Megosztás az X-en
Oroszország, ahogy elképzeltem: Fél életemet a Közel-Keleten és Afrikában töltöttem, Oroszország sosem szerepelt a terveim és álmaim között. Fel tudtam mondani Lenin óta az összes pártfőtitkárt, olvastam a Nobel-díjas író Solohov „Csendes Don” című regényét, Puskin, Ilf és Petrov könyvei ott voltak a polcon, de azt gondoltam, amit máig sokan, hogy Oroszország még olyan, mint a Szovjetunió: Morcos, usankás alakok, céklaleves és krumplivodka, amit bábuska otthon főz egy kuktában made in CCCP.
Aztán jött a Krím: „Georg gyere be az esti adásba és mesélj az orosz helyzetről és a krímről” -ez jól hangzik, de, sőt igazából DE... Én nem szeretek szakérteni olyan dolgokról, amelyeket nem ismerek közelebbről, olyan helyekről, ahol nem jártam. Nem érzem hitelesnek, ha okostojáskodom a távolból. Persze bementem elmeséltem a trükkös beszivárgást és a Krim-félsziget annektálását, ám nem volt bennem a jól végzett munka öröme. A világ száguld, mint egy bekokozott gangszta a BMW-vel, így a Krím-ügyet hamar el is felejtette a nagyérdemű én meg mentem Bagdadba, Damaszkuszba, Teheránba, Bejrutba hűtőmágnesért és Khomeini poszterért, mert mörcsendájsz nélkül egy fabatkát sem ér az életveszély (Paulo Coelho -vagy mégsem-).
Levelet írtam lájf...
Kitört a háború Oroszország és Ukrajna között. Nem csak úgy véletlenül, vagy mert Putyin elnök megnézte a „Fauda” utolsó részét és kellett valami kis izgalom a Kremlben, hanem mert az uránok szisztematikusan gyilkolták az orosz kisebbséget a Dombaszban. Akkor még a német köztelevízió sem volt PC és beszámoltak az élve elégetett emberekről Odesszában és a kibombázott bábuskákról a panelekben. Főnökeim kitalálták, hogy menjek el Kijevbe körülnézni és onnan tudósítani a háborúról. Miért is ne gondoltam és már pakoltam is a rohamsisakot meg a repeszmellényt, jól jöhetnek, ha éppen céklaleves szürcsölés közben csapódik be egy aknagránát. Egy orosz mondás szerint egy történet, ha céklával kezdődik az az ördöggel végződik. Nem vitás, hogy nem egy elrugaszkodott teória, a morcos, piros zöldség egy orákulum az északi szláv régiókban. Én viszont kaptam egy fülest, hogy az ukránoknak jól jönne egy-két halott nyugati újságíró, mert azt rákenhetnék az oroszokra és máris állna a bál Washington DC-ben, Berlinben és Londonban. Nagy igazság, hogy nem lehet örökké élni, de nem akartam biodíszlet lenni Bucsában egy rózsaceremónia után, amelyben Kalasnyikovval döntik le, hogy nem én leszek a nagy ő. Szóval, ahogy a GPS mondja újra tervezés. Az, hogy ki akarok menni a frontra az már biztos volt, mint templomban az ámen és egy adag borscs, valamint egy pohár vodka sugallatára megfogalmaztam egy udvarias e-mailt Szergej Lavrov orosz külügyminiszternek becécézve Szergej Sojgu akkori védelmi minisztert is, mert hát ne aprózzuk el a dolgot.
27 óra a Donbasszig
Egy forró augusztusi napon jött a hír, hogy engedély megadva és az orosz RT-csatorna haditudósítóival elindulhatok a frontra. Speciális vízumot kaptam és két plasztikkártyát, amelyeket felmutatva később átengedtek az ellenőrzőpontokon. A szankciók miatt Budapest-Dubai-Moszkva útvonalon repültem. Jó 10 órás repülés és Moszkvából még egy 17 órás autóút várt rám Donyeckig. Néztem a táblákat: Bahmut, Luganszk, Donyeck... Helységnevek a hírekből, települések, amelyekért véres harcok dúltak. Sok autón még ukrán rendszám volt, de az épületeken már mindenütt ott lengett az orosz zászló. Hajnalban megálltunk egy benzinkútnál egy utolsó tankolásra és kávéra. Morgott az ég, vihar lehet a távolban gondoltam, de aztán rögtön tudatosult bennem, hogy ez nehéztüzérség. Ahogy közeledtünk Donyeckhez egyre hangosabb lett a „vihar”. A szállásunkon egy katona fogadott: „Zuhanyozzatok gyorsan mert csak reggel 7 és 9 óra között van áram és víz, utána este 7 és 9 között.” A nyolcvasokban épült kis szállodában most katonák laktak, nem volt egy épp ablaka sem a légnyomástól és a repeszektől, de a konyhásnénik még reggelit is készítettek nekünk. „Füleljetek mindig, figyeljétek a drónokat. Kis quadrocopterek, és kézigránátokat dobnak a gyalogosokra vagy a piacra és a buszmegállókra” -magyarázta a minket kísérő százados-. Hát üdv újra a háborúban...
RPG és halott gyermekek
Autónk szinte repült egy hídon, amelyet szétlyuggattak a gránátok. A hídfőbe, pont előttünk becsapódó RPG gránát elmagyarázta a sietséget: a híd lőtávolon belül volt az ukránoknak. Később a parancsnok telefonján mutatott egy képet a csúnyám átlőtt vádlijáról. „Ez a hídon történt pár hónapja, szerencsére simán átment a lövedék, nem ért csontot.” A rádió recsegő hangja szakította félbe, valaki oroszul idegesen hadart valamit. „Találat ért egy lakóházat innen pár kilométerre, odamegyünk mondta nekem angolul.” A csendes kertvárosi utcában tűzoltók és több mentő állt. A családi ház egyik fele szinte leszakadt a tüzérségi találattól. A mentősök a család 16 éves lányát és 10 éves kisfiát tették éppen hullazsákba. Otthon tanultak éppen, amikor a gránát jött. A százados elsírta magát a látványtól, az a nap engem is kísérteni fog életem végéig. A hazatérő zokogó szülők fájdalmát nem lehet szavakba foglalni. Azok a politikusok, akik most napi szinten a háború fontosságáról beszélnek Brüsszelben, Berlinben, Londonban, azoknak lövésük sincs, hogy mi is az a háború. Vajon, ha őket érné ilyen veszteség akkor is így vélekednének? Erősen kétlem!
Egy nap Mariupolban
A régi, görögök lakta város Mariupol, azaz Mária Városa, az Azovi-tenger partján fekszik. Onnan már 70 km-re volt a front és a romok között béke honolt. Az újjáépítés hatalmas tempóban haladt. Oleg Morgun a rendőrfőnökből lett polgármester szeretettel fogadott minket az éppen újjáépülő színház előtti parkban. „Ugye most csodálkoztok, hogy miért olyan fontos a színház felépítése? A normalitás miatt. Akarok adni egy kis boldogságot és pár óra felejtést a lakosoknak.” Teljesen érthető volt. A hosszú háború után kell egy kis lelki kapaszkodó mindenkinek. Egy nagyszerű embert ismertem meg. Még a nyugati városrészben dúltak a harcok, amikor felmérette, hogy hány ember maradt fedél nélkül, mert teljesen kiégett a lakásuk, vagy életveszélyes a bombatatlálat után. A szám hetvenezer volt. Gyorsépítésű házakkal megoldotta, hogy mire ősziesre fordult az idő, mindenkinek volt új lakása. Az új városrészbe egy óvodát és egy iskolát is felhúzatott, hogy a kicsiknek ne maradjon ki egy tanév. Testvérvárosuk Szent Pétervár egy évi iparűzési adóját ajánlotta fel. Egy orosz gyár vadi új vízvezetékeket szállított Mariupolnak, mivel a régi még szovjet időkből származott. A polgi megoldotta, hogy a lakosságnak egy évig nem kell rezsiszámlákat fizetnie. Csak elektromos buszok lesznek a városban, hogy kíméljék a környezetet, láthatóan egy igazi zöld város támad fel a romokból. Boldog voltam, hogy vannak ilyen politikusok, mint Oleg Morgun, mert így van remény és van jövő a városban.
Folyt.Köv.
fotón Oleg Morgun Mariupol polgármestere
Kép Forrás: Georg Spöttle
Esti Hírlap