Tizennégy év után tért vissza Budapestre a Duran Duran, és nem nosztalgiázni jöttek. Az Esti Hírlap is ott volt a Papp László Budapest Sportarénában, amely június 28-án egy estére neonfényes, elegáns, lüktető popklubbá változott: előbb a Compact Disco melegítette be a közönséget, aztán Simon Le Bonék megmutatták, miért működnek még mindig ekkora erővel ezek a dalok.
Az este nem indult teljesen simán. A beengedést 18 órától hirdették meg, a kapukat azonban csak körülbelül 18:45-kor sikerült megnyitni, ami a nyári hőségben nem volt éppen közönségbarát kezdés. A várakozás ebben a melegben sokaknak kellemetlen volt, ugyanakkor fontos hozzátenni: vizet osztottak a sorban állóknak, ami ilyen helyzetben nem apróság, hanem alapvető és nagyon is szükséges gesztus.
A koncert már azelőtt kapott egy erős magyar felütést, hogy a Duran Duran színpadra lépett volna. Az estét a Compact Disco nyitotta, ráadásul nem akármilyen apropóval: Walkó Csaba, Pál Gábor és Lotfi Begi nyolc év után eredeti felállásban álltak újra együtt színpadra. Rövid, feszes, elektronikus felvezetés volt ez, pont annyi lendülettel, hogy az Aréna ne hidegen várja a brit ikonokat.
Aztán jött a Duran Duran, és nem finomkodtak. Az Is There Something I Should Know után gyorsan beindult a slágergép: Wild Boys, A View to a Kill, Hungry Like the Wolf. Ez nem az a koncert volt, ahol hosszú percekig építgetik a hangulatot. Itt az első blokknál világos lett: a zenekar pontosan tudja, mit vár tőle a közönség, és azt is, hogyan kell úgy odaadni, hogy ne legyen poros emlékidézés.
Simon Le Bon hozta azt a laza, magabiztos frontember-energiát, amitől a Duran Duran sosem tűnt egyszerű retrózenekarnak. A hangzás feszes volt, a látvány elegáns, a dalok pedig még mindig nagy térre vannak szabva. Ezek a számok nem klubméretben gondolkodnak: stadionfény, nagy refrén, erős basszus, csillogó szintik, és az a sajátos, kicsit filmszerű Duran Duran-hangulat, amit nem nagyon lehet mással összekeverni.
A koncert közepe szépen húzta össze a régi és az újabb korszakokat. Az Invisible, az Evil Woman, a Super Lonely Freak és a Free to Love mellett érkezett a The Reflex, az Ordinary World, a Come Undone és a New Moon on Monday is. A zenekar nem akarta eljátszani, hogy csak a múltból él, de azt sem tagadta, hogy a közönség nagy része ezekért a klasszikusokért jött. És ez így volt rendben: a friss dalok levegőt adtak, a nagy slágerek pedig újra és újra felrobbantották az Arénát.
A Notorious, a White Lines, a Careless Memories és a Planet Earth már egyértelműen a hajrát készítette elő. A tempó végig mozgásban tartotta az estét, nem ült le, nem vált önünnepléssé. A Duran Duran egyik nagy trükkje pont ez: tudnak elegánsak lenni anélkül, hogy merevvé válnának, és tudnak slágerzenekarként működni anélkül, hogy vásári nosztalgiashow-nak tűnnének.
A végére persze előkerültek a kötelező nagyágyúk. A (Reach Up for the) Sunrise után a Girls on Film / Psycho Killerzárta az alapműsort, majd a ráadásban jött a két biztos pont: Save a Prayer és Rio. Az egyik az este érzelmi csúcsa, a másik a felszabadult finálé. A közönség pedig pontosan úgy reagált, ahogy egy ilyen zárásnál kell: énekléssel, telefonfényekkel, tánccal, azzal a ritka koncertpillanattal, amikor több generáció ugyanarra a refrénre kapcsol rá.
A Duran Duran dalai negyven év után is mozgatták a termet. Budapest tizennégy év után nem egy múzeumi darabot kapott vissza, hanem egy még mindig életképes, stílusos, nagyvonalú popgépezetet. A kapunyitás csúszása rontotta az indulást, de a Compact Disco felütése után a Duran Duran úgy vitte végig az estét, mintha a nyolcvanas évek nem lezárt korszak lenne, hanem egy fényes, ritmusos üzemmód, amit bármikor újra be lehet kapcsolni.
Fotók: Gacsályi Tamás l Esti Hírlap
