Megosztás az X-en
A minőség legyen a mérvadó, ne a mennyiség – ha már egyszer hagytuk idáig süllyedni a szép magyar beszéd értékeit.
Valamikor a ’80-as években kezdődött az a vulgáris narratívahasználat, amely napjainkra – szinte – teljesen átvette a politikai és a közösségi média feletti közbeszédet.
Sajnos mindez a honi színházainkban indult el, majd átvették a később megalakult kereskedelmi televíziók is. Az alpári szóhasználat hamar népszerűségre tett szert, főleg a közkedvelt kabarérészletekben, az akkoriban éledező, úgynevezett kortárs darabokban, valamint az újonnan megjelenő zenei irányzatokban – különösen a rapben.
Ekkor már alig lehetett hallani a rádiókabarékban és látni színházaink, illetve tévékabaréink jeleneteiben az egykori „nagyokat”: Latabár Kálmánt, Feleki Kamillt, Hofi Gézát, Alfonzót, Kabos Lászlót, Körmendi Jánost, Márkus Lászlót, Csákányi Lászlót, Csala Zsuzsát, Lóránt Lenkét, Kibédi Ervint és sok más kiváló művészt. Közben végbement egy generációváltás a hazai kulturális és művészi életben, amely azonban nem verbális színvonal-emelkedést, hanem éppen ellenkezőleg: látványos minőségromlást hozott.
Az idősebb előadóművész-generációk eltűnésével minimálisra csökkentek a nagy klasszikus prózai színielőadások. Előtérbe lépett egy harmad-, illetve negyedvonalbeli színész- és előadóréteg, amely korábban esélyt sem kapott volna. Megjelentek a ponyvaregényekből és filmekből adaptált könnyed, ám valódi művészi értéket nem képviselő színházi előadások. A fiatalabb generációk körében pedig az alpári, kommersz szóhasználat vált trenddé – a nagy elődök sikerét megcélozva, ám azok értékeit lebutítva és sajátként tálalva.
Rémisztő volt látni ezt a minőségromlást. Nem is akarom megnevezni azokat, akik például Hofi Géza után próbálták képviselni a magyar kabaré hagyományait – elég szomorú önmagában, hogy Arany, Kazinczy, Madách és Ady országában hova jutott a gyönyörű magyar beszéd a kommersz krimikben, politikai témájú darabokban, rettenetes filmsorozatokban és más, hosszasan sorolható művekben.
Eltűntek a Sinkovits Imrék, Dajka Margitok, Darvas Ivánok, Pécsi Sándorok, Latinovits Zoltánok, Sós Imrék, Szirtes Ádámok, Bara Margitok, Krencsey Mariannák, Törőcsik Marik, Psota Irének, Bujtor Istvánok, Haumann Péterek, Bitskey Tiborok, Mécs Károlyok – és a sor még végtelen. Utánpótlás csak hellyel-közzel érkezett. Természetesen voltak és vannak tiszteletre méltó kivételek, de összességében az alantas, közönséges beszéd leuralta a verbális, színházi, filmes és zenei előadóművészet szinte teljes spektrumát.
Ha ehhez hozzávesszük a közösségi média felületeit, akkor el is érkeztünk a jelenhez.
Érdemes visszatekinteni a rendszerváltás kaotikus időszakára is – amely nem csupán gazdaságunkra, hanem kultúránkra is rendkívül negatív hatással volt. Csak így alkothatunk teljes képet a magyar nyelv minőségi romlásáról. Mint említettem: a színházakban és televíziós sorozatokban trendivé vált az alpári beszéd. Jót nevettünk rajta, és nem vettük észre, mi zajlik valójában.
Csak évek múltán eszméltünk rá – jómagam is –, hogy a színházi bulvár, az új zenei irányzatok, valamint a filmek és sorozatok készítői átvették és beépítették az utcai szleng, a közönséges beszéd elemeit. A kettő lassan eggyé vált. A celebvilág felemelkedése pedig végképp pontot tett az i-re.
Addigra már generációk nőttek fel ezen a stíluson. Ők nem ismerték, nem hallották, nem találkoztak a nagy elődök által képviselt verbális minőséggel. Így jutottunk el Hofitól a Dumaszínházig – „nevében a sorsa”, mondja a görög bölcsesség.
Nem kell DLA-diploma ahhoz, hogy megértsük a művészi narratíva minőségi romlása, a közbeszéd és a politikai „anyázás” közötti összefüggést.
Írásomnak ezen a pontján megakadtam, mert nem tudtam, hogyan folytassam – folytassam-e egyáltalán. A lényeget elmondtam, a megoldást pedig nem ismerem. Úgy vélem: több generáció kell majd ahhoz, hogy legalább nyelvezetünkben visszatérjünk a szép magyar, a művészi beszéd értékeihez. Csak így térhetnek vissza Madách Imre Az ember tragédiája, Jókai Mór A kőszívű ember fiai, Gárdonyi Géza Egri csillagok, Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk lelket és szellemet emelő értékei.
Ebben nagy felelőssége lesz színházainknak, filmjeinknek, irodalmi és zenei életünknek: hogy ne engedjenek teret a vulgáris, kommersz narratívák használatának. Ha emiatt ideiglenesen csökken is a nézőszám, legalább visszatérhetnek azok, akik éppen a verbális minőségromlás miatt fordultak el a magyar kultúrától.
A minőség legyen a mérvadó, ne a mennyiség – ha már egyszer hagytuk idáig süllyedni a szép magyar beszéd értékeit.