Csendes, halk szavú, mégis kivételes tehetségű művész volt Merk László, akit kollégái és barátai nemcsak színpadi jelenlétéért, hanem emberségéért, figyelmességéért és segítőkészségéért is szerettek.
Életútja szorosan összefonódott a magyar modern és kortárs táncművészet úttörő korszakával, az Ikarosz Jazzbalett Együttessel és a Jeszenszky Endre Jazz Balett Együttessel. Emlékét mindazok megőrzik, akik ismerték, vele dolgozhattak, vagy láthatták őt a színpadon. Mindig figyelmes, jószándékú, ugyanakkor őstehetség volt Merk László táncművész. Azok közül való, akik még a klasszikusnak számító 1970-es évek közepén csatlakoztak a Borbély György balettmester által alapított „Ikarosz Jazzbalett Együtteshez” és a „Jeszenszky Endre Jazz Balett Együtteshez”. Az akkori táncfelfogás mereven épített az úgynevezett Vaganova-rendszerre, de már begyűrűztek különböző nyugati tánctechnikák, főleg az afro-tánc.
Ezeket az afró technikákat különböző „magyaros” értelmezésben tanították a perifériára kényszerített tánctanárok, balettmesterek. Ugyanis az akkori kultúrpolitika tűzzel-vassal akadályozta ezen tánctechnikák terjedését, csak pár bátor, önmagukra nézve vakmerő táncmester tanította, ilyen volt Borbély György és Jeszenszky Endre.
Míg Borbély György Újpesten tanított, addig Jeszenszky mester a Semmelweis utcában. A Jeszánál /Jeszenszky Endre/ tanult Borbély György is, de hamar a saját, önálló útját választotta. Akkortájt, ha valaki másfajta tánctechnikát akart tanulni, mint a balett és néptánc, akkor bizony e két mester közül választhatott csupán Budapesten, de mondhatom, egész Magyarországon.
Laci /Merk László/ mind a két helyre járt tanulni, egyben mindkét együttesben fellépett. Mindenhol szerették közvetlensége, segítőkészsége miatt.
Jómagam úgy 1976–77 körül ismertem meg Újpesten, az Ikarosz Jazzbalett Együttesben. Éppen az „à la seconde–développé” gyakorlat elsajátítására koncentráltam, mögöttem állt Bakó Géza, és egészen szép magasságba /90 fok fölé sikerült/ emelni, amire én rendkívül büszke voltam, amikor Laci hozzám lépett, és az oldalra kitolt medencémet visszaállította természetes szögébe, amire a dolgozó lábam a talaj fölé került vissza, úgy 20 centire.
Erőlködtem, erőlködtem, de csak maradt az a 20 centi. Hol volt már az a 90 fok? Onnan kezdve lettünk barátok, barátok abban az értelemben, amikor nem kell hosszú idő, élmények, egyszerűen megértettük, éreztük egymást.
Mint említettem, Laci visszahúzódó volt, a színpadon viszont brillírozott, és méltó táncpartnere volt, hogy csak pár nagyszerű táncművészt említsek: Jungblut Évának, Bognár Zsuzsannának, a Prókai testvéreknek vagy Frenák Pálnak, Berger Gyulának, Boros Tibornak, Földi Bélának és a többi, ma híres és elismert modern-kortárs táncművésznek.
Tátott szájjal néztem őt, aztán persze partnere lehettem, és jókat beszélgettünk mindig, amikor találkoztunk. Nélküle nem volt Ikarosz Jazzbalett-előadás vagy Jeszenszky-est, de állandó fellépője volt a híres Maxim, Béke Orfeum, Lídó, Moulin Rouge, vagy éppen a Margitszigeti Termál Hotel éjszakai műsorának. A sor még hosszabb, de ezek is jól illusztrálják azt, hogy Laci kiváló táncos volt, és ritkán mondok ilyet, de őt egyszerűen mindenki szerette, pont.
Véget ért a csoda
Aztán, mint mindennek, vége szakadt az aktív táncos pályájának, s mint oly sok táncművésznek, jöttek a bajok, problémák, életcsapások. Laci mindig méltósággal viselte ezeket, és nyugodtan mondhatom, megmaradtam neki barátnak, s amikor /ritkán/, ha úgy adódott, mindig számíthatott rám, tudom, ezzel nem voltam egyedül.
Az utóbbi évtizedben megbecsült tagja volt a Turay Ida Színháznak, ahol, ha kellett, táncolt, koreográfiát készített, vagy éppen kisebb szerepekben fellépett, ott is szerette mindenki.
Felesége elvesztése után viszont nem találta a helyét, egyedül érezte magát, pedig nem volt egyedül. De ilyen az ember, ha nincsenek céljai, ha nincs, aki vagy ami motiválja, akkor feladja.
Sajnos Laci hosszú ideje lélekben már feladta, aztán lassan a teste is. Igaz az a mondás, hogy valaki igazából addig él, ameddig szerettei lelkükben hordozzák. Nyugodtan mondhatom, hogy mindazok, akik ismerték Merk Lászlót, ameddig élnek, lelkükben fogják hordozni őt.
Még engedjenek meg egy nemrég történt esemény felidézését: a táncpedagógus mesterszak diplomavédésem végén felszólalt Bakó Tamás táncpedagógus, aki megköszönte nekem és korosztályomnak azt az úttörő munkát, ami nélkül ma nem tartana ott a magyar modern és kortárs táncművészet, ahol tart, és ebbe te is beletartoztál, Lacikám!
Én és kollégáim /nyugodtan mondhatom a nevükben/ köszönjük, hogy ismerhettünk, hogy együtt dolgozhattunk!
