámpát a Rákóczi út Múzeum körút és Erzsébet körút közötti szakaszán.
A sikeres próbát további fejlesztések követték: 1910-ben az Andrássy úton, 1911-ben a Nagykörút több szakaszán és a Kossuth Lajos utcában, 1912-ben pedig a Városligetben épült ki villamos közvilágítás.
Egyetlen „végleges” átállási dátum mégsem jelölhető meg. A különböző fényforrások hosszú ideig egymás mellett működtek: az 1966-os filmhíradó még 36 lámpakezelőről és 1300 budapesti gázlámpáról számolt be. A közvilágítás hálózata és technológiája azóta is folyamatosan változik.
Források: Budapest Főváros Levéltára; Magyar Várostörténeti Atlasz – Buda II.; Budapesti Dísz- és Közvilágítási Kft.
