Megosztás az X-en
Hules Endre magyar származású amerikai színész, forgatókönyvíró, rendező és producer különleges életutat járt be: a Színház- és Filmművészeti Főiskolától a New York-i La Mama színházon át egészen Hollywoodig. A Művész Kávéházban adott exkluzív interjúban őszintén beszélt szakmai kihívásokról, világhírű alkotókkal való közös munkáról és arról, mit tanulhatnak a mai fiatal filmesek az ő tapasztalataiból.
Amikor találkozásunk végén felálltunk az Andrássy úti Művész Kávéházban Hules Endre amerikai filmproducer és filmrendezővel akkor megígértem, hogy készítek vele az Esti Hírlap olvasói számára egy exkluzív mélyinterjút. Közvetlen, egyszerű, szerény, ugyanakkor rendkívül művelt filmes szakemberrel ismerkedhettem meg, azzal aki éppen akkor végzett a Színház És Filmművészeti Főiskola rendező szakon 1979-ben, amikor engem felvettek az Operett Musical szakra. Akkor nem találkoztunk, de 46 évvel később János Horváth amerikai producer barátunk révén igen. Hules Endre végig járta azt az amerikai utat, ami nekünk, igazából felér egy álommal, vagy csak hallomásból ismerünk. Mindez összefügg Hollywood-dal, a New Yorki Broadway-el és sok minden egyébbel, de kezdjük az elején.
Galéria
- Melyik osztályba jártál, kik voltak a tanáraid, esetleg az osztálytársaid?
Békés András és Lengyel György voltak az osztályvezető tanáraim, de tanított az akkori szakma színe-java is, Nádasdy Kálmántól Várkonyi Zoltánig és Petrovics Emiltől Ranschburg Jenőig. Elképesztő hozzáférésünk volt a szakmához. Az osztálytársaim közül Szikora János és Halasi Imre vannak még a pályán.
- Főiskola után hogyan alakult az itthoni pályád?
A vizsgarendezéseimet a Pécsi és a Szegedi Nemzeti színházaknál rendeztem, (Drzic: Dundo Maroje és Miller: Szálemi boszorkányok), valamint a Magyar Televízióban és a Rádióban voltam szakmai gyakorlaton. Korábban dolgoztam a 25 Színház stúdiójával és a Pinceszínházban is. A Színművészeti után a Szegedi Nemzeti Színházhoz szerződtem.
- Ígéretes pálya, aztán valami megszakadt, mi volt az?
1980-ban, pont a Moszkvai Olimpia előtt, tanulmányútra küldtek a Szovjetunióba, ahol érdekes rálátásom volt a város olimpiai „átállására”. Amikor megírtam a feleségemnek, hogy erről könyvet akarok írni, a karrierem új fordulatot vett és rövid úton az országon kívül találtam magam.
- Hogyan kezdted újra az életedet?
Először Párizsban landoltam, ahol az Espace Acteur konzervatóriumban tanítottam. Ott ismerkedtem meg Peter Brookkal és vezető színészével Yoshi Oidával, aki felkért, hogy tanítsak az ő iskolájában is, majd beajánlott a New Yorki La Mama színházba. 120 dollárral a zsebemben érkeztem New Yorkba, ahol Ellen Stewart „La Mama” azonnal örökbe fogadott, és először egy intenzív tanfolyammal, majd a színház 20-ik évfordulóját ünneplő rendezéssel bízott meg. Az azt következő években New Yorkban és Massachussetts-ben rendeztem, a New Yorki egyetemen színészeket és rendezőket oktattam, és mestertanárként jártam a világot.
Aztán visszaültem az iskolapadba. A színháznak közel sem volt olyan jelentős szerepe az amerikai közéletben, mint amit Európában megszoktam. Ha Amerikában akartam maradni, meg kellett tanulnom Amerika médiáját: a filmet. Miután felneveltem a színész osztályomat New Yorkban, átköltöztem Los Angelesbe, ahol az American Film Institute-ban producer szakra jelentkeztem, hogy megismerjem a produkciós rendszert és betörhessek a szakmába. A legfontosabb dolog, amit ott megtanultam, az a Hollywood-i mondás volt, hogy „Senki nem segít addig, amíg segítségre van szükséged.” Nincs szívesség, nincs ingyen ebéd. Senkit nem érdekel, hogy én mit akarok (hiszen milliók akarják ugyanazt), az számít, hogy azok mit akarnak, akik nélkül nem léphetek előre. Ha sikerül találkoznom egy ilyen emberrel, tudnom kell, hogy neki mire van szüksége pont abban a pillanatban, és azt kell készen letennem az asztalra. Forgatókönyvet, alakítást, koprodukciós lehetőséget. Különben a találkozóból nem lesz semmi, és nem lesz folytatása sem. Nincs pótvizsga. A másik mondás, amit a szemembe vágtak az ez volt: „Senki nem keres királyt vagy rendezőt.” Ahogy egy királynak vagy meg kell örökölnie, vagy meg kell hódítania a birodalmát, a rendezőnek is magának kell megteremteni (vagy megörökölni) a lehetőségeit.
Hogy hogyan? Valami olyat kell hoznia, ami a beruházóknak, producereknek, stúdióknak stb., annyira kell, hogy hajlandók legyenek kockázatot vállalni egy „kipróbálatlan” rendezővel. Mert végül is a film egy ipar, ami nem művészi dicsőségre, hanem anyagi nyereségre törekszik.
Eddigre már nem voltak nyelvi problémáim, ezért a szakma gyakorlati oldalán is versenybe tudtam lépni. Eladtam egy tucatnyi forgatókönyvet, miközben színészi munkákkal tartottam el a családomat, és több mint egy évtizeddel később, egy forgatókönyvem alapján megkaptam az első rendezésemet is. Így tanultam meg a harmadik hollywoodi mondást: „A kitartás meghozza gyümölcsét.”
- Mivel a szakmai munkásságodat, egyszerűen lehetetlen felsorolni, olyan sok, megemlítenél pár filmes produkciót, amiben részt vettél?
Több mint száz produkcióban játszottam. Többször is dolgoztam David Fincherrel (Seven, The Curious Case of Benjamin Button, The Killer), Ron Howarddal (Apollo 13, Angels and Demons) valamint Steven Spielberggel, Mimi Lederrel, és sok mással. Tévé sorozatok közül a híresebbek, amelyekben vendégsztár vagy visszatérő szereplő voltam a 24, House, Monk, Frasier, NYPD Blue, For all Mankind, FBI International stb. De játszottam szappanoperákban, rajzfilmekben és videojátékokban is. Munkát nem szabad elutasítani, mert nem hívnak újra. Mint rendezőnek az egyik legnagyobb megtiszteltetés számomra az volt, hogy a két zseniális magyar operatőrrel Zsigmond Vilmossal és Kovács Lászlóval dolgozhattam.
- Bizonyára sok nagy amerikai filmes sztárt ismersz, mert dolgoztál velük. Milyenek ők valójában, emberileg, szakmailag?
Az, aki sztár státuszt ér el – még ha a „könnyűnek” tartott műfajokban is – az mind kiemelkedő tehetség, aki keményen megdolgozott érte és folyamatosan dolgozik a szakmai fejlődésén. Persze szerencse – vagy egy kis „plusz” - is kell, hiszen több ezer hasonlóan tehetséges ember sohasem kap a lehetőséget a kibontakozásra. Ezt sajnos több tehetséges tanítványom esetében is láttam.
De van még valami, ami a Hollywoodról készült szatírákból nem derül ki. Ugyanis a tehetség mellett a személyiség is döntő szerepet játszik. Az idő pénz, tehát egy percet sem lehet elpazarolni. Nincs idő szeszélyeskedésre, kicsinyes viszályokra, és ráadásul a stúdió hangulata elkerülhetetlenül felkerül majd a filmvászonra is. Ezért a forgatás minden résztvevője a legnagyobb sztártól az utolsó díszletmunkásig halál pontosan érkezik, majd fegyelmezetten, udvariasan és figyelmesen teszi a dolgát a projekt szolgálatában. Aki pedig nem, az státusztól függetlenül, állás nélkül találja magát. Ezért a sztárokkal Tom Hankstől Brad Pitten és Johnny Cashen át Cate Blanchettig és Angelina Jolie-ig majdnem kivétel nélkül mindenkivel pozitív tapasztalataim voltak. Persze csak majdnem, mert kivételek mindig akadnak.
- Sokan ismerik ezt a Hollywoodi szlogent. "Itt nem elég magyarnak lenni, tehetségesnek is kell lenned"
Sajnos én már lekéstem Hollywood magyar hőskorát. Amennyit abból tapasztaltam az Zsigmond Vilmos és Kovács László példája volt, akik azzal döbbentették meg a nyíltan törtető hollywoodi elitet, hogy amikor egyiküknek munkát ajánlottak, akkor az a másikat javasolta, mondván, hogy az a jobb. Aztán amikor egyikük megkapta a munkát, akkor a másikat vette fel „asszisztensnek”, míg végül mindketten a szakma csúcsára jutottak. Azóta sincs még egy ilyen példa a szakma történetében.
- Mint író, dramaturg, rendező és producer hogyan látod a kinti és az itthoni szakmai különbséget, miben más ott, mint idehaza?
Van egy markáns különbség az európai és az amerikai producerek hozzáállásában. Amikor egy európai cégnek teszek ajánlatot, a kérdések a kulturális értékek, a multinacionális koprodukciós partnerek, a politikai korrektség és különféle „pontok” körül forognak. Több európai stúdiónak is dolgoztam, mint „script doktor”, gyengélkedő forgatókönyvek, sőt néha kész filmek, gyógyításával. Gyakran találtam bennük olyan jeleneteket, amiknek semmi köze nem volt a történethez, és tönkretette a film ritmusát. Amikor rákérdeztem, kiderült, hogy nem lehet kihúzni, mert egyik vagy másik koprodukciós partner ragaszkodott egy jelenethez, ami az ő országukban és az ő nyelvükön zajlik. Akár kell, akár nem. Az európai produkciók szubvenciókból élnek, és ezt nem a közönségsikerrel, hanem pályázatokkal és esetleges fesztiváldíjakkal tudják megszerezni.
Amikor amerikai producerekkel tárgyalok, őket egyetlen dolog érdekeli. Hogyan fog visszatérülni a befektetés? Jelen voltam, amikor az ügynököm egy beruházónak a forgatókönyvem Oscar-díj esélyeit ecsetelte, amire a beruházó válasza az volt: „Én olyan filmet akarok csinálni, ami semmilyen díjat nem nyer, de százmillió dollárt hoz a konyhára.” Mert nincs ingyen ebéd. Az ő sikerüket a bevétel jelenti, és ha megbukik a film, nem lesz pénzük a következőre. Nem csoda, hogy a hollywoodi filmek töltik meg a világ mozijainak több mint 90 százalékát.
- A magyarok rendkívül tehetségesek mégis, csak nagyon kevesen válnak sikeressé, miért?
Először is, nagyon sok sikeres magyar van külföldön, Oscar-díjasok, Nobel-díjasok, és olyanok, akik betörtek és boldogultak sokkal előnyösebb helyzetű versenytársakkal szemben egy iszonyúan kemény szakmában. Akiknek nem sikerült, ott legtöbbször a türelem, vagy az elszántság hiányzott. Időnként jönnek hozzám Magyarországról sikeres művészek, színészek, rendezők, tervezők, zeneszerzők, akik azt gondolják, hogy az otthoni – gyakran magas színvonalú - munkájuk alapján egyszerűen át tudnak ruccanni Hollywoodba. Elhoznak egy érdekes portfoliót, esetleg beszélnek egy ügynökkel, majd ülnek a telefon mellett és várják, hogy csörögjön. Pár hónap után aztán hazamennek, ahol van munka. A nyelvi nehézségeken túl, nem kalkulálják bele, hogy Magyarországon évtizedekbe került, amíg megtanulták a szakmát, a munkamódszereket és kiépítettek egy kapcsolatrendszert, ami megteremtette számukra azt a hitelességet, hogy rájuk bízzanak egy produkciót. Hollywood praktikus. Csak akkor vállalnak kockázatot egy új emberrel, ha arra személyes garanciájuk van, hogy nem vall kudarcot és jelentősen megnöveli majd a profit potenciált. És miért kockáztatnának, amikor a már rendelkezésre álló, bevált tehetségek sorban állnak a lehetőségekért.
- A családodról nem beszéltünk, de az is nagyon fontos. Mondanál valamit róluk?
Nem tudom mivé lennék a családom nélkül. Azon túl, hogy emberi és érzelmi alapot adnak, ha meg kellene neveznem azokat, akiktől az életben a legtöbbet tanultam, azok a gyerekeim lennének. Nincs annál mélyebbre menő oktatás, mint végig nézni egy ember fejlődését és vele együtt nulláról tanulmányozni az életet, felfedezni a világot. Sajnos ez a felfedezés szétszórta őket a világ minden tájára, úgyhogy keveset látom őket, de így is követem az útjukat és sajátomként élvezem a sikereiket.
- Adnál valamilyen megfontolandó, hasznos tanácsot azoknak a mai magyar fiataloknak, akik a filmes szakma felé orientálódnak?
Szakmai tanácsot nem adok, mert az már a publikáció idejére elavulna. A technika szédítő sebességű változásával módosulnak a gazdasági, politikai és emberi követelmények is. A produkciós rendszer alapjaiban változott meg az utóbbi pár évben és még gyorsabban fog változni a jövőben. Tehát két dolgot tudok javasolni: 1. Kitartás. Mindenkinek lesz előbb-utóbb egy lehetősége, ha keresi és kivárja. Tudni fogják, amikor elérkezik, de akkor készen kell állniuk, hogy kihasználhassák. Hollywoodban mindenki az kapja, amit akar. Aki kudarcot akar vallani, azt is megkapja, mint azt több millióan tanúsíthatják. 2. Ne dőljenek be a technológiának. Még mindig a személyes kapcsolatokra épül minden. Gondolkozzanak a másik fejével. Minden tárgyaláson, munka-interjúnál, szakmai vitánál, törekedjenek arra, hogy a partnerük is megkapja, amit akar, legyen az pénz, dicsőség, előmenetel, vagy csak a győzelem öröme. Mert akkor újra dolgozni akarnak majd velük, és ajánlják őket másoknak is - ami sok esetben döntő lehet. Egy új munkatárs behozatala mindig rizikós, bármilyen jó az önéletrajza, mert nem tudni, hogy milyen más problémát hoz magával. Egy produkció olyan, mint az óramű – ha egy fogaskerék nem működik, minden leáll. Ha késik a díszlet, nincs forgatás. Ha elalszik a színész, nincs forgatás – vesznek a milliók. Egyetlen bedrogozás, lerészegedés, agresszív, vagy zaklató magatartás, pereskedés tönkre tehet nem csak egy produkciót, hanem egy egész vállalatot. Century City arra a terültre épült, amit a XXth Century Foxnak el kellett adnia az Elizabeth Taylor súlyingadozásából származó költségek fedezésére a Kleopátra film forgatása során. Hollywoodban még a legsikeresebb embereknek is meg kell küzdeniük minden új munkáért és egyetlen nagy kudarc a pályájuk végét jelentheti. Nem csak dolgozni akarnak, hanem újra dolgozni. Ezért egy ismert kolléga tapasztalaton alapuló ajánlása élet-halál kérdés és nem kapható könnyen, mert óriási felelősséggel jár. Viszont egy bevált, megbízható és kellemes partner aranyat ér és mindig elsőbbséget élvez. Erről szól a utolsó hollywoodi axióma: „Sose legyen rossz találkozód!”
- Mik a jövőbeli szakmai tervek?
Mint mindig, az embernek több terven kell egyszerre dolgoznia. Sosem lehet tudni, hogy mikor állnak össze úgy a körülmények, hogy egyik vagy másik projekt nyerő helyzetbe kerül. Akkor viszont készen kell állni a forgatókönyvvel, költségvetéssel, szereposztással, kapcsolatokkal, helyszínekkel, amire csak a továbblépéshez szükség lehet, hogy megérje a partnereknek velem dolgozni.
- Most hosszabb ideig vagy idehaza, milyen érzés annyi év távlatából?
Magyarország sokkal nyitottabb, tisztább és gazdagabb minden szempontból, mint amikor elhagytam. Az emberek viszont semmit nem változtak. Ami jó is és rossz is. Itthon is érzem magam, meg nem is. Mert hát a legrégibb emlékeim és barátságaim ide kötnek, de megfagytak az időben. És az itteniek hasonlóan vegyes érzésekkel viszonyulnak hozzám. Kíváncsisággal vagy gyanakvással, szeretettel vagy idegenkedéssel. Mert hát emberek vagyunk. De dolgozni mindig jól tudtam a magyarokkal.