Megosztás az X-en
A Predator: Halálbolygó látványos sikert aratott a mozikban, mégis éles vitát robbantott ki a rajongók körében. Sokan attól tartanak, hogy a Disney új iránya – a horror és brutalitás helyett a családbarát, humoros hangvétel – végleg eltávolítja a franchise-t attól a sötét, felnőtt alapoktól, amelyek legendává tették. A kérdés adott: modernizálás vagy elárulás történt?
Mozikba került a legújabb Predator film, a Halálbolygó, amely hatalmas nézői és kritikai sikernek örvend, ám sok régivonalas rajongóból inkább heves ellenérzéseket vált ki. Mi az oka ezeknek a nagyon eltérő véleményeknek, és jó-e az az irány, amit a stúdió a legújabb filmmel kijelölt? Mindehhez kicsit vissza kell kanyarodnunk a jelenlegi állapotok gyökeréhez, amikor is a Disney felvásárolta a 20th Century Fox stúdiót, akiknél az Alien és Predator filmek jogai is voltak. A rajongók szinte egységesen fejezték ki aggodalmukat, hogy a Disney meg fogja gyalázni ezeket a nagymúltú sorozatokat, és egy lebutított, családbarát verziót fog legyártani mindkettőből. Egy pár évig nem is volt semmi komolyabb haladás a két nagy cím körül, aztán 2022-ben megérkezett az első új Predator film a stúdió égisze alatt. Ez volt a Préda, amit Dan Trachtenberg, a Cloverfield Lane 10. rendezője hozott tető alá. Ez a film még a régi klasszikus epizódok receptjét követte, a történetet ezúttal az 1700-as évek Amerikájába helyezve, és egy helyi indián törzset téve meg a ragadozó ellenfelének. A nézők szerették is ezt a filmet, és bár nem ért fel a klasszikus részek szintjére, mégis méltó módon vitte tovább azok örökségét. Az egyedüli gond csupán az volt, hogy a film a Hulu streaming felületén jött ki, nem pedig a mozikban. Valószínű, hogy a Disney itt még nem mert kockáztatni, és biztosabbnak tűnt, ha inkább streamingre küldi a Prédát.
Azóta már az Alien franchise frontján is történtek előrelépések. Tavaly, immár mozivásznon, megkaptuk a Romulus alcímre keresztelt új epizódot, ami minden erényével együtt is csak egy közepes újramelegítése volt a régi filmek legjobb pillanatainak, majd pedig idén érkezett az Alien: Föld sorozat, ami végül a teljes franchise totális meggyalázása lett. Időközben Dan Trachtenberg a kezébe vette az irányítást Predator fronton, és nagyon úgy néz ki, hogy elég komoly feladatot vállalt a ragadozók újkori feltámasztásában. A Préda sikere után idén év elején, ismét streaming felületen, de elhozta nekünk a Gyilkosok gyilkosa című animációs filmet, ami szinte minden rajongó álmát váltotta valóra, amikor különböző történelmi korokban láthattuk a predatorokat vadászni. Remek kis film volt, amivel mindössze csak két igazi probléma volt. Az egyik, hogy ismét elkerülte a mozikat, illetve a másik pedig az, hogy ezt a sztorit szívesen megnéztük volna rendes, élőszereplős formátumban is. Stúdiószempontból ezt a döntést is meg lehet érteni. Három különböző történelmi kor hiteles megjelenítése, plusz még a sci-fi elemekkel megtűzdelve eléggé költséges mulatság lenne hagyományos filmen. Ezt animációs formában sokkal könnyebb megvalósítani, és így nem is buknának rajta akkorát, ha esetleg nem váltaná be a hozzá fűzött reményeket. Ám a Gyilkosok gyilkosa egyfajta igényfelmérésként is szolgált, hogy megnézzék, hogy a rajongók ebből mire harapnak rá igazán.
Végül pedig most elérkeztünk Trachtenberg legújabb Predator történetéhez, a Halálbolygóhoz, ami már végre mozikba kerülhetett, rendes költségvetéssel is megspékelve.
A film alapötlete kifejezetten érdekes és ígéretes. Ezúttal a predator lesz a történet főszereplője. A távoli jövőben járunk, és Dek, egy fiatal yautja, akit fejletlensége és gyengesége miatt a saját klánja és saját apja is kiközösít, és halálra ítélne, elutazik a galaxis legveszélyesebb bolygójára, hogy levadásszon egy olyan lényt, amitől még a fajtársai is félnek, ezzel bizonyítva apjának. Ezen a bolygón összeakad egy sérült Weyland-Yutani androiddal, Thiával, és nekik kettőjüknek össze kell dolgozniuk, ha túl akarnak élni ezen a bolygón.
Mielőtt jobban belemennénk, hogy a legtöbb embernek mi a gondja ezzel a filmmel, érdemes röviden szót ejteni arról, hogy eredetileg hogyan indult el ez a franchise. Az eredeti, legelső 1987-es Predator a nyolcvanas évek és a filmtörténelem valaha készült egyik legjobb akció–sci-fi–horrorja. Egyértelműen a felnőtt közönséget célozta meg, ami magába sűrítette a nyolcvanas évek tesztoszterongőzös macsóságának legtisztább esszenciáját. Ám ezt a macsós akciózást nem kezelte blőd módon, sőt, még egy nagyobb csavart is belevitt ebbe a formulába, ami a horror vonalába is átvezette a filmet. Ez volt magának a predatornak a karaktere, a szinte legyőzhetetlen földönkívüli vadászé, ami emberek koponyáját és gerincét tépi ki, és amitől még a kemény, kigyúrt, ultramaszkulin főszereplők is rettegtek. A korszak akcióhősei egy valódi fenyegetést kaptak, a horrorfaktor és a feszültség végig jelen volt a filmben, és ezt a veszedelmes bestiát még maga Arnold Schwarzenegger sem tudta erővel legyőzni. Pusztán az eszes taktikázása és a mázli tudta őt megmenteni a kegyetlen vadász pengéitől. A film szinte azonnal klasszikussá vált, és rövidesen egy egész mitológia épült a benne szereplő lény köré, folytatások, képregények, könyvek és számítógépes játékok képében. És bár sok új adalékot adtak hozzá az idők során az alapanyaghoz, volt, ami azóta is változatlanul maradt. Legfőképpen az, hogy a Predator franchise elsősorban felnőtteknek szól, és maga a predator is félelmetes, az emberre halálosan veszélyes lényként van bemutatva. Ezeket az alapvetéseket még a legrosszabb filmek is – mint az Alien vs. Predator második része és Shane Black 2018-as fiaskója – betartották.
A Halálbolygó esetében viszont más a helyzet. Ez legkésőbb akkor vált egyértelművé, amikor a külföldi korhatárbizottság hivatalosan is PG-13 korhatár-besorolást adott a filmnek, ami idehaza a 12 éven aluliak számára nem ajánlott kategóriába esik. Itt már sokan aggodalmukat fejezték ki, hogy a predator is egy lebutított Disney filmmé silányul majd. Nos, elsősorban ezt a döntést az indokolta, hogy bár a filmben elég sok lényt és karaktert leölnek és lekaszabolnak, viszont nincs emberi szereplő a filmben, csak földönkívüliek és androidok. És az amerikai korhatár-besorolás ilyen téren érdekesen működik, mert a vörös emberi vér esetében már egyből megkapná a magasabb korhatár-besorolást, viszont a zöldes és sárgás idegen lények vére, és az androidok vezetékeiben folyó fehér lé nem minősül annyira durvának. Szóval ezzel így még nem is lenne baj, viszont a Disney-billog más okokból is indokolttá válik.
Először is maradjunk a két főszereplőnknél. Ha már a készítők egy predatort tettek meg főszereplőnek, elengedhetetlen, hogy valahogy emberközelibbé tegyék őt, hogy a néző együtt tudjon vele érezni, és azonosulni tudjon vele. Ennek következményeképp Dek az eddigi legemberibb predator, akit filmen láthattunk, mind testfelépítésében, de még mimikájában is. Az már egy más kérdés, hogy a CGI-effekttel megoldott arca botrányosan és hiteltelenül néz ki, ami sehol sincs a korábbi filmekben zseniális maszkmesteri munkával megvalósított külsőkhöz képest. Viszont emellett már karaktert is kellett adni neki, érzelmekkel és kétségekkel, valamint a yautja társadalmat is be kellett mutatni valamilyen szinten. Ez részben lerombolja azt a misztikumot, ami a korábbi filmekben ennek a lénynek a rejtélyességét adta, másrészt viszont a faj kultúráját és szokásait már legkorábban a kilencvenes évektől elkezdték bemutatni nekünk, képregények és könyvek lapjain. Ám akkor ez még megmaradt egy idegen faj kultúrájaként, ami az emberétől teljesen elkülöníthető. Az új filmben viszont emberi értékeket erőltettek bele ebbe a kultúrába, emberi szabályrendszereknek megfelelően működnek a karakterek. Dek apja és a klánja a toxikus maszkulinitás képviselői, amit meg kell haladni és le kell győzni. Velük szemben áll Dek, a fiatal predator, aki megtanul érezni és törődni másokkal. Ez egy olyan idegen fajtól, amely egész létezését és kultúráját a vadászatra és a harcra építi, és prédának tekint szinte minden más fajt, eléggé visszásnak hat.
A másik főszereplő pedig Dek mellett Thia, aki egy android lenne, viszont a viselkedéséből nem ez jön le. A korábbi Alien filmekben az androidok, még ha volt is bennük nem kevés emberség, akkor is volt bennük egyfajta ridegség és távolságtartás, ezzel érzékeltetve, hogy ők valójában azért mégiscsak gépek. Thia ezzel szemben túlcsordul az érzelmektől, poénkodik, vicceskedik, cukiskodik, és iszonyatosan lefárasztja társát és a nézőket is. Szinte csak azért tudjuk androidnak tekinteni őt, mert végig hiányoznak a lábai. Mondhatni ő lett a kötelező vicces mellékszereplő, aki itt is, ahogy az lenni szokott, hozzácsapódik egy keményebb, morcosabb főszereplőhöz, akinek aztán meglágyítja a szívét. Tipikus, ezerszer lejáratott klisé, ami egy Predator film esetében nem kicsit esik le a vászonról. Mindezek tetejében a duóhoz később hozzácsapódik egy harmadik szereplő, egy, a bolygón élő helyi lény, ami betűre pontosan teljesíti a Disney-kvótát, hiszen ő az aktuális cuki lény, aki nagyon aranyos, nagyon szerethető, és rengeteg játékot lehet majd vele eladni. Ez a felállás egy Star Wars filmbe még elmenne. De egy Predator címen forgalmazott filmbe? Hát már jóval bajosabban.
Ezekből kiindulva a filmben nagyon sok humoros és viccesnek szánt jelenet van. A folyamatos poénkodás és a predatorok humanizálása viszont teljesen kiírtja az idegenség és a horror vonalát, amik az eddigi filmekben alapvetések voltak. Az akciók nagyon látványosak és nagyon pörgősek. Ezen a téren és a látvány tekintetében nincs is panasz. Viszont ezeket együtt nézve lényegében csak egy újabb átlagos modern sci-fi akciófilmet kaptunk, amiben semmi eredetiség nincs, és jól bejáratott klisékkel operál. És mindezt úgy, hogy az egész család beülhessen rá. Van benne erőszak, de emberi vérontás és csonkítás egyszer sem történik, vannak benne menő lények, látványos akciók, cuki lények, hogy a gyerekek is kapjanak valamit, és főszereplőnk (aki jelen esetben egy predator) bejárja a hős útját, legyőzve a toxikus maszkulinitást, és új barátokra és életcélra találva. Ez mind szép és jó, és ez egy eredeti sci-fi filmként, vagy akár egy Star Wars filmként is teljesen jó és működőképes lenne. Viszont ez mennyire összeegyeztethető a Predator franchise-zal és a predatorral, mint idegen fajjal? Az én véleményem szerint sehogyan sem. A predatorok kultúráját be lehetett volna mutatni teljesen máshogy is, hogy az hű maradjon mindahhoz, amit eddig tudunk a fajról, és megmaradjon idegennek. Ugyanez igaz a főszereplő yautjára is. Alapból nem tudom, mennyire volt igény arra a rajongók részéről, hogy egy predator szemszögéből lássuk a történetet, de ha meg is csináljuk ezt, azt is lehetett volna teljesen máshogy.
A Disney szempontjából ez mind érthető, hiszen ők pénzt akarnak viszontlátni. Van náluk egy nagy cím, amivel kezdeni akarnak valamit. Úgy láthatnak ebből minél több bevételt, ha minél több nézői réteghez juttatják el. Ráadásul ez egy olyan produkció, ami elég sok pénzbe került, mivel egy idegen bolygón játszódik, full science fiction környezetben, és rengeteg idegen lényt jelenítenek meg. Az erre fordított költségeket pedig muszáj visszatermelni. Ennek érdekében pedig ki kell ölni belőle a horrort, és fel kell tölteni olyan jól ismert toposzokkal, amikre a nézők többsége azonnal ráugrik, még azok is, akik még életükben nem láttak semmilyen Predator filmet. A stúdió így biztosan jól jár, és az eddigi nézői számok és értékelések is azt bizonyítják, hogy a közönség odavan ezért a filmért. Kérdés, hogy mi lesz ennek a következménye? A stúdió valószínűleg azt fogja látni, hogy ez így működik, és ezt fogják alkalmazni a továbbiakban is. Főleg, mivel az új generáció számára, akiknek valószínű ez lesz a legelső Predator élményük, ez válik majd alapfogalommá, ha a franchise-ra gondolnak. Míg a klasszikusabb vonal képviselői is jobb esetben a streaming felületekre lesznek száműzve.
Ez az átka a modern elüzletiesedésnek. Mindent uniformizálni kell, mindent el kell adni a legtöbb rétegnek, így pedig az eredetiség és a provokatív hangvétel elvész. A Predator: Halálbolygó önmagában lehet, hogy egy tök szórakoztató és élvezetes film. És teljesen valid, hogy ha sokan szeretik is. Viszont mint Predator film már erősen megkérdőjelezhető. És amikor ezek a határok elmosódnak, és amikor egy korábban nagymúltú, jól elkülöníthető cím nem tud már elkülönülni a fősodratú stúdiótermékektől, ott már gond van. Lelki szemeim előtt a Grimm mesék példája jelent meg. Hiszen azok a régi mesék, amiket a Grimm fivérek, és még jóval előttük Charles Perrault gyűjtöttek össze, azért eléggé horrorisztikus és félelmetes történetek voltak, amik elsősorban egyáltalán nem a gyerekeknek íródtak. Aztán teltek az évek, elsőnek a Grimm fivérek dolgozták át őket, finomítottak, tompítottak rajtuk, majd más szerzők is ugyanezt tették, míg végül a huszadik században a Walt Disney stúdió elhozta nekünk ezeknek is a legközismertebb, legcsaládbarátabb verzióit, amiket manapság mindenki ismer, és ezek épültek be a köztudatba. Lehetséges, hogy egy-két száz év múlva az Alien és Predator franchise is hasonló sorsra fog jutni? Ami eredetileg horror volt, komoly, sötét tartalommal és mondanivalóval, az az idő előrehaladtával egyre leegyszerűsítettebb, tompább, kedvesebb és tömegesen fogyaszthatóbb lesz? Ez lenne a sokszínűség hiánya és a kreativitás pusztulása. Amikor szinte minden hollywoodi produkció ugyanaz a színes-szagos, de üres látványpornó lenne. Ez még nagyon a jövő zenéje, és talán jelen esetben egy eltúlzott ítélet. De a lehetőség, elnézve a jelenlegi helyzeteket és filmes trendeket, nagyon is valós.