Van egy dallam, amelyet Magyarországon mindenki ismer. Felcsendül legnagyobb ünnepeinken és történelmi pillanatainkban, örömben és gyászban egyaránt, és bárhol a világon éljenek is magyarok, már az első hangjai is az otthon emlékét idézik. A Himnusz zenéjét Erkel Ferenc szerezte, aki 1810. november 7-én látta meg a napvilágot Gyulán. A magyar zenetörténet egyik legmeghatározóbb alakjára szombaton, születésének 216. évfordulóján emlékezünk. November 7. azonban nem csupán egy születésnap, hanem a magyar opera napja is: méltó tisztelgés az ember előtt, aki nemcsak a nemzet imádságát öntötte zenébe, hanem megteremtette a magyar nemzeti opera máig élő hagyományát.
Vannak művészek, akiknek az alkotásai átívelnek korszakokon, történelmi fordulatokon és nemzedékeken, Erkel Ferenc pedig kétségtelenül közéjük tartozik. Neve elválaszthatatlanul összefonódott a magyar nemzeti öntudat ébredésével, a reformkor reményeivel, a szabadságharc eszméivel, valamint azzal a törekvéssel, hogy a magyarság végre a saját hangján szólalhasson meg az európai zenekultúrában.
Amikor 1810-ben megszületett, hazánknak még nem volt kialakult, önálló nemzeti operahagyománya, az európai színpadokat pedig az olasz, a francia és a német zeneszerzők művei uralták. Erkel azonban felismerte, hogy a magyar történelem, a hazai dallamvilág és az anyanyelvünk éppoly alkalmas arra, hogy nagyszabású zenés drámák alapjául szolgáljon. Munkásságával így nem csupán új darabokat adott a közönségnek, hanem meghatározó szerepet vállalt az önálló magyar operai kifejezésmód megteremtésében.
A dallam, amely minden magyaré lett
Pályafutásának egyik legkülönlegesebb pillanata 1844-ben érkezett el, amikor a Nemzeti Színház pályázatot hirdetett Kölcsey Ferenc Himnuszának megzenésítésére. Bár a költemény ekkor már több mint két évtizede létezett, az a dallam, amelyet ma mindannyian ismerünk, még váratott magára – egészen addig, amíg Erkel meg nem nyerte a pályázatot.
A versenyre tizenhárom pályamű érkezett, a bírálóbizottság pedig egyhangúlag Erkel kompozíciójának ítélte oda az első díjat. A művet 1844. július 2-án mutatták be a Nemzeti Színházban, maga a zeneszerző vezényelte. A közönség lelkesedéssel fogadta az alkotást, a korabeli sajtó pedig már akkor azt remélte, hogy a dallam idővel az egész magyarság közös énekévé válik. Aligha sejthették, milyen messzire jut majd ez a néhány percnyi zene. Erkel olyan művet alkotott, amelynek méltósága, visszafogott emelkedettsége és mély érzelmi ereje különleges helyet vívott ki magának a kultúránkban. A Himnusz zenéje ünnepélyes, imádságos hangvételű alkotás, amelyben egyszerre sűrűsödik össze a történelmi szenvedés, a remény és az összetartozás érzése.
A dallam hamarosan kilépett a színház falai közül. Már 1844 augusztusában felcsendült egy nyilvános ünnepségen, a Széchenyi gőzhajó vízre bocsátásakor, az Óbudai Hajógyárban. Az ezt követő évtizedekben fokozatosan vált a nemzeti ünnepek és megemlékezések elmaradhatatlan részévé. Különös történelmi érdekesség, hogy bár nemzedékeken át saját nemzeti himnuszunknak tekintettük, alkotmányos elismerésére csak 1989-ben, a rendszerváltás idején került sor.
Aligha létezik ennél szebb művészi örökség, amikor egy alkotó dallamát milliók éneklik anélkül, hogy minden alkalommal tudatosulna bennük, ki vetette azt papírra. Erkel zenéje így vált a mindennapi életünk szerves részévé, az iskolai ünnepségektől kezdve az olimpiai győzelmeken át egészen a legnagyobb nemzeti megemlékezésekig.
Amikor a magyar történelem megszólalt az operaszínpadon
Erkel öröksége azonban jóval túlmutat a Himnuszon, hiszen operáival új fejezetet nyitott a hazai zenetörténetben. Első operáját, a Bátori Máriát 1840-ben mutatták be a Nemzeti Színházban. A magyar történelmi témát feldolgozó mű szövegkönyvét Egressy Béni írta, aki később Erkel egyik legfontosabb alkotótársává vált. A bemutató jelentős lépés volt a magyar nemzeti opera megszületésében: bebizonyította, hogy a magyar nyelv és a magyar történelem az európai operaszínpadokhoz méltó művek alapjául szolgálhat.
Négy évvel később megszületett a Hunyadi László, amely már a magyar történelem egyik legtragikusabb fejezetét emelte színpadra. A fiatal Hunyadi sorsa, az udvari intrikák, az árulás és a hatalommal szembeni kiszolgáltatottság mélyen megérintette a reformkor közönségét, miközben a darab zenéjében az európai romantikus opera eszközei szervesen találkoztak a magyar verbunkos hagyományával. A mű dallamai – köztük a híres gyászinduló – beépültek a magyar zenei emlékezetbe, és a szabadságharc éveiben különös jelentőséget kaptak.
Másik főműve, a Bánk bán még mélyebben ragadta meg a hazaszeretet, a személyes tragédia és a kötelesség közötti örök emberi konfliktust. A Katona József drámájából, Egressy Béni szövegkönyvére született operát 1861. március 9-én mutatták be a Nemzeti Színházban, és idővel a nemzeti operarepertoár egyik alapkövévé vált.
A mű legismertebb áriája, a Hazám, hazám a magyar operairodalom egyik legmegrendítőbb pillanata. Szavaiban és dallamában a hazáját féltő ember fájdalma szólal meg olyan elemi erővel, amelynek átéléséhez még a történelmi háttér pontos ismerete sem szükséges. Aki egyszer is hallotta egy igazán nagy énekes előadásában, nehezen felejti el: a zene itt már túllép a színház falain, és személyes vallomássá válik arról, mit jelent valahová tartozni.
A Bánk bán megszületéséhez egy különleges családi történet is kapcsolódik. Erkel a magyar operaszínpadon addig szokatlan hangszerekkel, köztük cimbalommal is gazdagította a zenekari hangzást. Mivel az ősbemutatóhoz nem talált megfelelő cimbalmost, mindössze tizenöt éves fiát ültette a hangszer mellé. A zeneszerző nagy történelmi drámájának megszólaltatásában így saját gyermeke is szerepet kapott.
Erkel operáiban a történelmi események mögött hús-vér emberek sorsa bontakozik ki: szerelem, árulás, veszteség, erkölcsi vívódás és a hazához való hűség kérdései. Éppen ezek az emberi konfliktusok teszik lehetővé, hogy a művek ma is megszólítsák a közönséget.
Nemcsak komponált, intézményeket is teremtett
Erkel Ferenc nagysága azonban nemcsak a partitúrákban mérhető, hiszen karmesterként, zongoraművészként, pedagógusként és zenei szervezőként is meghatározó szerepet vállalt a hazai kulturális élet felvirágoztatásában. A Nemzeti Színház zenei vezetőjeként sokat tett a magyar nyelvű operajátszás megerősítéséért, emellett 1853-ban kulcsszerepet játszott a Pesti Filharmóniai Társaság Zenekarának megalapításában, amelynek első karmestere is lett.
Mindezek mellett a magyar felsőfokú zeneoktatás intézményi alapjainak megteremtésében is fontos érdemeket szerzett, amikor az 1875-ben megnyílt Zeneakadémia első igazgatójaként – Liszt Ferenc elnöksége mellett – irányította a munkát, és zongorát tanított. Két olyan művész állt ekkor a magyar zenei élet élén, akiknek alkotásai és munkássága messze túlnőtt az ország határain.
Pályájának egyik méltó megkoronázása volt, amikor 1884. szeptember 27-én megnyílt a budapesti Operaház, és a magyar operajátszás végre önálló, reprezentatív otthonhoz jutott. Az ünnepi műsorban a Bánk bán és a Hunyadi László részletei is felcsendültek, Erkel pedig az intézmény főzeneigazgatója lett. Különleges pillanat lehetett ez annak a zeneszerzőnek az életében, aki évtizedeken át dolgozott azért, hogy a magyar opera elfoglalhassa méltó helyét az európai zenekultúrában.
Kevés zeneszerző mondhatja el magáról, hogy nemcsak remekművekkel gazdagította hazája kultúráját, hanem azoknak az intézményeknek a létrejöttében is személyesen részt vett, amelyek nemzedékeken át őrzik ezt az örökséget.
Erkel személyiségéhez egy kevésbé ismert szenvedély is hozzátartozott: kiváló sakkozó volt, és a pesti sakkélet megszervezésében is jelentős szerepet vállalt. A zeneszerzés mellett a sakk logikája, a stratégiai gondolkodás és a szellemi versengés is egész életében foglalkoztatta. A magyar zenetörténet egyik legnagyobb alakja tehát a sakktábla mellett is otthonosan mozgott.
Miért éppen november 7. a magyar opera napja?
Erkel születésnapja 2013 óta a magyar opera napja is. Ezen a napon nyitotta meg újra kapuit a felújított Erkel Színház, a Magyar Állami Operaház pedig ezt a jeles dátumot választotta a magyar operajátszás ünnepévé. Az újranyitást ünnepi gálaest, kiállítás és különleges zenei programok kísérték, amelyek a magyar operatörténet gazdagságát idézték fel.
Az évforduló így egyszerre tiszteleg a műfaj hazai megteremtője és mindazok előtt – zeneszerzők, énekesek, karmesterek, zenekari művészek és színházi alkotók előtt –, akik az elmúlt két évszázadban továbbvitték ezt a hagyományt. A magyar opera története ugyanis nem ért véget Erkellel: az általa megteremtett hagyományt később olyan kiválóságok gazdagították, mint Goldmark Károly, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Szokolay Sándor vagy Petrovics Emil. Bár műveik különböző korokban és eltérő zenei nyelven születtek, mindannyian hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar zenés színpad sajátos, nemzetközileg is elismert értékeket teremtsen.
A magyar opera napja ugyanakkor nem csupán a múlt nagy alakjairól szól. Azokról is, akik ma estéről estére színpadra lépnek, a zenekari árokban játszanak, énekelnek, vezényelnek, rendeznek, tanítanak, és újabb nemzedékekkel ismertetik meg ezt a különleges művészeti világot. Mert az opera élő művészet, amely minden előadásban újra megszületik.
Amit Erkel ránk hagyott
Erkel Ferenc 1893. június 15-én, 82 éves korában hunyt el Budapesten, ám hiába telt el azóta több mint egy évszázad, alig múlik el úgy nap Magyarországon, hogy valahol ne csendülne fel valamelyik dallama.
Öröksége nem csupán a kottákban, a zenetörténeti könyvekben vagy az operaszínpadokon él tovább, hanem ott van minden egyes pillanatban, amikor a Himnusz első hangjaira elcsendesedik egy terem, amikor egy magyar sportoló az olimpiai dobogó legmagasabb fokán állva, könnyes szemmel hallgatja a győzelme tiszteletére felcsendülő magyar Himnuszt, vagy amikor a Bánk bán előadásán megszólal a Hazám, hazám.
Erkel Ferenc hangot adott a nemzeti emlékezetnek, a közös örömnek és fájdalomnak, és olyan dallamokat hagyott hátra, amelyek ma is képesek összekötni a magyarokat, bárhol éljenek is a világban. November 7-én, a magyar opera napján a 216 éve született zeneszerzőre emlékezünk, és arra a különleges erőre is, amely a zenét az emberi összetartozás egyik legszebb nyelvévé teszi.
