Ha valaki az elmúlt években csak fél szemmel követte a közéletet, könnyen arra a következtetésre juthatott: mindenki megbolondult. A politikai vita hangereje rekordokat dönt, a közösségi média algoritmusai pedig úgy pörgetik a felháborodást, mintha az lenne az egyetlen megújuló energiaforrásunk. De valóban őrület uralja a közéletet – vagy csak a leghangosabb szereplők kapták a mikrofont?
Cikkünkben hiteles forrásokra, nyilvános beszédekre, parlamenti jegyzőkönyvekre és független elemzésekre támaszkodva próbáltuk összegyűjteni, mi is történik valójában a jobboldalon és a baloldalon.
A jobboldal: rend, nemzet, és a „végveszély” narratívája
A jobboldali politikusok kommunikációjában az elmúlt években központi elem lett a szuverenitás, a nemzeti identitás és a kulturális önvédelem hangsúlyozása. Parlamenti felszólalások és kormányzati dokumentumok egyaránt azt mutatják, hogy a migráció, a globalizáció és a nemzetközi intézmények befolyása visszatérő témák.
Hiteles statisztikák ugyanakkor azt is jelzik, hogy bizonyos fenyegetések kommunikációs súlya nem mindig arányos a mérhető hatásokkal. Független kutatóintézetek több alkalommal rámutattak: a közbeszédben megjelenő „végveszély” retorika gyakran erősebb, mint a valós társadalmi kockázat.
A jobboldal támogatói szerint azonban ez nem túlzás, hanem megelőzés.
„Jobb időben figyelmeztetni, mint későn kapkodni” – hangzik el gyakran.
Az ellenzők szerint viszont a folyamatos veszélyérzet fenntartása politikai hasznot termel.
Őrület vagy stratégia? A válasz nézőpont kérdése.
A baloldal:
- igazságosság,
- identitás és
- morális fölény
A baloldali politikusok kommunikációjában a társadalmi egyenlőtlenségek, a kisebbségi jogok és a klímaválság dominálnak. Programjaikban hangsúlyos a jóléti intézkedések bővítése, a progresszív adózás és az intézményi reform.
Független gazdasági elemzések azonban arra figyelmeztetnek:
- egyes ígéretek költségvetési hatása jelentős, és a finanszírozás kérdése nem mindig kap részletes magyarázatot.
- Emellett több politológiai kutatás rámutatott, hogy az identitáspolitikai viták gyakran elmélyítik a társadalmi törésvonalakat.
A baloldal érvelése szerint viszont nem radikalizálódásról, hanem felzárkóztatásról van szó.
„Az igazságosság nem szélsőség” – mondják. Kritikusai szerint azonban a morális felsőbbrendűség retorikája éppúgy elzárja a párbeszéd útját, mint a jobboldali riogatás.
Őrület vagy erkölcsi elköteleződés? Megint csak nézőpont kérdése.
A közösségi média: a valódi karmester?
Kommunikációkutatók egyetértenek abban, hogy a politikai diskurzus radikalizálódásában jelentős szerepet játszanak a digitális platformok. Az algoritmusok a legerősebb érzelmi reakciókat kiváltó tartalmakat részesítik előnyben. A higgadt, árnyalt elemzés ritkán lesz virális.
Ennek eredményeként a politikai szereplők is alkalmazkodnak: rövidebb, élesebb, konfrontatívabb üzenetekkel próbálnak érvényesülni. A kompromisszum csendes műfaj; a felháborodás viszont kattintásmágnes.
Talán nem mindenki bolondult meg – csak a rendszer jutalmazza a túlzást.
A csendes többség
Közvélemény-kutatások rendre kimutatják, hogy a választók jelentős része mérsékelt álláspontot képvisel. Sokan egyszerre tartják fontosnak a nemzeti önrendelkezést és a nemzetközi együttműködést, a gazdasági fegyelmet és a társadalmi szolidaritást.
A politikai tér azonban gyakran két végletre szűkül. Aki nem kiabál, az nem látszik.
Akkor most tényleg mindenki megbolondult?
A válasz valószínűleg kevésbé drámai, mint a cím sugallja. A politikai verseny logikája, a médiakörnyezet átalakulása és a társadalmi bizonytalanság együttese felerősíti a szélsőséges hangokat. A józan érvek nem tűntek el – csak halkabbak.
Talán nem az a kérdés, hogy ki bolondult meg, hanem az, hogy ki meri vállalni a normalitást.
Mert lehet, hogy nem mindenki őrült.
Csak a mikrofon túl hangos.
Megosztás az X-en