Hetven év távlatából az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékezete gyakran a politikai tárgyalásokra és a nagy formátumú vezetőkre összpontosít, ám a szabadság valódi bölcsője a budapesti utca volt. A szovjet tankok ellen vívott egyenlőtlen harcban olyan emberek váltak a barikádok mögötti hősökké, akiktől a mindennapi életben senki sem várta volna a katonai helytállást: szinte még gyermekkorú fiúk, fiatal munkások, fegyvert fogó lányok és asszonyok, valamint a golyózáporban sebesülteket mentő önkéntesek. Ilyen volt Wittner Mária is. Az ő történetük a tiszta szívű elszántság, a megalkuvást nem ismerő hazaszeretet és az emberi bátorság egyik legmegrendítőbb fejezete.
Amikor 1956. október 23-án az egyetemi ifjúság békés tüntetése történelmi fordulatot vett, Budapest utcáin néhány óra alatt megváltozott az élet. A főváros lakói, akik addig a diktatúra mindennapos félelmei között éltek, egyszerre a szabadság lehetőségével szembesültek. Az utcákon tömegek vonultak, a házak ablakaiban nemzeti zászlók jelentek meg, az emberek egymás kezét szorítva énekelték a Himnuszt. Az esti órákban azonban a békés követelések helyét egyre több helyen fegyverropogás vette át, és azok a fiatalok, akik reggel még iskolába vagy munkába indultak, estére a történelem legveszélyesebb színpadán találták magukat.
Ők voltak a pesti srácok. A Corvin köz, a Széna tér, a Tűzoltó utca és a többi ellenállási központ fiataljai között akadtak ipari tanulók, gyári munkások, diákok és olyan kamaszok is, akik alig múltak tizennégy-tizenöt évesek. Volt, aki puskával harcolt, más lőszert hordott, futárként járta az utcákat, élelmet szerzett vagy a sebesülteket segítette. A szovjet páncélosokkal és a fegyveres államhatalommal szemben sokszor a saját találékonyságukra, helyismeretükre és egymásba vetett bizalmukra támaszkodhattak.
A pesti srácok elszántsága a külföldi tudósítókat is megrendítette. A fényképeken gyakran olyan fiatal arcok néztek vissza a világra, amelyekhez addig inkább iskolapad, műhely vagy családi otthon illett volna, mint fegyver és barikád, de a félelem ellenére is kitartottak. Sokan soha nem tértek haza, mások súlyos sebesüléseket szenvedtek, börtönbe kerültek, vagy a forradalom leverése után külföldre menekültek.
Mansfeld Péter története különösen megrendítő példája annak, milyen sors várhatott a legfiatalabbakra. A Széna téri felkelőkhöz csatlakozó ipari tanuló a forradalom idején összekötő feladatokat látott el, fegyvert és élelmet szállított. A leverés után sem szakított az ellenállás gondolatával. 1959 márciusában, mindössze tizennyolc évesen végezték ki. Élete és halála a megtorlás kegyetlenségének egyik megrendítő példája volt.
A barikádok asszonyai – Nők a tűzvonalban
A forradalom történetét sokáig elsősorban férfiak történeteként mesélték el, pedig a nők jelenléte nélkül az 1956-os ellenállás egészen másképpen alakult volna. A magyar nők is fegyvert fogtak, mások a sebesülteket mentették, élelmet szállítottak, röplapokat készítettek és terjesztettek, vagy a kórházakban dolgoztak éjjel-nappal, miközben odakint tovább szóltak a fegyverek.
A forradalom egyik legismertebb női alakja Wittner Mária volt, aki tizenkilenc évesen került az események sodrába. A Vajdahunyad utcai felkelőcsoport tagjaként vett részt az ellenállásban, és ott ismerkedett meg Sticker Katalinnal, akivel közös sorsuk örökre összekapcsolódott. Két fiatal nő, akiknek életében a forradalom előtt ugyanúgy ott lehettek a mindennapok álmai, a munka, a barátság, a családalapítás reményei, ők mégis 1956 őszén fegyverrel a kezükben álltak a budapesti utcákon.
Wittner Máriát a megtorlás során halálra ítélték, majd büntetését életfogytiglani szabadságvesztésre változtatták. Hosszú börtönévek következtek, és csak 1970-ben szabadult.
Sticker Katalin sorsa még tragikusabban alakult: a forradalom után külföldre menekült, majd hazatért Magyarországra, ahol letartóztatták, halálra ítélték és 1959-ben kivégezték. Ők ketten ma is arra emlékeztetnek bennünket, hogy a szabadságért vállalt küzdelemben a bátorságnak nem volt neme, a megtorlásnak pedig nem volt irgalma.
A forradalom női hősei között ott voltak az ápolónők és orvostanhallgatók, akik műtőkben, ideiglenes segélyhelyeken vagy közvetlenül az utcán látták el a sebesülteket. Ott voltak az édesanyák, akik kenyeret sütöttek, vizet és élelmiszert vittek a harcolóknak, miközben saját gyermekeikért aggódtak. És ott voltak azok a lányok is, akik a romos házak között közlekedve üzeneteket vittek egyik felkelőcsoporttól a másikig, gyakran ugyanolyan veszélyben, mint a fegyveresek.
A szabadság arcai hetven év múltán
Az 1956-os forradalom leverése után a diktatúra évtizedeken át próbálta átformálni az események emlékezetét. A szabadságharcosokból a hivatalos propaganda ellenforradalmárokat csinált, a megtorlások áldozatairól sokáig nyilvánosan beszélni sem lehetett, és számos családban a legfájdalmasabb történeteket csak zárt ajtók mögött merték felidézni.
A képeket azonban nem lehetett eltüntetni a világból: megmaradtak a lyukas zászlók, a romos budapesti utcák, az egymás mellett álló fiatal harcosok, a fegyvert tartó lányok és a sebesülteket támogató önkéntesek fényképei. Megmaradtak a visszaemlékezések, a nevek, a családok által őrzött levelek és az a csendes emberi méltóság, amely még a vereséget és a megtorlást is túlélte.
A pesti srácok és a forradalom asszonyai hetven év múltán is a magyar szabadságunk arcai. Emlékük nem halványulhat el soha.
Emlékezzünk a fiatalokra, akiknek nem adatott meg a megöregedés méltósága, az asszonyokra, akik a golyózáporban is sebesülteket mentettek, és a munkásokra, akik a gyárkaputól a barikádokig meneteltek. Hajtsunk fejet az ismeretlen hősök előtt is, akiknek a nevét talán már egyetlen tábla sem őrzi, de áldozatuk ott él a szabadságunkban.
