Würtz Ádám Jr.: „A szabadság nem ajándék, hanem állandó feladat”

A Fészek Művészklubban beszélgettünk Würtz Ádám Jr. képzőművésszel gyermekkoráról, a nagy elődök terhéről, az Angyalföldi Művészház világáról, a Fiatal Művészek Klubjáról, a külföldi évekről és arról, mit jelent számára a művészi szabadság.

Würtz Ádám Jr. színes, határozott és öntörvényű alkotó. Olyan művész, aki nem kerüli meg a véleményét, de minden mondata mögött évtizedek tapasztalata, küzdelme és önálló látásmódja áll. Beszélgetésünk nemcsak egy pálya állomásait idézi fel, hanem egy különös művészvilág emlékeit is: Angyalföldet, a műtermek levegőjét, a nyolcvanas évek klubéletét, az önállóság nehézségeit és azt a belső fegyelmet, amely nélkül szerinte nincs valódi szabadság.

Hogyan teltek a gyermekévek, és hogyan kezdtél el rajzolni?

Valójában egy műterem közepén nőttem fel: rengeteg könyv, ikonok, afrikai és keleti szobrok, műtárgyak között. Ötévesen Picasso-albumot lapozgattam, és én is rajzolgattam, mint minden gyerek. Tizenhét évesen pedig már novellaillusztrációt rendeltek tőlem a Tükör című hetilapba, amelyet akkor az egész ország olvasott. Nem úgy történt, hogy „elkezdtem rajzolni”. Ebben a közegben természetes volt, hogy rajzolok.

Édesapád, Würtz Ádám háromszoros Munkácsy-díjas, Érdemes Művész festő, grafikus és könyvillusztrátor volt. Milyen örökséget kaptál tőle?

Apám zseni volt – és varázsló. A műterme olyan volt, mint egy varázslóműhely. Olyan könnyedén rajzolt és festett, ahogy más levegőt vesz. Egy dolgot biztosan megtanított: a léc alá nem mehetek. Ez a színvonalra, a morálra és a mindennapi életre is vonatkozott. Ez a mérce egész életemre megmaradt.

Édesanyád, Szentirmai Klára textilművész volt. Mit őrzöl belőle a mai napig?

Mindent. Tisztaságot, erkölcsöt, tartást, feltétlen szeretetet. Nála nem fért meg irigység, kicsinyesség vagy rosszindulat. Ez lett az iránytűm. Ő tanított meg írni és olvasni, és ő volt az, akinél mindig biztonságban éreztem magam. Emberileg is sok mindentől megmentett.

Mikor találtad meg a saját képzőművészeti nyelvedet?

Az első pillanattól a saját nyelvemen szólaltam meg. Az első novellaillusztrációm, amelyet tizenhét évesen készítettem a Tükörbe, ugyanazokat a stílusjegyeket hordozta, mint a későbbi munkáim: a linómetszetek, rézkarcok vagy egyedi képek. Ha most visszanézek a nyolcvanas években készült műveimre, látom bennük azt az egységes stílust, amely a mai olaj- és akrilképeimben is visszatükröződik. Paul Klee mondata nyitotta fel a szemem: „A művészet ma nem a láthatót ábrázolja, hanem láthatóvá tesz.” Attól kezdve nem voltak kétségeim.

Milyen volt a Fiatal Művészek Klubjának világa?

Fiatal korom egyik központi helyszíne volt az FMK. Törzshelyem volt. Ha röviden akarom mondani: az FMK a magyar Studio 54 volt. Tudom, mit mondok, mert Amerikában jártam az eredetiben is.

Legendás hely volt. Aki ott volt, tanúja volt egy korszak őrületének. Mi, fiatalok akkor azt hittük, majd átvesszük a stafétabotot. Ez végül nem egészen így történt. De a hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évek végéig tartó időszak olyan meghatározó volt számomra, hogy a mai napig bennem él az a lázadó, fergeteges világ.

Mit jelentett számodra a külföldi életszakasz?

Mindig útközben voltam. Külföld, élmények, tanulás, változás – nálam ezek párhuzamosan jelentek meg. Ha egy galéria éppen „pihentetett”, mert sok képemet eladták, a következő hónapban már San Franciscóban rendeztem kirakatot.

Párhuzamos világokban éltem, és mindenhol alkottam valamit. Mindenhol tanultam is valamit. Ez most is így van: mindig útközben érzem magam.

Hogyan látod a magyar képzőművészeti közeget?

A magyar képzőművészeti piac kicsi és nagyon leosztott. Az erőviszonyok évtizedek alatt kövültek meg, és aki hosszabb idő után tér haza külföldről, annak különösen nehéz dolga van.

Apám fiatalságában nagymesterek voltak. Az én fiatalságomban is. Ott ülhettem közöttük, befogadtak, és nem irigységet éreztem, hanem támogatást. Ma sokszor azt látom, hogy pozíciók és kitüntetések cserélnek gazdát. Tisztelet a kivételnek, ha valódi teljesítményhez is köze van.

Nem panaszkodni akarok. Megtanultam: ha valahol nem fogadnak be, új irányt kell keresni. Külföldön nyitottabb a piac, a nemzetközi vásárok valódi szakmai megmérettetést jelentenek. Csakhogy a magyar művészek többségének ez anyagilag szinte elérhetetlen.

Milyen egy képzőművész magányossága?

Az alkotás nem egyszerűen magány, és nem is puszta útkeresés. Szív, lélek és folyamatos gondolkodás. Ebben nem segíthet senki: nekem kell megtalálnom a következő lépést.

Olyan ez, mint a menny és a pokol: legtöbbször egyszerre vannak jelen. De ez így van rendjén.

Mi tart ma is úton?

Az, hogy az agyam és a lelkem működik. Nekem az alkotás nem begyakorolt kézmozdulat, nem félórás mű, hanem gondolkodás, jelenlét, figyelem. Ha létre tudok hozni olyan alkotásokat, amelyek „dolgoznak a falakon”, akkor része vagyok a világnak, még akkor is, ha a világ néha elfordul.

Hatvannyolc éves vagyok, de ezt csak a tükör tudja. Belül nem érzem magam ennyinek. Megmaradt bennem a motor, a remény, a kíváncsiság. És ami erőt ad: a szabadság. Nekem ez a legerősebb energiaforrás.

Mit jelent számodra az a mondat, hogy „a szabadság: az elmélet működik, a gyakorlat állandó feladat”?

Azt jelenti, hogy a szabadság papíron mindig egyszerű. Elméletben minden működik. Az ember felírhatja a füzetbe, hogy szabad akar lenni, alkotni akar, meg akarja őrizni a saját útját. A gyakorlatban azonban naponta kell dönteni: vállalom-e a következményt, a küzdelmet, a bizonytalanságot azért, hogy önazonos maradhassak. A szabadság nem ajándék, hanem állandó feladat. Fegyelem. Sokszor keményebb, mint a kötöttség, mert a saját belső iránytűdnek kell hinned. Nem az a nehéz, hogy egyszer kiválaszd a szabadságot, hanem az, hogy minden egyes napon a saját szabad utadon maradj.

Én ezt az utat választottam.

Mit jelentett számodra az Esti Hírlap világa?

Először a rikkancs hangja jut eszembe:

Galéria

Természetesen mi folytatjuk a nosztalgiázást, hiszen az éjszaka még messze van!