Ma már csak egy átlagos őszi nap a naptárban, ám bő három évtizeddel ezelőtt még munkaszüneti nap, iskolai ünnepélyek és utcai felvonulások kísérték november 7-ét. De mi is történt pontosan ezen a napon, és hogyan lett egy novemberi eseményből „októberi” forradalom? És hogyan válhatott ünneppé Magyarországon annak a szovjet hatalomnak a születésnapja, amelynek hadserege 1956 novemberében vérbe fojtotta a magyar forradalmat?
A mai fiatalabb generációk számára november 7. már semmilyen különleges jelentéssel nem bír, pedig a szüleik és nagyszüleik gyerekkorában piros betűs ünnep volt. 1950 és 1988 között ezen a napon emlékezett meg a szocialista blokk – így Magyarország is – az 1917-es oroszországi bolsevik hatalomátvételről, hivatalos nevén a Nagy Októberi Szocialista Forradalomról.
Sokan máig értetlenül állnak a név és a dátum közötti ellentmondás előtt. A magyarázat azonban egyszerű: 1917-ben Oroszországban még a régi, Julián-naptárt használták, amely 13 nappal le volt maradva a Nyugat- és Közép-Európában – így nálunk is – érvényes Gergely-naptártól. Amikor a forradalom kirobbant, az orosz naptárak október 25-ét mutattak, míg Nyugat- és Közép-Európában már november 7-ét írtak. Amikor Szovjet-Oroszország 1918-ban áttért a Gergely-naptárra, az évfordulót már november 7-én ünnepelték, az elnevezésben azonban megmaradt az „októberi” jelző.
Ágyúlövés vaktölténnyel és a Téli Palota bevétele
A dátum mögött a 20. század egyik legmeghatározóbb fordulópontja áll. 1917 novemberében Vlagyimir Iljics Lenin és a bolsevikok Petrográdban (a mai Szentpéterváron) fegyveres felkeléssel megdöntötték az ideiglenes kormányt.
A szovjet történetírás később grandiózus, véres ostromként ábrázolta a kormány székhelyének, a Téli Palotának a bevételét. A valóságban azonban az épületet védő csapatok nagy része ellenállás nélkül megadta magát. A bolsevik felkelők közül sokan nem is a főbejáraton, hanem nyitott ablakokon és hátsó ajtókon keresztül jutottak be a palotába. A több tízezres, elsöprő tömegroham képét elsősorban a későbbi szovjet propaganda és Szergej Eisenstein Október című filmje tette világhírűvé. A film egyes jeleneteit később még történelemkönyvekben is valódi korabeli felvételként használták. A forradalom legismertebb jelképe, az Auróra cirkáló híres ágyúlövése sem pusztító támadás volt: a hajóról csupán egyetlen vaktöltényt lőttek ki, amely jeladásként szolgált a palota elfoglalásához.
Magyarországon a második világháború utáni kommunista hatalomátvételt követően vált kötelező állami ünneppé ez a nap. Az iskolákban ünnepi műsorokat szerveztek, az úttörők díszegyenruhában és vörös nyakkendőben szavaltak, az utcákon pedig vörös zászlók és Lenin-portrék jelentek meg.
A dátum a városképet is átformálta: országszerte utcák, terek, gyárak és termelőszövetkezetek vették fel a „November 7.” nevet. A legismertebb példa a budapesti Oktogon, amely 1950 és 1990 között hivatalosan a November 7. tér nevet viselte.
A magyar történelem egyik legfájdalmasabb ellentmondása
Az ünnepi külsőségek mögött azonban a magyar történelem egyik legfájdalmasabb ellentmondása húzódott meg. November 7-e mindössze három nappal követte november 4-ét, azt a napot, amikor 1956-ban a szovjet hadsereg átfogó támadást indított a magyar forradalom leverésére. Az utcákon harckocsik jelentek meg, házak dőltek romba, emberek haltak meg, a magyar szabadságharcot pedig katonai erővel fojtották el. A következő években a megtorlások során embereket végeztek ki, ezreket börtönöztek be, családok élete tört ketté, és mintegy kétszázezer magyar hagyta el a Magyarországot.
1956 november 7-én, amikor a Szovjetunióban a bolsevik forradalom 39. évfordulóját ünnepelték, Budapesten még mindig folytak a harcok. Ezen a napon érkezett vissza a fővárosba Kádár János és kormányának több tagja, szovjet harckocsik kíséretében. A magyar főváros utcáin eközben még fegyverropogás hallatszott, a romok között pedig a forradalom leverésének tragédiája bontakozott ki. Abban az évben elmaradtak a november 7-i ünnepségek, a következő esztendőtől azonban ismét hivatalosan megemlékeztek a szovjet forradalom évfordulójáról.
Miközben a magyaroknak évről évre a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat kellett ünnepelniük, saját 1956-os forradalmukra évtizedeken át nem emlékezhettek szabadon. A hivatalos történetírás ellenforradalomnak bélyegezte a szabadságharcot, résztvevőit meghurcolta, az áldozatok családjai pedig hosszú éveken keresztül viselték a veszteség és a kikényszerített hallgatás terhét.
Különösen fájdalmas volt ez azoknak a családoknak, amelyek elveszítették szeretteiket a harcokban vagy a megtorlások során. Voltak gyermekek, akiknek az édesapja börtönben ült, édesanyák, akik soha többé nem ölelhették magukhoz a fiukat, és sok otthonban még a négy fal között is csak suttogva mertek beszélni 1956-ról. Ezeknek a családoknak a gyermekeit ugyanakkor az iskolában arra tanították, hogy november 7-e a szabadság és a haladás ünnepe: Leninről szavaltak és a Szovjetuniót dicsőítő beszédeket hallgattak, miközben otthon egészen más emlékeket őriztek ugyanarról a hatalomról. November 7-e így sokak számára nem az ünneplésről, hanem az elhallgatott magyar tragédiáról és a szovjet elnyomásról szólt.
1960: November 7-i ünnepség az Operaházban:
Ahogy aztán a nyolcvanas évek végén enyhült a politikai szigor, a kötelező ünnep is egyre inkább kiüresedett. Utoljára 1988-ban volt munkaszüneti nap november 7-e, a rendszerváltás hajnalán pedig végleg törölték a hivatalos állami ünnepek sorából, miközben október 23-a végre visszakapta méltó helyét a nemzeti emlékezetben.
Ma már csak a történelemkönyvek lapjain – és az idősebb generációk emlékeiben – él tovább ez a dátum egy letűnt korszak jelképeként. Vannak, akiknek a régi iskolai ünnepségek, a vörös nyakkendők vagy a munkaszüneti nap jut eszükbe róla, mások számára azonban örökre azt az időszakot idézi, amikor annak a hatalomnak az ünnepét kellett éltetniük, amelynek hadserege eltiporta a magyar szabadságot.
