Megosztás az X-en
És így folytatódott
Szomorú és mérges voltam, hogy nem sikerült az a terv, hogy a Városháza koncert felvételével tovább tudok majd lépni. Aztán történt valami. A Magyar Rádióban vezető változások voltak, és alakult egy Könnyűzenei Produkciós Osztály, aminek a vezetője 1993-ban felkért, hogy szálljak be a csapatába. Zenei szerkesztő, riporter és zenei rendező lettem. Ez utóbbi volt a legszebb számomra, mert feladatom volt új együttesek felfedezése és velük felvétel készítése a Rádió 8-as stúdiójában. Kb. 380 zenekarral készült így felvétel a 15 éves ottlétem alatt. Nagyon sok tehetséggel ismerkedtem meg, és ez később, amikor találnom kellett tizenhét énekest a felvételhez, nagyon hasznosnak bizonyult.
Galéria
Ami a Jónással kapcsolatban fontos esemény volt, hogy összefutottam egy volt zenésztársammal, Gál Péterrel. Meséltem neki az operám ellehetetlenüléséről, mire azt mondta, van egy új kiadó, a Premier Art, amiben ő is benne van. Azt javasolta, hogy kérjek stúdióidőt a Rádióban, és ha elkészültünk, ők kiadnák az anyagot CD-n. Én meg azt válaszoltam, hogy nem akarom az elődeim példáját követni, akik beosztásukat kihasználva saját szerzeményeik tömkelegét készítették, amik aztán ott hevertek a polcokon. Ezen a véleményemen elcsodálkozott, mondhatom, le is hülyézett, és azt mondta, akkor majd ő beszél a kereskedelmi osztály vezetőjével. Pár nap múlva jelentkezett, hogy kaptunk egy hetet a 8-as stúdióban. Egy hét alatt a felvételekkel és a keveréssel persze nem lehetett volna elkészülni, de a zenekarom dobosának volt egy saját stúdiója, ahol rockzenekarokkal készített felvételeket, ám oda szimfonikusok nem fértek volna be. Megszületett a tervem: a rockszekció sávjait hangszerenként ott vesszük fel, azzal megyünk a Rádióba, odajöhetnek a „komoly” zenészek, és ott történjen meg végül a keverés. Az egy hét így lesz elegendő. Érden, a Stúdió 440-ben egy sávra felvettük az összes szám taktjelét, egy másikra egy mankóéneket, és jöhettek naponta a hangszeresek: a dob, a basszusgitár, a szólógitár, a billentyűk, majd pedig a szólóénekesek egy része, míg mások már a 8-as stúdióban énekeltek. Amit fontos elmondanom, hogy sem a rockzenészek, sem az énekesek, akik mind valódi hazai sztárok voltak, és a kórus sem kért ezért egy fillért sem. A profizmusra jellemző, hogy Varga Miklós javítás nélkül „real time”-ban felénekelte a teljes szerepét. A szalagot aztán átvittük a rádióba, ott átjátszottuk egy benti magnóra, és már jöhettek a „kimaradt” énekesek is. Tapasztalatból tudtam, hogy egy új műnél rizikós egyben játszatni a szimfonikus zenekart, mert ha valaki téveszt, azt nehezebb észrevenni. Ezért szekciónként hívtuk őket: először a vonósokat, aztán a fafúvósokat, majd a rezeket, és végül az ütősöket. Az utóbbiakkal akadt egy kis probléma, mert bár csak kb. egy fél órai „munka” volt velük még hátra, elmentek, mert a kiírt idejük lejárt. A szerencse az volt, hogy az üstdob és a harangjáték a Rádió zenekaráé volt, ezeket otthagyták, én pedig outsiderként bevállaltam, és ezzel a felvételek teljesek lettek. A keverés aztán már csak a hangmérnöké és az én feladatom volt, mi pedig már összeszokott „csapat” voltunk.
1999-ben megjelent a dupla CD, amire 2000-ben az „év zenei rendezője” eMeRTon-díjat kaptam. Ennyi idő múlva már el merem mondani, hogy a díjbizottság elnöke felhívott, hogy a Jónás Könyve az Év Zeneműve, de a kiváló zenei minőség miatt az Év Zenei Rendezője díját is megérdemelném. Azonban két díjat nem kaphat ugyanabban az évben valaki. Válasszak! Én a különlegessége miatt az utóbbi mellett döntöttem, bár utólag azt gondolom, rosszul. Az viszont tény, hogy zenei rendezői díjat sem előttem, sem utánam nem kapott senki.
Nagy volt az öröm. Bementünk a Kulturális Minisztériumba, hogy karácsonyra az összes hazai középiskolának ajándékként adnánk egy CD-t, mivel Babits: Jónás Könyve tananyag. Akivel beszéltünk, ő ezt nagyon jó ötletnek tartotta, aztán indoklás nélkül kihátráltak.
Aztán megint felcsillant a remény. Az Operettszínházban igazgatóváltás lett, és az új direktor közhírré tette, hogy várják az új szerzeményeket. De nem partitúrát, hanem hangzó anyagot kértek. Na, mondom, eljött az én időm. Melyik szerző lehetne nálam versenyképesebb úgy, hogy zongora mellett felénekel valamit a magnójára, míg nálam egy komplett darab a „versenymű”. Beadtam, de semmi válasz nem érkezett. Újabb szomorú időszak jött, mígnem összefutottam az utcán egy régi rádiós kollégámmal. Kérdezte, hogy mi van velem, én meg őszintén panaszkodtam. Erre elmesélte, hogy most milyen funkcióban dolgozik, és hogy a Madách Színház pályázatot hirdetett új magyar zenés darabok figyelemfelkeltésére szolgáló bemutatkozó estjeire a színház stúdiószínpadán. Adjam be a Jónást. Mondom neki, hogy szerinted jól jön nekem egy újabb megalázó kudarc? Mire azt válaszolta, hogy ne izguljak, sikerülni fog. És jött a csoda. Beadtam a Jónás felvételét, és jött a válasz, hogy kiválasztott vagyok. A rendező Szerednyey Béla lesz. Ami óriási előny lehetett, hogy a zenei alapok megvoltak, nem volt szükség egy negyventagú zenekarra.
Szereplőket még viszonylag egyszerű volt találni, mert Béla és én is tudtunk énekeseket hozni, de a táncosok és a koreográfus kiválasztása kérdéses volt. Két nagyon jó néptáncosról tudtam, akiket még az első szegedi István, a király előadás próbáinak éjszakába nyúló „bulijain” csodáltam meg, ahol a táncosok önfeledten ropták, miközben Csóri Sanyi és Éry Pityu muzsikált nekik. Az egyik Zsuráfszky Zoltán volt, aki Profán – Pro Pátria lemezünk egyik videójában is táncolt, a másik Farkas Zoltán „Batyu” volt. Az utóbbit elég hamar megtaláltam, elmondtam neki a tervet és a koreográfusi feladatot, mire azt válaszolta, hogy inkább keressem Stoller Antal „Huba”-t, a mestert, aki a táncházmozgalom egyik elindítója volt és a Vasas Művészegyüttes Táncosainak egyik irányítója. Megtaláltam, és összejött a hármas találkozó: Szerednyey, Huba és én. Csodálatos volt, ahogy a két művészóriás ötletelt abból, amink van. Pénz nem volt, de a tizenkét pár táncos igen, megvoltak a zenei alapok, jelmezeket kaptunk a színháztól, ezen kívül csak egy emelvényt és mellette két oldalt lépcsősort kellett elkészíttetni, fent az Úrnak és a négytagú gyerekkórusnak, oldalt pedig a tizenegy tagú vegyeskarnak. A darabból csak ötven percet játszhattunk, ezért az elején, a darabban amúgy is fontos szerepet betöltő narrátornak (Kautzky Armand) kellett az előzményeket elmesélnie. Elkezdődtek a táncospróbák, majd a szereplőkkel a közös próbák is. Ami számomra ijesztő volt, hogy az előadáson két darab került színre. Az egyik a miénk volt, a másik Bornai Tiboré. A miénk volt a második. Kértem Bélát, hogy legyen a miénk az első, mert a közönség biztosan Bornaira kíváncsi, és az ő része után haza fognak menni. Azt mondta, szó se lehet róla, a te darabod jobb.
Varga Miki nem ért rá, Csepregi Évát pedig nem mertem hívni, mert nem tudtam, hogy egy színdarabban milyen lenne. Ezt a két szereplőt Béla választotta ki. Az egyik Szűcs Krisztián lett, a csábító pedig a csodálatos Molnár Szilvia, akit Németországból hívott haza erre a szerepre. A másik két, általam eredetileg is elképzelt szereplő: Makrai Pál és Domahidy László ott volt. A többi szerepre Szerednyey és én is hoztunk énekeseket, és a lemez szerinti szerepemre magam is beszálltam. A bemutató szerintem hibátlan volt.
Illetve hibázott, mert pont azok nem jöttek el, akikre számítottam: újságírók, kritikusok, színházigazgatók vagy művészeti vezetők, ami tulajdonképpen ennek az elképzelésnek a célja lett volna. Viszont erről már készült egy videófelvétel, amit már jó szívvel elraktározhattam otthon.
Várakozásom ellenére a továbblépés lehetősége megint eltűnt, pedig sokfelé próbálkoztam előtte és utána is. Egy jellemző történetet hadd hozzak ide konkrét személyek, időpont és helyszín nélkül. Egy színházigazgató azt mondta, hogy megcsinálná a Jónást, csak kéne pénzt szerezni hozzá. Akkoriban volt egy, a kormány által létrehozott, kultúrát pénzzel támogató szervezet. Mondtam, hogy keressük meg őket együtt. Azt mondta, hogy el fognak minket hajtani. Én meg azt, hogy ez kizárt, egy ilyen neves színházigazgatóval nem mernek így bánni. Addig fűztem, amíg ráállt. És mi lett? Az, amit jósolt. Finoman szólva lepöcköltek minket.
Visszatérve a fő vonalra, Huba azt mondta, hogy a Táncszínház–Várszínház igazgatóját ismeri, korábban táncos volt, talán tőle kapunk lehetőséget. És ez bejött. Mivel a színház hivatásos táncegyütteseknek adott otthont, a Vasas pedig nem számított annak, csak négy alkalmat biztosított nekünk. Kettőt még abban az évben, kettőt pedig a következő év februárjában.
És végre 2005. november 21-én, 14 évvel az első oratórikus előadás után testet öltött a zene, a főszerepben Varga Miklóssal, az Úrként Makrai Pállal, csábítóként Keresztes Ildikóval, királyként Domahidy Lászlóval, narrátorként Kautzky Armanddal, és olyan rockénekesekkel, akiket korábbi munkáim során a Rádió 8-as stúdiójában már megcsodáltam. Ezt sikerült videón megörökíteni. És bár azóta is falakba ütközöm, megkeresésemre a színházi vezetők nem válaszolnak, de nem adom fel. Mostanában kaptam külföldről ezt az értékelést:
„This piece is not a musical. It is more like: Wagner + Bartók + prog rock + biblical oratorio applied to the stage. This is a very rare genre.”
https://drive.google.com/file/d/1bXN80MJBF-omVd-eDm5EhtaW3Ij50-Oi/view
Képforrás:
Huszti Zoltán
Esti Hírlap rovatvezető