Megosztás az X-en
Amikor újságot írunk a világ dolgairól, sokszor úgy hisszük: van egy biztonságos távolság. Egy képernyő, egy adatfolyam, egy „külföld” címke. De mit kezd az ember azzal a pillanattal, amikor egy újságíró – akit ismerünk a tévéképernyőről – hirtelen saját sorsán keresztül meséli el a háborút? Scott Jennings neve eddig a politikai elemzések világában csengett ismerősen. Most viszont: félelem, menedék, és az ég felé csapó lángnyelvek – ez lett az ő valósága Izraelben.
Nem történt más, csak annyi, hogy kiment. Körbenézni, megérteni, írni róla. És ott találta magát, ahol a légvédelmi sziréna nem hang a híradóból, hanem parancs: mozdulj. Most.
„Két rakéta a fejem fölött” – az a bizonyos pillanat
Jennings az északi Galileai-tónál tartózkodott. Egy hotelben, aminek a neve a nyugalom ígéretét hordozza. Aztán robbanás. Még egy. A mobiltelefon videót vesz, de az emberi arcokon már nincs kamera: csak a tekintetek maradnak. Olyan félelem, amit nem lehet egy CNN-stúdióból közvetíteni. Csak megélni.
„Ez már nem politikai kérdés volt” – fogalmazott. És teljesen igaza van. Ekkor a rakéták nem törődnek azzal, ki republikánus, ki demokrata, ki vendég, ki palesztin, ki izraeli. Csak repülnek. Vak logika szerint.
Amikor az újságíró is civil lesz
Mi, újságírók gyakran próbálunk távolságot tartani. De vannak pillanatok, amikor a sorok közé bekerül az ember maga is. Jennings most nem kívülálló volt – hanem résztvevő. Egy újságíró, aki az életéért menekült ugyanazokkal, akikről eddig írt.
És én, mint ennek a cikknek a szerzője, most azon kapom magam, hogy nem számokat, nem statisztikákat keresek. Hanem szavakat, amelyek leírják azt az érzést, amikor valaki – egy idegen országban – először hallja meg a légiriadót nem egy dokumentumfilmben, hanem a saját fülével.
A háború már nem csak katonai ügy
A konfliktus, amely most Izrael és Irán között zajlik, túl van már a politikán. Túl van a diplomácián is. Mert ha egy újságíró hotelszobájának ablakából látja felvillanni a rakétákat, akkor az már nem stratégia – az trauma.
A világ figyel. A G7 vezetői is reagálnak. A CNN is tudósít. De a legnagyobb tudósítás nem az, amit közvetítenek. Hanem az, amit megélnek.
Zárásként – egy kérdés hozzád, olvasó
Mi történik akkor, amikor a „távoli háború” már nem távoli? Amikor egy újságíró ugyanúgy fél, mint bármelyikünk? Talán ilyenkor értjük meg igazán: a háború sosem ott kezdődik, ahol eldördülnek az első lövések. Hanem ott, ahol először megborzongunk egy idegen ember szavain.
Ma Scott Jennings hangja volt ez. Holnap lehet, hogy valaki másé lesz. De egy biztos: hallgatnunk kell rájuk. Mert ők már hallották a szirénát.